Egyedül?

Minél több levelet kapok anyukáktól, annál inkább az az érzésem, hogy sokan nehezen dolgozzák fel azokat a változásokat, amivel az anyaság jár. A legtöbb családban az anyuka kicsit magára van hagyva, de legalábbis a kicsivel kapcsolatos felelősség az ő vállát nyomja és bizony nehezen feldolgozható helyzetbe hozza, akár depresszióba is sodorhatja őt. Nálatok mi a helyzet?

Egyedül?Amikor a baba megszületik, a legtöbb családban még pár napot otthonmarad az apa is, néhány hétig a családtagok is gyakran jönnek látogatóba, segítenek, aztán lecseng ez a mozgalmas időszak és az anya magára marad a kicsivel. Apa dolgozik, Anya pedig a baba tempójában éli mindennapjait. A személyiségétől és a körülményektől is nagyban függ, mennyire viseli meg ez az időszak. A körülöttünk levők gyakran azt sugallják, hogy mindenben a kicsihez kell alkalmazkodni, ezért sok anyuka inkább nem megy sehova, teljesen háttérbe szorítja magát a kicsi igényei mögé, miközben idővel szenvedni kezd ettől a helyzettől.

A korábbi tapasztalatok, élmények is nagyban meghatározzák, hogyan éli át az anya ezt a megváltozott élethelyzetet.

  • Van, aki gond nélkül alkalmazkodik és ez egyáltalán nem zavarja.
  • Van, aki nehezen alkalmazkodik és előbb vagy utóbb rabnak érzi magát.
  • Van, aki pedig könnyen alkalmazkodik, de közben tudja tartani az egyensúlyt a saját személyes igényei és a kicsi igényei között (de legalábbis igyekszik :)).

Most a te lelkedben fogunk vájkálni! Anyai Önismereti Tanfolyam az interneten – Ismerd meg a benned rejtőző anyát és a babádban rejtőző kisembert! Katt ide a részletekért >>

A körülmények sokat számítanak. A gond általában az, hogy az anya magára marad a problémákkal, elbizonytalanodik, a kérdéseit nem tudja kinek feltenni, ezért a kicsivel kapcsolatos gondokat egyre nagyobbnak és nehezen megoldhatónak látja. Gyakran kapok olyan leveleket, amiből kiderül, hogy az anyuka egész nap valami a kicsivel kapcsolatos kevésbé jelentős probléma okán tépelődik és ezért rossz anyának érzi magát (pl. válogatós, csak kézben akar ellenni). Azt is sokszor látom, hogy az anyák úgy érzik, ők tehetnek a kicsik furcsa viselkedéséről vagy a rossz szokásairól – ez részben egyébként így is szokott lenni, de ezek a rossz szokások, furcsaságok épp olyan hamar múlnak el, mint ahogy jönnek, ezért nem érdemes ezen rágódni, emiatt tépelődni.

Ha vannak társak és sorstársak, akikkel lehet beszélni,
akiktől lehet kérdezni (mint pl. itt a Kismamablogon vagy a kismamás fórumokban), az segíthet átlendülni a nehezebb időszakokon. Fontos az is, hogy merjünk társaságba járni, programokat szervezni, kimozdulni a babával is. Nyugodtan kisétálhatunk a játszótérre a fél éves babával is, remekül el fog nézelődni, mi meg közben beszélgethetünk a többi anyukával.

El lehet menni kirándulni hét közben is más anyukákkal, barátokkal közösen is, nem kell a hétvégét megvárni vele, amikor családilag neki tudunk indulni.
És még az sem szükséges, hogy túlságosan messzire menjünk: nyugodtan tehetünk nagy sétákat másokkal közösen és felfedezhetjük a környék érdekességeit gyalogszerrel több órás séták során is (a fogyókúrának is jót fog tenni ;)) El lehet sétálni a piacra (nálunk 50 perc sétára van, tehát a távolság nem lehet kifogás :)), egy távolabb eső pékségbe, a könyvtárba (több helyen hallottam, hogy van babasarok, vagy babás foglalkozások is). A lényeg, hogy legyenek céljaink, élményeink a babán kívül is, ő pedig élvezni fogja a változatos környezetet, az élményeket, sokat tanul ebből. Nem utolsósorban: ha kialvatlan vagy, a séta a friss levegőn sokat segít, hogy levezesd a feszültséget és frissen tartson.

