Visszaütök a gyereknek, hogy megtanulja, mi az, hogy „fáj”: Helyes nevelési módszer ez?

Totyogókorban a baba az arcodhoz kap, csíp, mar, üt, fájdalmat okoz. Néha akaratlanul, néha a hiszti hevében, néha pedig úgy tűnik, szándékosan. De hogyan tanítsuk meg neki azt, hogy a másiknak fáj, amit csinál?

„Védőnő tanácsára egyszer-egyszer én is kicsit meghúztam a haját, hogy érezze, ez fáj, de nem nagyon használ, szerintem tudja, hogy nem helyes amit csinál, csak nem tudja kezelni az indulatait.”

– írja a blog egyik olvasója a Facebookon és bizonyára számotokra is ismerős ez a tanács. De tényleg így kéne megtanítani a kisgyerekeknek mi az a fájdalom?

Egyáltalán nem!

Először is: az 1-1,5 éves gyerek már pontosan tudja, mit jelent a fájdalom fogalma, ekkora már esett el annyiszor, volt annyi kisebb-nagyobb bibi, hogy nem kell nekik tanítgatni, mit jelent a „fáj” fogalma.
Pláne nem úgy, hogy fájdalmat okozunk nekik szánt szándékkal.

Pláne nem úgy, hogy az icipici visszaütést vagy a hajhúzást büntetésnek szánjuk, hátha az ok-okozati összefüggésből majd megtanulja, hogy nem okozunk fájdalmat, mert különben nekünk is fájdalmat okoznak. A verés és a bántalmazás bármilyen (akár legkisebb) formája a gyermeknevelésben sajnos nincs rendben (ennek a tudományos hátteréről itt írtam).

Másodszor: egy kisgyerek nem az ok-okozati összefüggésből tanulja meg, mi helyes és mi nem, hanem elsősorban a mi példánkból. Bizony. Ha kiborul, a mi összeszedett és higgadt viselkedésünk neki a példa arra, hogyan kell nyugodtnak maradni. Ha viszont rosszul értelmezett, nevelési célú bosszúból kicsit visszacsípünk, visszaharapunk, meghúzzuk a haját vagy odapaskolunk a pelusos popóra, abból pont azt tanulja meg, hogy ez a viselkedés oké.

Hogyan tanítsuk meg arra, hogy ne bántson, mert az nekünk fáj?

1. Meg kell tanulnia az önuralmat

Az önuralom kialakítása egyáltalán nem rövid folyamat, részben nevelés kérdése, részben pedig idegrendszeri fejlődésével függ össze. Itt írtam róla, hogyan lehet támogatni az önuralom kialakulását

2. Kerülni a csapkodáshoz vezető a helyzeteket, amíg még nem képes 100%-ig uralni a mozdulatait

Az első évben a baba mozgása rohamosan fejlődik, egyre ügyesebb. Ha azonban fáradt, éhes, túlpörgött, akkor a koordinációja romlik és egyre darabosabb lesz a mozgása. A legtöbb „baleset” ilyenkor történik. 2,5-3 éves korig kiemelten fontos odafigyelni arra, hogy ha fáradt, túlpörgött a kisgyerek, akkor pihenjen egy kicsit, ne fárasszuk tovább, ne erőltessünk semmit, ne várjunk túl sokat tőle, mert hiába szólsz rá vagy bünteted meg, a fő gond az, hogy fáradt és ezért koordinálatlan a mozgása, ezért nem tudja szabályozni sem az érzelmeit.

3. Meg lehet tanítani a „fáj” fogalmát

Már a babák is ösztönösen kerülik a fájdalmat, ezt onnan is tudhatjuk, hogy amelyik helyzetben valamilyen fájdalmas élményt tapasztaltak, oda nem szívesen térnek vissza megint. Éppen ezért nem kell külön tanítani, pláne nem tapasztalati úton, hogy mi az a „fáj”. De persze támogathatjuk egy kicsit a szó megértését, ha ezt fontosnak látjuk. Először saját magán, aztán másokon is. Először a fájdalom, mint állapot megnevezésével kell kezdeni, például, amikor elesik a kicsi és sír, akkor mondhatjuk, hogy „látom, hogy fáj a térded”.

Utána következhet, hogy segítünk neki saját magán felismerni a fájdalomérzést. Pl. ha elesett, megkérdezzük, hol fáj (ez a készség későbbiekben még hasznos lehet pl. amikor beteg és nem tudjuk, mi a baja, sok kisgyerek pl. azt mondja, hogy fáj a feje, amikor a füle fáj valójában, vagy fáj a hasa, amikor fel van fázva). A képesség, hogy meg tudja mutatni, pontosan hol fáj, önmagában is hasznos lehet, ezt a testkép és testtudat fejlesztésével tovább támogathatjuk.

