Minden anyukában van egy egészséges aggódás-szint: „Vajon jól fejlődik-e a gyermekem? Nincs-e vele valami baj?” Gyakran úgy érezheted, mintha a gyerek fejlődését, minden egyes mozdulatát, egy felső kritikus éned kívülről figyelné és elemezné, és folyton azon gondolkodna, vajon normális-e, amit most a kicsi csinál, vagy valami probléma van a kicsivel. De mi van, ha ez a külső elemző tévútra visz?

A kritikus énedet számos külső forrás táplálja: információk, amiket másoktól kaptál, olvastál, hallottál valahol, korábbi tapasztalatok, amiket még gyermekkorodból a szüleidtől szereztél, amik egyfajta mércét állítanak benned, hogy „így kell csinálni”. Ha megpróbálsz velük szembefordulni, akkor állandó konfliktusban leszel önmagaddal, még akkor is, ha tudatosan elhatároztad, hogy márpedig te másként szeretnéd csinálni.

Ugyanez a helyzet a kívülről, ismerősöktől, médiából, könyvekből szerzett információkkal is: kialakul benned egyfajta mérce, amit úgy érzel követned kell, egy kép, amiről úgy gondolod, az a jó anya képe, akihez fel kell nőnöd. A nőkben egyébként is sokkal nagyobb a megfelelési vágy, anyaként pedig (gyakran a családból hozott jó és erős minta híján) úgy érezheted, az interneten vagy újságokban olvasott, más kismamáktól szerzett információkból kialakított anya-kép az, amihez fel kell nőnöd. És ez bizony gyakran visz mellékvágányra. Ha megnézed például milyen erős vita tud kialakulni a természetes szülés-császármetszés vagy a szoptatás-tápszer téma kapcsán… Mindezt azok a lapok táplálják, amik egyértelműen a természetes szülést és a szoptatást priorizálják (jószándékúan, hiszen nyilván ez az ideális megoldás, ez a legjobb mindenkinek), csak éppen ezzel azt a képet is kialakítják, hogy az a jó anya, aki természetes úton szül és szoptat, és bizony ez problémát okoz azoknál az anyukáknál, akiknek a kettőből valamelyik nem jön össze.

Minden anyuka azt szeretné, ha a gyermeke „normális” lenne, azonban a norma fogalma nagyon relatív, a „normális”, mint mérce kizárólag attól függ, te a saját tapasztalataid, tudásod alapján, valamint a környezeted, mit támaszt mérceként a babával szemben. Ha az ismerősök gyermekei mind másztak 8 hónaposan, akkor te is ezt gondolhatod normálisnak, holott az átlagos babák 10 hónaposan kezdenek mászni, tehát még lenne idő…

Jó tehát, ha figyeled a babát, de nem szabad magadban „diagnosztizálnod”, elhatároznod, hogy az általad olvasottak és az elvárások alapján mi lehet a baja, mert ebből könnyen ún. önbeteljesítő jóslat válhat. Ha ugyanis egy babáról elhatározzák, hogy ő márpedig problémás, akkor így is állnak hozzá, másként viselkednek vele, és emiatt végül valóban problémás gyerek lehet belőle. Gondolj csak azokra a gyerekekre, akik újszülöttként hasfájósak voltak, ezért az anyukájuk elhatározta, hogy márpedig egy egy problémás beteges gyermek, túlpátyolgatta, túlöltöztette, folyton az egészsége miatt aggódott és érdekes módon az ilyen gyerekek azok, akik aztán tényleg betegesek is lesznek.

A legfontosabb talán az, hogy ne mások véleményére hallgass, hanem merd saját magad felmérni a helyzetet, és a megérzéseidre hallgatni. Nyilván vannak olyan helyzetek, amikor már fel kell, hogy villanjon a vészjelző, amikor már nem szabad tovább várni, szakember segítségét kell kérni (ha követed a hírlevelet, akkor ott minden hónapban kapsz ehhez iránymutatást), és az is igaz, hogy inkább kérd többször az orvos vagy a védőnő segítségét, mint hogy ne vegyél észre fontos helyzeteket azonban nem szabad, hogy a baba egészsége, törékenysége miatti aggodalom és a túlzott elvárások káros irányba tereljék a kicsi fejlődését.

Ha a gyermeked hisztizik és nem érted miért, ha mindenki osztogatja a tanácsokat és ettől folyton elbizonytalanodsz, ha nem érted, miért akaszt ki néha teljesen a gyermeked és miért mondasz olyasmit neki, amit később magad is megbánsz…Tudok segíteni neked. Katt ide a megoldásért >>