Hogyan tanítsd önuralomra gyermekedet?

A gyerekek türelmetlenek, nem tudnak várni és néha kiborulnak, hisztiznek, a nagyobbaknak pedig dührohamaik lehetnek. Hogyan segíts a gyermekednek az önuralom elsajátításában?

A klasszikus megoldás erre a büntetés vagy a tiltás. “Ha nem kapja meg, ha nem csinálhatja, akkor majd önuralmat tanul” – gondolják sokan. Valójában a legtöbb esetben a gyerek azt tanulja meg, hogy ha látják, akkor ne csinálja, amitől el lett tiltva, titokban viszont folytatja tovább vagy akkor csinálja, amikor senki sem látja.

Sokan azt hiszik, az önuralom idővel kialakul, a türelmetlenséget, hisztizést egyszercsak kinövi a gyermek. Nekik sincs teljesen igazuk. Az önuralom fejlődése csak részben függ az idegrendszer fejlődésétől, más tényezők is befolyásolják, mennyire képes magát kontrollálni a gyermekünk:

1. A veleszületett személyiségjellemzői, ezen belül is elsősorban az aktivitás szintje. Az aktívabb, ingerkeresőbb gyermek már születésétől nyugtalanabb lehet, nem tud olyan hosszan várni, nehezebb kontrollálnia saját magát, mint az alaptermészeténél fogva nyugodtabb, passzívabb gyerekeknek.

2. A szülő viselkedése: ha te is türelmetlen vagy, folyton jössz-mész, pörögsz, soha nincs időd másra, szenvedélyesen és hangosan reagálod le az élet dolgait, a gyermeked is eltanulja a példádat.

3. Érzelmi intelligencia: minél inkább képes a gyermek felismerni és kezelni az érzelmeit, annál kevésbé fogja nyafogással, hisztivel, agresszióval kifejezni azokat.

4. A beszéd fejlettsége: sok kisgyerek azért hisztizik, mert bár tudja mit szeretne mondani, de nem tudja jól kifejezni magát, nem tudja elmondani a gondolatait vagy próbálja közölni őket, de nem értik meg. Általában a beszéd fejlődésével párhuzamosan a hisztis helyzetek is kezdenek ritkulni.

5. Nevelés – tanulás: Minél több olyan helyzetbe kerül a gyermek, ahol van módja elsajátítani az önuralmat, annál több saját módszert alakít ki arra, hogyan kezelje az ilyen helyzeteket. Ha pl. soha nem visszük magunkkal vásárolni, mert úgy gondoljuk, úgyis mindig kiakad a sorbanállás közben és majd akkor jöhet, ha már megtanulta, akkor rosszul gondoljuk, ha ugyanis soha nem kerül hasonló helyzetbe, nincs hol megtanulnia, mi ilyenkor a teendő. Helyette inkább vidd magaddal, de adj neki kis feladatokat, amikkel elfoglalhatja magát, amivel részese lehet a bevásárlás tevékenységének, nem csak egy kis csomag, akinek nyugton és csendben kell maradnia, amíg anya bevásárol.

Ugyanígy, ha például mindig szórakoztatod evés (vagy más kellemetlen tevékenységek) közben, hogy nyugodtan megüljön, soha nem tanulja meg, hogyan egyen hatékonyan és önállóan és még később is unalmasnak fogja érezni az etetést. Helyette kóstolgasson magától, próbáljon egyedül enni, annyit amennyit magától megeszik. Ha így az első néhány alkalommal kevesebbet eszik csak, az sem gond, pár alkalom után már sokkal nyugodtabban fog enni.

Mire való az önuralom és hogyan taníthatjuk meg a gyereknek?