Aki eleve hajlamos a depresszióra, az többszörösen veszélyeztetett ebben az időszakban, neki különösen fontos, hogy most ne maradjon magára, változatos programja és hétköznapjai legyenek.

A fő gond az, hogy még, ha a család melletted áll is, a kicsivel kapcsolatos felelősség az anya vállát nyomja. Mindenki ad mindenféle okos tanácsot, de a végső döntéseket neked kell meghozni, és ezt nehéz feldolgozni: Jól döntöttem? Nem okozok valamilyen végzetes hibát? Nem rontok el valamit a kicsiben?
Jó hír, hogy nem tudod elrontani 🙂 Ha a babát szeretetteljes légkör veszi körül, akkor nem lesz semmi baja attól, mert 2 éves koráig nem eszi meg a zöldborsót, egyszer végső kétségbeesésedbe sírni hagytad vagy mert 20 hónaposan leszoktattad az éjjeli szopiról. Fontos, hogy tudjunk a fejünkkel gondolkodni, de ugyanannyira fontos gyermeknevelési kérdésekben a szívünket is bevonni a végső döntések meghozatalába.

Mi a véleményed?

Most a te lelkedben fogunk vájkálni! Anyai Önismereti Tanfolyam az interneten – Ismerd meg a benned rejtőző anyát és a babádban rejtőző kisembert! Katt ide a részletekért >>

About The Author

Vida Ágnes

Pszichológus, babapszichológus. 2006 óta foglalkozik csecsemőkori problémákkal, könyvei, tréningjei, tanfolyamai, könyvei szülők tízezreinek segítettek jobban megérteni gyermekük viselkedését és magukat, mint szülőket. Ági nem csak beszél róla, hanem csinálja is: személyesen is segít a hozzá forduló szülőknek és közben még a saját két kisfiát is nevelgeti. Kérdezni szeretnél? Sürgős kérdésekre a Facebook oldalon vagy a blogon tudok válaszolni, ha privátban vagy személyesen szeretnél kérdezni, a beatrix@kismamablog.hu címen tudsz időpontot kérni.

22 Comments

  • Krisztina

    2010. október 01. péntek

    Sziasztok!

    Kisfiam 14 hónapos, és 17 lesz, amikor megszületik a kistestvére. Kérdésem erre az időszakra vonatkozik, szeretném, ha valaki, akinek hasonló korú gyermekei vannak megosztaná velem tapasztalatait, ő hogyan csinálta. Ami leginkább érdekelne, az az, hogy ha pl reggel egyszerre ébrednek a gyerekek, a kicsi szopizna, de a nagy sír, hogy reggelizni szeretne (egyedül nem tud, s az ágyból sem kijönni), akkor hová rohanjak? A szopi nem 5 perc, s nyugalom kellene hozzá. Hasonló a helyzet egész nap, hiszen a fiam még önállóan nem jár, addigra talán fog, de olyan önálló nem lesz még,hogy elmaradjon egyedül is. Ha van valaki, aki tud segíteni, előre is köszönöm!

    Válasz: Nálunk a nagy 20 hónapos volt, amikor a kicsi született. Minden megoldottunk 🙂 Általában nem együtt keltek, hanem többnyire a kicsi kelt előbb, evett és utána kelt a nagy. Ez annak is volt köszönhető, hogy este előbb a kicsit fektettem, utána 1 órát csak a naggyal foglalkoztam kettesben, játszottunk, mesét olvastunk, így több figyelem jutott rá is, ezt nagyon szerette. Amikor a kicsi szopizott, a nagy vagy játszott, vagy mellém ült és mesét olvastunk, rajzoltunk, autót tologattunk közben. Az első hetekben, amikor a kicsi még hosszan szopizott, volt, hogy még a szoptatás előtt elkészítettem a nagy ételét és addig ő tudott enni, inni, nem nekem kellett ugrálni. Ne aggódj emiatt, mi anyukák bármilyen helyzetet meg tudunk oldani :))

  • Kinga

    2010. január 12. kedd

    Kedves Agi!