Végül, amikor már ismert számára a fájdalom fogalom, következhet, hogy megtanítjuk neki, mit jelent másnak fájdalmat okozni:

– Olvassunk vagy találjunk ki olyan meséket, amikben előfordul ez a téma (pl. gyerekek viselkedése egymás között)!
– A hétköznapokban előfordulő fájdalmat okozó helyzetekben magyarázzuk el neki, mit jelent a fájdalom.

4. Tanítani kell az együttérzést, mások igényeinek és jóérzésének figyelembevételét

A babák már nagyon korán (9-10 hónapos korban) képesek az együttérzésre, azonban ez nem vonatkozik univerzálisan minden helyzetre, amiben együttérzésre lenne szükség. Tanulni kell, hogyan viselkedünk másokkal, mit engedhetünk meg magunknak és mit nem és ezt elsősorban PÉLDA alapján tanuljuk.

A rossz megoldás: rászólni, tiltani, fenyegetni, ha óvatlanul, durván nyúl oda, ha karmol, mar, csíp, harap stb. Ebből ugyanis nem tanulja meg azt, HOGYAN LEHET, csak azt, hogy mit nem szabad. Ráadásul ilyenkor általában nem kedves hangon szólunk rá, hanem durván, erőteljesen, agresszíven, azaz a kisgyerek részéről gyakran még öntudattalan és ügyetlen mozdulathoz akaratlanul is hozzákapcsoljuk az agresszió és a szégyen érzését.

Nem a rászólással van a baj. A rászólás emlékeztető arról, mit is kéne tennie a gyereknek, mit várunk el tőle. Azonban a rászólás csak akkor működik, ha a gyerek már képes az önuralomra és pontosan tudja mit kell tennie. Addig felesleges (kivéve a nagyon veszélyes helyzeteket, amiknél egyértelmű a figyelmeztetés és a tilalom, de ezt külön meg kell tanítani).

Ha tehát azt szeretnéd, hogy óvatosan nyúljon oda a kutyához és ne húzza meg a szőrét, akkor mutasd meg neki, hogyan lehet finoman simogatni a kutyát, mutasd meg mi okoz örömet a kutyusnak, hogyan kell bánni vele.
Ugyanezt lehet tanulgatni a kistestvérrel is (nem letiltani kell a kicsiről, meg rászólni, hogy ne bántsa, ne nyúljon hozzá, hanem megmutatni, HOGYAN bánjon vele, mivel szerez neki örömet, mitől kacag a kistestvér, minek örül).

És persze egymással is meg lehet tenni ugyanezt. Mondjuk, ha felveszed a kicsit, néha megharap vagy megcsavarja az orrodat, ami fáj neked. Nagyjából másfél éves korig azt sem tudja, hogy a te orrod, nem az ő testéhez tartozik, ekkorra kezd kialakulni a saját különálló test tudata, ő nem tudja, hogy az orrcsavarás neked fáj, viszont amikor megcsavarja, neki nem fáj, tehát úgy gondolja, szabad csinálni és rendben van a dolog. Ha rászólsz, abból nem tanulja meg, ha viszont megmutatod neki, mit kell csinálni vele, pl. meg szabad simizni és akkor te viccesen tüsszentesz egy nagyot, az tetszeni fog neki és már nem fogja csavargatni, mert megtanulja, „mire való”, mit kell vele csinálni és hogyan. Őt ebben a korban az érdekli legjobban, mi mire való, mivel mit kell csinálni, ha ezt megtanítod neki, akkor megérti és megtanulja.

Hogyan tanítsunk együttérzést?

Ez egy hosszabb folyamat, ami összefügg az érzelmi intelligencia fejlesztésével is.

Amikor mesélsz neki vagy mondókáztok, énekeltek a mimikáddal, hangsúlyoddal közvetíted az érzelmeket.

A mindennapokban bevonhatod őt a segítő feladatokba: pl. segítünk takarítani a nagymamának, mert beteg, megsimizzük apát, mert fáradt, megvigasztaljuk a kisfiút a játszótéren, mert szomorú.

Megoszthatod vele a saját érzelmeidet is (pl. „anya most kicsit leül pihenni, mert nagyon fáradt”) ugyanakkor fontos tiszteletben tartani és beszélni az ő igényeiről is (pl. „látom, hogy nagyon szomorú vagy, jólesne egy ölelés?”)

Az együttérzés elsajátításának és mások igényeinek figyelembevételének a legjobb módja tehát nem az, hogy mi is visszaütünk, hogy „jól megtanulja” a gyerek, mert ezzel éppen az ellenkező hatást érjük el. A nevelésben mindig érdemes feltenni elérni a kérdést: Mit szeretnénk elérni hosszú távon? Mit akarunk tanítani a gyereknek? Nyilván nem azt, hogy visszaütni a másiknak rendben van.