Az újszülöttnek még nincs önuralma. Ő ösztönösen cselekszik, jelzi az igényeit, hiszen még 100%-ban ránk van utalva. Az életbenmaradáshoz arra van szüksége, hogy hatékonyan és hangosan jelezze, ha segítségre van szüksége. Ahogy fejlődik fokozatosan tanulja meg az önuralmat, azaz felismerni a saját igényeit és érzelmeit, irányítani a vágyait és kezelni a viselkedését.
A valódi önuralom tehát e 3 tényező kombinációjából áll össze:

1. Felismerni a saját igényeit és érzéseit, azaz tudni mik azok (képesnek lenni megnevezni is őket pl. éhes vagyok, dühös vagyok stb.), mit jelent, mire való, mi történik ilyenkor (és képessé válni megkülönböztetni őket egymástól pl. csak fáradt vagyok, ezért vagyok ingerlékenyebb, valójában nem haragszom a másikra – ez az, amit sokan még felnőttkorban sem képesek megkülönböztetni egymástól, ha fizikai igényeik lennének (pl. “éhes vagyok”), arra is azt hiszik, hogy érzelmi helyzetek (pl. “elegem van, haragszom rá”), ennek gyakran az az oka, hogy gyerekkorukban, amikor fizikai igényeik lettek volna, azokat semmibe vették, az alapvető fizikai igényeiket sem elégítették ki mindig vagy időre etetéssel, időhúzással (“ki kell bírnia 3 órát evés nélkül”) még a korai nevelés időszakában elnyomták bennük azokat.

2. Megtanulni irányítani a vágyait: ezt leginkább tapasztalati úton tanulja meg a gyerek. “Ha nem ugrik anya azonnal a kérésemre, hanem várnom kell rá 2 percet, akkor is jönni fog és segít majd nekem.” – ahhoz, hogy ezt megtanulja, újra meg újra szembesülnie kell azzal, hogy a vágyainak nem kell mindig azonnal teljesülniük, de a kérései meghallgatásra találnak és érdemes pár percet várnia és anya megbízhatóan érkezik akkor, amikor megígérte. Türelmetlenebb lesz a gyermek akkor, amikor néha a szülő azonnal ugrik “minden nyekkre”, máskor pedig kihasználva, hogy a gyerek enged egy kicsit, még kér 5 percet, aztán még ötöt, azaz a gyermek számára kiszámíthatatlan a viselkedése és a reakciója. Ha viszont a kicsi megtapasztalja, hogy ha vár egy kicsit, akkor tényleg meg kapja azt, amit megígértél neki, ha a szülő viselkedése és ígéretei kiszámíthatóak, akkor képes lesz türelmesen várni.

Meglepő módon erre már az egész kis babák is képesek bizonyos helyzetekben: például míg a születés utáni első hetekben a baba üvölt, amikor éhes, addig 3 hónapos kor tájára sok baba már képes felismerni azt a helyzetet, amikor anya szól hozzá, hogy mindjárt jön és megeteti, csendben kivárja, amíg anya elhelyezkedik és csak utána kezd el enni. A megbízható reakció és a kiszámítható körülmények miatt már ilyen kis korban is képes a kicsi bizonyos helyzetekben várni. Ehhez hasonlóan később is meg tudják tanulni a türelmes viselkedést, amennyiben kiszámíthatóan reagálunk és felismerhetőek számára a körülmények.

Fontos megtanulnia azt is, hogy a vágyai fontosak, helyénvalóak és nem szabad megszégyeníteni vagy kigúnyolni őt ezek miatt. A legtöbbször nem az a gond, hogy a gyerek mondjuk kér egy fagyit, hanem az, hogy mikor szeretné. A gond nem a vágyával van, hanem az időponttal, ezt kell megértetni vele.

3. Megtanulni kezelni a saját viselkedését: a három közül ez a legkomplexebb folyamat, ami nem mehet végbe a másik kettő nélkül. Ha nem képes felismerni és kezelni az érzelmeit és nem tapasztalja meg, hogy a vágyainak nem kell azonnal kielégítést nyerniük, akkor nem lesz képes magától uralkodni a viselkedésén sem.