    Sokáig abban a hitben éltem, hogy csak én vagyok szerencsétlen és tehetetlen hogy nem tudom megszervezni az babás életünket, de a gondok olvasom máshol is ugyanazok. A rózsaszin babaillatu pillanat elszállt amikor az ötödik napon, a szülés után, otthon, az elsö éjszaka a kialvatlanság úrrá lett rajtam és azt kértem a férjemtöl vigye el a gyermekem mert képtelen vagyok ellátni. Ezt sokáig nem tudtam feldolgozni és ezt senki nem értette és jobb volt róla nem beszélni, mert depressziosnak lenni “nagy szégyen”.
    Aztán következtek a szokásos problémák mellgyuladás hetente, egy lassan gyarapodó csöppség és mellette az otthonra vállalt határidös munka, minden aproságtól megsértödö rokonok. A szüleim sokat segitettek, és segitenek de nyugdijas létükre majdnem minden napuk be van osztva ( testvérem gyermekei, egy idös nagymama, a kert, meg egyéb elintézni való és végül én). Apa szerint ne ráncigáljam még én is majd ö segit. Csakhogy a munkahelyi körülmények nehezedtek és egyre gyakrabban kaptam ilyen választ h ö mosogatott meg takaritott eleget otthon(a beteg édesanyja helyett, majd az özvegy apa mellett). Valahogy oldjam meg . A hétvége a pihenésé. Neki. Én meg aludjak és pihenjek amikor a gyerek. Mindig fáj a lelkem ha elmegyek sétálni, mert hétvégén is csak ketten rójuk az utcákat, a parkot a lányommal. Azt én sem értem hogy mért nem tud velünk lazitani. Ha néha rá hagyom már az ajtóban várnak amikor jövök haza, mert nem tudja lekötni csak rövid ideig a figyelmét . De hát én választottam és akkor jónak tünt :).
    És még ott van a munka ami határidös és mindig utolsó pillanatban sikerül megcsinálni csak valahogy. Éjszaka dolgozom mert a 10 hónapos örök mozgó nagy kedvel gyürögeti a papirjaimat és nyomkodja a billentyüzetem.
    De valahogy lassan rendet rakok az életemben, a konyhámban és remélem sok mindenre jut idöm, a munkából is leadtam, már csak apával kellene többet beszélgetni és tisztázni bizonyos dolgokat a kapcsolatunkban.
    Mindezek ellenére imádom a lányomat, ha nyügös, ha boldog, mert egy csodálatos kis emberke.

  • Timcsi

    2009. november 10. kedd

    Sziasztok!

    Most biztosan sokan megfogtok kövezni, ha elolvassátok a levelemet, de muszáj leírnom…
    Kisfiam koraszülött, egy hónapig voltunk együtt kórházban, mire utólérte a súlyát és hazajöhettünk.Nem mondanám, hogy depressziós lettem, de valahogy nem éreztem sokáig sajátomnak a gyereket, volt is- nem is!Szopizni nem szopizott, mert gyenge volt, így nem alakult ki az a fajta kötődés sem.Valahogy még születése előtt, kialakult bennem egy kép arról, hogy milyen lesz majd a kicsi, hogyan telnek majd napjaink…de minden a szöges ellentéte lett, már a kezdetektől.Sokat vagyunk egyedül, nincs akire számíthatnék, férjem sokáig dolgozik, nagyszülők távol vannak.A nehezebb napokon bizony elgondolkozom, hogy mire is vállalkoztam…tudom, szégyen ezt kimondani.
    Kisfiam 11 hónapos, és egy örök elégedetlen, akaratos kis bak, de azért IMÁDOM!
    Valószínüleg nem tudom elfogadni, hogy nem olyan lett, amilyennek elképzeltem, a rossz és nehéz dolgokról, valahogy senki nem akar beszélni (fogzás nehézségei, hasfájás, nem alvás stb.) és hírtelen amikor az ember szembesül, akkor pofára esik.
    Most kicsit úgy érzem, sok a gyerekből, pláne úgy, hogy állandóan rajtam lóg, hogy legszívesebben visszamennék dolgozni…de ha egy-egy órát otthagyom valakinél, alig várom, hogy magamhoz öleljem.Kicsit önző és akaratos vagyok én is, és örök elégedetlen, nagy elvárásokkal mindenkivel szemben.Sokat kell változni, nagy kihívás ez az anyaság…sosem gondoltam volna, hogy az én anyámnak is ilyeneken kellett átmennie és mi lesz még…
    Ez egy életre szól, nehéz ehhez hozzászokni, nem teheted félre, mint egy munkát, hogy majd később befejezed:-)
    Igyekszem elfogadni a gyermekemet olyannak amilyen, és élvezni az anyaságot, ami eddig sajnos nem ment 100%-ig.