Sokan a gyerek viselkedését kezdik irányítani, azonban, ha a másik két terület nincs rendben akkor ez csak átmeneti megoldást jelent. Rászólásra talán átmenetileg nyugton marad a gyerek, de mivel még mindig kezeletlenek az érzései (pl. dühös), ezért hamarosan újra elkezdhet “rosszalkodni”.

A viselkedés komplex dolog, amiben benne van a mozgás, a mimika, a hangsúly, a szándék egyaránt. Egy kisgyerek még nem tudja jól összehangolni ezeket a területeket, ezért fordul elő számtalanszor még akár iskoláskorban is, hogy bár a szándéka jó, a tettei nem megfelelőek, vagy bár jó, amit csinál, de a mimikája vagy a hangsúlya félrevezető.

Ebből lesznek aztán a nagy összeveszések és hisztik: te újra meg újra rászólsz, ő újra meg újra azt csinálja, amit nem kéne. Ennek elkerülésére jobb már az elején segíteni neki felismerni és megnevezni az érzéseit vagy igényeit (pl. “Tudom, hogy most dühös/fáradt vagy”) és ahelyett, hogy elvárnád tőle a jó viselkedést, irányítod őt kisebb tennivalókkal, hogy azt tegye, ami helyes (pl. ahelyett, hogy nyúzna és nyafogna, kaphat kisebb feladatokat a házimunkában, amivel elfoglalja magát, amíg te befejezed a dolgodat és tudsz menni vele játszani).

Önuralom és hiszti

Amikor önuralomról beszélünk, szót kell ejtenünk a hisztiről is. A totyogóknál nagyjából 10-12 hónapos kortól alakulhatnak ki kontrollálatlan hisztirohamok, ez az ún. distressz hiszti. Ilyenkor a hirtelen előtörő érzelmek maguk alá temetik a babát, nem tud mit kezdeni velük, ezért egy ún. regresszív állapot alakul ki, amiben úgy viselkedik a baba/kisgyermek, mint egy újszülött csecsemő:
– nem képes uralni a mozgását (pedig ebben a korban már sok minden képes), ezért összevissza csapkod,
– nem képes uralni a beszédközpontját (ezért a már beszélni tudó kisgyerek sem tud rendesen beszélni ilyenkor),
– nem vesz tudomást a környezetéről (ezért nem érzékeli, hogy mondjuk a bevásárlóközpont közepén milyen kellemetlen ez a helyzet és nem igazán tud reagálni semmire közben),
– nem vessz tudomást a saját igényeiről sem (ezért bár már tudja, milyen a fájdalom, ha megcsapja saját magát, megüti vagy megharapja magát hiszti közben, az sem állítja le a hisztit),
– nem érti a beszédet (tehát hiába kezded neki elmagyarázni, miért ne csinálja ezt, nem reagál).

Ilyenkor a kisgyerek mintha önmagán kívül került volna. Önuralomról ebben az esetben nem beszélhetünk, amikor már kialakult a hiszti, hiába mondjuk a kisgyereknek, hogy “szedd össze magad”, erre nem képes.

Viszont arra törekedhetünk, hogy csökkentsük a distressz hisztit kiváltó helyzeteket, felismerjük, mikor kezdődik el a hiszti és segítsünk máshogy kiadni a gyermekünknek a feszültséget és megtanítsuk őt a saját példánkkal, hogyan kezelje ilyenkor az érzelmeit.

Az első kisebb hisztik megjelenése idején még sokszor segít az, ha eltereljük a kicsi figyelmét, így nem lovallja magát bele a hisztibe, 16-18 hónapos kortól azonban sokszor már ez sem segít, ilyenkor a hiszti kitörésekor a saját viselkedésünkkel kell megmutatni, hogyan kerüljön vissza a saját nyugodt állapotába: vegyünk mély levegőket, számoljunk visszafelé száztól halk hangon, menjünk el egy nyugodt helyre ketten és ott nyugtassuk. Ahogy feljebb már írtam: a szülői viselkedés példájából (hogyan kell higgadtnak maradni) tanulják meg a gyerekek a valódi önuralmat.