    Válasz: Timi, nem kövezlek meg, köszönöm az őszinteségedet 🙂 Sok anya átmegy ám ezeken az érzéseken, csak nem vallják be ennyire őszintén. Pedig ha már felismerted őket, akkor sokkal könnyebb feldolgozni is, mintha ki sem mered mondani, mert mit szólnak mások.

  • csilla

    2009. április 24. péntek

    N. Éva, köszi a kedves sorokat! A hozzászólásod elején kicsit féltem, hogy egy újabb szuperanyuk írt, de nem 🙂
    Szerintem nem lehet feltétlenül összehasonlítani a munkákat. A háztartáson, babák ellátásán kívüli munkák teljesen eltérő jellegűek lehetnek. Az én szakmám pl. olyan, hogy könyvtáraznom kell, előadni stb., ezeket nem lehet itthon vagy alvásidőben elintézni (az egyéb, a szakmához kapcsolódó dolgokról nem is szólva). Amíg teljesen itthon voltam a fiammal, a házimunka mellett nekem is jutott egy kis idő másra. De az is számít, mekkora a gyerek és milyen természetű. A fiam most 20 hónapos, meg nem áll egy percre, viszont hamar elunja magát, tehát folyamatosan figyelni kell rá és le kell kötni. Emellett még a házimunkát megcsinálni sem semmi, nemhogy mást.
    És nem vagyunk egyformák sem, én is láttam anyukát, aki a buszon ügyesen lefoglalta a 3 gyerekét, más meg eggyel is nehezen boldogul. És persze az is számít, ki hogyan éli meg ezt az egészet, ez meg a szülők természetéről szól. Van, akit jobban megviselnek az éjjeli kelések, mert nehezen ébred és nehezen alszik vissza, mást meg nem. Szóval összehasonlítgatni szerintem igazságtalan dolog. Amióta gyerekem van, mély tisztelettel nézek minden családosra. Szerintem nem csak a leendő szülők tehetnek arról, hogy nem készülnek fel a gyereknevelés viszontagságaira. Mert nem készíti fel őket senki jóformán. Annyit sejtettem én is, hogy pár évig kevés alvás lesz, nulla esti program, de azért a valóság jócskán meghaladta a legmerészebb fantáziáimat is. Pedig nagyon készültem a gyerekre, nagyon akartam.
    Üdv mindenkinek.

  • N.ÉVa

    2009. április 16. csütörtök

    Fura érzés volt ezeket a sorokat olvasni. A férjem dolgozik, este a saját vállakozásunkat próbálja intézni, és még emellett egy kis időt játszik a gyerekekkel.
    Nekünk semmilyen segítségünk nincs, se mama, se testvér, se jószomszéd. A fiam majd szeptembertől megy oviba, a kisebbik itthon marad, és egy hónap múlva születik a harmadik gyerekünk. Nem vagyok szupernayuka, se tökéletes, de néha nem értem, hogy akinek egy gyereke van, ráadásnak vannak nagyszülők, akikhez ha csak egy órára is le tudja adni a picit, akkor hogy nem boldogul. Nálunk a gyerekek ötször hatszor esznek, minden nap főtt étel van ebédre, mellettük elvégzem a házimunkát és a cégünknél is dolgozom, amit csak tudok. Most költöztünk, így már kertünk is van, ahol még egy kis konyhakertet is szeretnék. Éjszaka hol ezért hol azért nem alszom, és sokszor vagyok fáradt, ideges, de a gyerekekkel játszom ha kell, tanítom őket amire csak tudom. Szerintem jó időbeosztással, következetességgel sok gond elkerülhető. De pont ezekkel van a legtöbbször a baj. Érzem a bezártságot, néha van, hogy már bedobnám a törölközőt, de az élet egy ballábas naptól még nem áll meg. Szeretnék eljutni moziba a férjemmel, de ha nem hát nem. Szerintem a probléma ott kezdődik, hogy sokan nem tudják vagy nem akarják tudni, hogy mennyi gonddal, aggodalommal, lemondással jár is egy gyerek, és mennyi felelősséggel. Így sem könnyű felkészülni az anyaságra, de ha még elképzelés sincs arról, hogy mivel telik egy nap, mennyi feladattal kell megbírkózni, akkor nem csoda, hogy sokan depressziósak lesznek, szétszórtak, fáradtak, stb.. Csak kitartást tudok kívánni, és azt adni jótanácsnak, hogy minden szép pillanatot próbáljunk meg teljesen átélni, hogy legyen miből erőt meríteni egy rossz napon..

  • marcsitita

    2009. április 10. péntek

    Kedves Viki
    Tudom nagyon nehez de ne foggad ot vissza.Velem megtette mikor meg nemvoltunk hazasok es en megbocsajtottam neki.Es most itt vagyok.Megtette ugy hogy a felesege voltam hogy velunk volt a gyonyotu kisfia es semmi megbanas.A kicsit sem latogatja.Egy hetig jart utanunk ketnaponta aztan meg ujra osszejot a k-val.Es ki a rossz hat persze hogy en.Nem voltunk meg elvalva es olyanokat kaptam a k-tol hogy nemakar osztozni a kurva exfeleseggel es a kolkevel.Igy szolitotta a fiamat a fiunkat.Es ez a jo no

  • csilla

    2009. április 09. csütörtök

    A nem-alváshoz annyit, hogy az én fiam 20 hónapos és csak mutatóba alszik át teljesen egy-két éjszakát (1-2-szer minimum kell inni, cumizni, szopizni). Engem az nyugtat meg, hogy egy internetes topikon keresztül kb. 30 ekkora gyerekét nevelő anyukával vagyok napi kapcsolatban, és bizony ott ugyanez a helyzet, az meg csodaszámba, ha a babák simán alszanak. Az én fiam is átaludta az éjjelt 4 és 6 hós kora között, na utána már nem 🙂 Csak hát mindenhol szembejönnek “az én gyerekem” alszik típusú megnyilvánulások, és mindenki azt hiszi, az ő gyerekével van baj, holott az előbbi a nem jelllemző. Úgyhogy mindenkinek kitartást!

  • Tanarilla

    2009. április 09. csütörtök

    Sziasztok!

    Gyöngyvér!
    Az én kislányom 9 hónapos, ő sem alussza át az éjszakát. Egy hónap nálunk is gyilkos volt, mert a 2 szopi mellett még 4-5x is felkelt pluszba. Volt, hogy cumival pillanatok alatt visszaaludt, volt, hogy csak hosszas sírás után. Hozzád hasonlóan kétségbe voltam esve, és nagyon ki voltam fáradva.
    Én nem vettem magunk mellé, és nem is javasolták mások sem, akik pedig együtt aludtak a babájukkal. Azon egyszerű oknál fogva, hogy már túl nagy, és ha eddig külön aludtatok, akkor zavarnátok egymást kölcsönösen. (Elárulom, én kipróbáltam, de nem tudtam tőle aludni. Ha megmoccant, már felébredtem.) Gyögyvér, kitartás! Nálunk már elmúlt, most csak kétszer ébred, egyszer szopi, egyszer cumi. Én már ettől is boldog vagyok…

    Egyébként nekem sincs segítségem, egyik nagyszülő 80, másik 200 kilométerre, párom 6-ra ér haza. Egész nap egyedül vagyok vele, voltak és vannak nehéz időszakaink, de most már könnyebb, mert itt a jó idő. Lehet menni mindenfelé, és nekem is múlik a bezártság-érzésem. Mindezek mellett én úgy érzem, életem legszebb időszaka ez, a nehézségek ugyanúgy hozzátartoznak az élethez.