Tudom, ez nehéz, de talán, ha önuralmat várunk el a gyermektől, érdemes lenne magunkat is megtanítani rá 😉

Azt azért hozzá kell tenni, hogy azok a komplex idegrendszeri folyamatok, amik oda vezetnek, hogy a kisgyerek “összeomlik” és distressz hisztit produkál, az idegrendszer fejlődésével maguktól is alábbhagynak majd. Ha azonban játszmaként kezeljük a 3 év alatti kisgyerek distressz hisztijét, azt hisszük “direkt csinálja”, ha megszégyenítik miatta, megbüntetik vagy pedig folyton engednek neki és pl. édességgel vagy ajándékokkal nyugtatják meg, illetve ha a hisztik kezelése során a szülő is kiakad, drámázik, összeveszik a kisgyerekkel (aki ettől érzelmileg bizonytalannak érzi magát pont akkor, amikor a legnagyobb szüksége lenne támogatásra), akkor a későbbiekben is visszamarad a hiszti, mint érdekérvényesítő viselkedés.

Amikor már képes az önuralomra: Miért vannak dühkitörései mégis?

A szakirodalom nagyjából 2,5-3 éves korra helyezi az önuralom kialakulását, nagyjából akkorra, amikor már a nagy distressz hisztirohamok előfordulása is alábbhagy.

Azonban még ezt követően sem várható el, hogy a gyermekünk minden esetben önuralmat tanúsítson.
A leggyakrabban akkor türelmetlen, feszült, amikor az alapvető fizikai igényei nincsenek kielégítve, mint ahogyan mi felnőttek is nyűgösek vagyunk, ha túlfáradunk vagy nagyon éhesek leszünk. Azaz természetszerűleg hisztisebb, nyűgösebb, türelmetlenebb a gyerek, ha éhes, álmos, fizikailag fáradt, szomjas, pisilnie vagy kakilnia kell és fázik vagy melege van.

Ha minden fizikai igényét kielégítettük, akkor is lehetnek dühkitörései (ezeket ne tévesszük össze az ún. Kis-Néró hisztivel, amikor a gyermek azért csinál látványos jelenetet, hogy elérjen vagy megkapjon valamit – ez csak 3 éves kor után fordul elő és onnan ismerhetjük fel, hogy ha alkudozni kezdünk a gyerekkel vagy ajánlatot teszünk neki akkor képes abbahagyni a sírást és a nyafogást, itt írtam le, hogy ezeket a fajta hisztiket hogyan tudod kezelni).

A dührohamok azonban úgy működnek, mint egy distressz hiszti, azaz a gyerek nem tud belőle kizökkenni. Mi okozhat óvodás- vagy iskoláskori dührohamokat?

1. Túlingerlő környezet: ha túl sok a program vagy a gyermek számára túlingerlő a környezet (a mesterséges ingerek pl. bevásárlóközpont, játszóház, tévézés, mozizás, zajos helyek), a gyermek túlpörög és egy ponton túl nem tudja az idegrendszere kezelni a sok ingert, ezért kiborul. Hasonló hatást válthat ki a tévézés (videónézés tableten, mobilon, számítógépen) vagy a kütyünyomogatás is. A túl sokat kütyüző gyerek nem mozogja ki magát (lásd a 2. pontot) és bár egy darabig nyugodtan ül, ezért nincs vele semmi gond, eközben rengeteg mesterséges inger éri, amit nem tud feldolgozni az agya és utána kezelhetetlenné válik a viselkedése. Ha a gyermeked hajlamos a dührohamokra, elsőként csökkentsd le fokozatosan a kütyühasználatot minimálisra az életében (de ne csak a tiltásra fókuszálj, mert akkor feszültté válik, hiszen nincsen más hasonlóan érdekes dolog, amit csinálhatna helyette, hanem találj ki érdekes közös elfoglaltságokat, amiket ő is élvez, kreatívkodjatok, bábozzatok, barkácsoljatok, építsetek, süssetek-főzzetek közösen stb.). Számtalan olyan esettel találkoztam a praxisomban, amikor önmagában a mesterséges ingerek lecsökkentésével sikerült elérni, hogy a gyerek sokkal nyugodtabbá váljon (és gyakran ezzel párhuzamosan az alvászavarok előfordulása is lecsökken)