    Gondoljatok bele: pár év múlva, mikor azon fogunk éjjel aggódni, mikor ér már haza, milyen pasival vagy csajjal jár, berúgott/drogozott e, ugye védekeztek, stb, boldogan fogunk visszaemlékezni erre az időre, mikor csak azért ébredt fel éjjel, mert éhes volt, vagy anyára vágyott a sötétben, netán most tanult meg állni, de leülni még nem…

  • Viki

    2009. április 09. csütörtök

    Előzmények: 5 évig éltem együtt a gyerek apjával, Ő IS AKARTA A GYEREKET, szándékosan nem védekeztünk amikor a kisfiunk megfogant.

    Öt hónapos terhes voltam amikor a gyerek apját rajtakaptam egy K-val , amikor véletlenül hamarabb hazamentem a rokonlátogatásról.Rendőri segítséggel tudtam csak bejutni a házba ,ugyanis hiába kopogtattam ,csengettem , semmire sem nyitott a drága jó ember ajtót, Amikor a rendőr kinyittatta az ajtót azt hittem rosszul látok, olyan volt mint egy filmben sem tudok elképzelni: A KURV-meztelenül fekszik az ágyban, és mellette még magával hozta a két pici gyerekét is / 2 és 4 év körüliek lehettek/,és amikor mondtam ,hogy szedje össze magát, még úgy tett, mintha ott se lennék,annyira öntelt volt. Eközben a gyerekem apja egy szót sem tudott kinyögni/ elhiszem ,hogy zavarban volt, de ez a legkevesebb amit tehetett/
    A terhesség elkövetkező heteit folyamatos stresszben hordtam ki,az “apa” még csak telefonálni sem volt képes, felőle meg is halhattunk volna ,még azt sem vette volna észre. Folyamatosan rémálmaim voltak,napközben sem tudtam másra gondolni, pedig mellettem voltak a barátaim,rokonaim.A Kuv-ja folyamatosan zaklatott , sms eket küldözgetett.stb., még a rokonaim telefonjára is ,ugyanis azt akarta elérni hogy haljon meg a baba/ tudta hogy veszélyeztetett terhes vagyok ,és hogy hajszálon múlik az élete,/ Ezzel azt akarta elérni,hogy még véletlenül se legyen késztetése a volt páromnak arra hogy visszajöjjön a családjához.,

    Mindezek ellenére csodával határos módon 4 kg-os egészséges kisfiút szültem császárral, de a műtét fájdalmai a lelki szenvedéseim mellet amelyeket átéltem eltörpültek.Nagyon szeretem a kisfiamat ő semmiről sem tehet,
    Az apja vissza akar jönni hozzánk,/ megbánást mutat, miután már látja ,hogy annak a “nőnek” mindene van csk szíve nincs./
    Hamarabb kellet volna gondolkoznia , ugyanis meghalt bennem a bizalom iránta…

  • Szilvi

    2009. április 08. szerda

    Sziasztok!!!Szia GYöngyvér!
    Szerintem a tuti megoldás az, ha legalább éjjel magad mellé veszed a kicsit!Így mindketten kipihenitek magatokat.Amikor ébred is csak odahúzod , szopiztatod és már alszotok is tovább. Az én kisfiam is kimerített, azt hittem csak jobb lesz, de nem csak rosszabb alvó. Így én is toppon tudok lenni nappal is, nem vagyok ingerült, kipihentebben ébredek. Szerintem ezt meg kell lépni, nmem kell tőle félni. Nem igen hallottál még szerintem te sem arról, hogy egy kamaszkorú gyerek a szüleivel alszik. (Nálunk apa kiköltözött a kanapéra. )Jó így, szerintem majd ő vágyik egyszer külön, de ha ettől nyugodt és kiegyensúlyozott a csöppség, akkor miért ne?Ajánlom figyelmedbe a köv . szakirodalmat: Williem Sears: Éjszakai gondoskodás.
    KITARTÁS ANYUKÁK, APÁÉK NEM ÚGY VANNAK PROGRAMOZVA? AHOGY MI!!!A KIS TÖRŐDÉSNEK IS ÖRÜLNI KELL! A GYERMEKEK PEDIG MEGHÁLÁLJÁK a SZERETŐ GONDOSKODÁST!
    Üdv:Szilvi

  • Csóti Edit

    2009. április 08. szerda

    Kedves Ági!
    Az én kislányom egy éves lesz, voltak nehéz napjaink de egy év alatt megtanultam rangsorolni. Ő az első, minden más megvár. Három hónapos kora óta kialakítottam a neki legmegfelelőbb napirendet. Nyugodt kiegyensúlyozott kislányom van, aki nem borul ki néha egy kis változástól. Három hónapos kora óta átalussza az éjszakát és délután is alszik két órát így a házimunka sincs elúszva! Az apukája is kiveszi a részét mert ő, akarta a kislányunkat és tudja, hogy ő is nagyon fontos a lányunk életében. Kell, hogy ismerjék egymást, hozhat bármit az élet, nem szabad, hogy idegenek legyenek egymásnak. Az apukájában is meg kell bíznia annyira mint bennem.
    Sok segítséget kapok a családomtól, de nem rendezhetem át az ő életüket mert én ezt azt szeretnék. Igen a szülői “állás” nagy felelősséggel jár de én élvezem! Jó anyának lenni. A rossz dolgok sem tartanak örökké. Meg kell látni a szépet a jót, és örülni a gyermekeinknek akik csak boldogságot hozhatnak az életünkbe és nem gondokat, vagy problémákat! Ha vele vagyok nincsenek problémák. ( Alig tudjuk kifizetni a banki kölcsönt, elveszítettük a Dédimamát, napról napra élünk.) Az élet megy tovább, nincs mire várni. Az a mérhetetlen szeretet ami miatta árad belőlünk szülőkből, azt semmi és senki más nem tudja megadni.
    Elmúlik minden, a bezártságérzet, az idegeskedés , a hisztik és még sokmindent sorolhatnék. Kitartás mindenkinek. Húsz év múlva egyedül fogjuk érezni magunkat mert felnőttek a gyerekeink. Élvezzetek minden percet!

  • Kriszta

    2009. április 08. szerda

    Sziasztok! Kedves Ági!
    Nálunk minden ideális, van lakásunk, a férjemnek van munkája, a Szüleim (főleg ők!) és azért az Anyósomék is besegítenek, mégis néha nagyon nehéz. A férjem nem olyan strapabíró mint én, így ha hazaér (mindig 15,30 kor) , akkor is inkább pihen ill. alszik és nem veszi le a gyerek gondját egy kicsit a vállalmról, mert szerinte én nekem ez a dolgom:(. Nem érti, hogy ez egy 24 órás feladat és nem csak egy 8 órás munka amit akár immel- ámmal is el lehet végezni, és utána pedig el lehet felejteni. Én tudom mi a munka. Olyan munkám volt, hogy 24 ill. 48 órákat dolgoztam, mégsem voltam ennyire fáradt nap végére mint most. Imádom a fiunkat, szeretek vele lenni, de néha nekem is kell kimenő! Ha itthon hagyom vele vigyáz rá és jól is csinálja, csak nem elég önnálló. Pedig tudja mit mikor és hogyan szoktam csinálni. A másik gondom, hogy nem jön velünk sehova, hármasban alig járunk el. Nem értem miért nem pihenés neki hétvégente egy-egy családi kirándulás vagy program, bevásárlás vagy akármi…