2. Túl sok cukor és koffein: a sok édesség és koffein is okozhat dühkitöréses tüneteket az arra érzékeny gyerekeknél. Néha észre sem vesszük, hogy a reggel rutinból fogyasztott gabonapehely, tejszelet, gyümölcsjoghurt vagy péksüti is mennyi cukrot tartalmaz, koffein pedig van a fekete teában (akkor is, ha gyümölcsös ízesítésű) és a kakaóban is (igen, a gyerekeknek szánt instant kakaóban is)

3. Nem mozogja ki magát: a gyerekek tele vannak mozgási energiával, életelemük a mozgás, ha minél többet mozoghat a gyerek, türelmesebb tud lenni önuralmat igénylő helyzetekben és kevesebb lesz a dühkitörése is.

4. Idegrendszeri okok: a dühkitöréseket okozhatja fejlődésbeli lemaradás, aminek az elfedésére a gyerek mindig kiborul, ezért az eredeti ok észrevétlen marad és lehetnek a jelei autisztikus zavaroknak, Asperger-szindrómának is, ezért, ha úgy érezzük, minden igyekezetünk ellenére kezelhetetlen a helyzet, érdemes szakemberhez fordulni.

5. Beszédbeli elmaradás: ha a kicsi nem tudja elmondani, mit érez, nem tudja jól kifejezni magát, az is növelheti a dühkitörések gyakoriságát. Ilyenkor mindenképpen forduljunk beszédindítással foglalkozó szakemberhez vagy logopédushoz.

6. Máshogy nem tudja kifejezni az akaratát: A dühkitörések hátterében állhatnak érzelmi-kapcsolati problémák is. A család mindig rohan, nincs idő a gyerekre, ha több gyermek van, a kicsi úgy érzi, nem kap elég figyelmet. A gyerek próbál figyelmet kapni sokféle módon, végső tehetetlenségében pedig dührohama lesz, mert ez az egyetlen, amire oda is figyelnek a szülei. Fontos megérteni, hogy ez nem tudatos folyamat, hanem segítségkérés. A gyermeknek természetes igénye az érzelmi közelség, a szüleivel való kapcsolat megtartása és erre neki is, nekünk is törekednünk kell ahhoz, hogy ne kelljen negatív viselkedéssel megszereznie a figyelmünket.

Az önuralom kialakulása tehát soktényezős folyamat, amelyben szerepe van a nevelésnek és a környezeti tényezők alakításának egyaránt. Segítsünk gyermekünknek, hogy képes legyen megismerni és irányítani önmagát!

About The Author

Vida Ágnes

Pszichológia és pedagógia szakot végzett, kognitív tudományokból doktorált. 2006 óta foglalkozik csecsemőkori problémákkal, könyvei, tréningjei, tanfolyamai, könyvei szülők tízezreinek segítettek jobban megérteni gyermekük viselkedését és magukat, mint szülőket. Ági nem csak beszél róla, hanem csinálja is: személyesen is segít a hozzá forduló szülőknek és közben még a saját két tizenéves fiát is nevelgeti. Kérdezni szeretnél? Sürgős kérdésekre a Facebook oldalon vagy a blogon tudok válaszolni, ha privátban vagy személyesen szeretnél kérdezni, a beatrix@kismamablog.hu címen tudsz időpontot kérni.

Leave A Response

* Denotes Required Field