  • gyongyver

    2009. április 08. szerda

    en is azt hittem hogy ha a baba megszuletik egyedul mindent el tudok vegezni a csalad segitsege nelkul!sajnos most mar ott allok hogy a csalad is segit es meg sem tudok a dolgok,munkam vegere jarni.annyira lekot a baba hogyha anyorsomek nem lennenek nem is tudnam a dolgaimat a haztartasban vegezni!mert a baba a 8ik holnapban van megis nagyon hisztis,ejjel sokat sir mar nem tudom hogy mitevo legyek mert mar az orulet hataran allok.meg nem aludtunk egyetlen ejszakat sem at,olyan faradt es kimerult vagyok!!mit lehetne tenni hogy ne keljunk fol 5-6ejjelente?kerlek segits!

  • Barbi

    2009. április 07. kedd

    Kedves Ági!
    Hát igen én is úgy vállaltam babát,hogy az apukája csak hétvégén van itthon!A szülés után én is arra számítottam,hogy kiveszi a részét a gyermeknevelésből a hétvégén a párom sajnos nem,így lett.Amikor hazajött mindig fáradt volt és pihenni akart és most is szereti ha megvan a maga kis külön időtöltése hétvégén!Szerintem én is szülés utáni depresszióban szenvedtem,de orvoshoz nem mentem.A gyermek születése után nagyon sok problémánk lett és a gyermek mellett nekem kellett mindent intézni a párom is idegösszeomlást kapott az ügyeink miatt és kórházba került,most már jobban van de stresszmentes hétvégét kíván.Nekem hirtelen szakadt minden a nyakamba.A kisfiam császármetszéssel jött a világra,utána jöttek a szoptatási gondok majd az allergia és utána párom ügyei aminek a terheit nekem kellett a vállamra venni,mivel ő dolgozott.Szóval nem erre számítottam abszolut.Sajnos a gyermekünk itta meg a levét ennek az egész káosznak ami körülöttünk volt!Úgy volt ,hogy kiköltözünk a páromhoz külföldre,hogy végre egy család legyünk,de most megint várakozási állapot van.Ja és még hozzájött,hogy a gyermekünk után csak 15 hónap elteltével kaptuk meg a családi pótlékot és a gyest azt is én hajtottam ki,mert állandóan eltüntek a papírjaink!
    Mivel már csak két folyó ügyünk van így most rátudok végre hangolódni magamra és a kisfiamra.tudom,hogy már nem lehet bepótolni azt a 18 hónapot ami elment,de legalább mostamtól megpróbálom a lemaradásom pár téren behozni!
    Még annyi egy nő magának szül az tuti!

  • Vida Agi

    2009. április 07. kedd

    Icus, nehéz helyzet ez így,de alegjobb megoldás tényleg az,ha összeköltöztök és hárman lesztek egy család, nem pedig így ingáztok.

  • Icus

    2009. április 07. kedd

    Kedves Ági!

    Mintha magamról olvastam volna. Sajnos! Az egész problémám onnan ered,hogy nincs saját lakásunk és a két nagyszülő között ingázunk a kicsivel(hol a szüleimnél lakunk,hol 50 km odébb anyósoméknál és ahol a férjem is lakik.Ez azért van így ,mert neki ott a munkahelye.). Nehéz így gyereket nevelnem,mert mindenhol más tanácsot kapok és mindenhol mindenki foglalkozik vele,babusgatják, csak én nem férek oda. Az össze vissza nevelésnek én ittam meg a levét. Néha megfordult a fejemben,hogy nem szeret a lányom,mert mindenkinél jól elvolt és ha kis idő után meglátott sírni kezdett.Azóta,ha kimegyek kicsit a szobából azonnal sírva fakad(kialakult a szeparációs félelme.)
    Félek saját lakást venni és elköltözni,mert a kislányom megszokta,hogy mindig van vele valaki és egyedül nincs el egyáltalán. De közben szeretnék a férjemmel és a kislányommal élni (még ha nehéz is lesz hozzászoktatni)és nem heteket külön a páromtól.Nemcsak nekem rossz,hanem a picurnak is furcsa,ha nincs együtt az anyukája és az apukája.Lassan széthullik a családom,mert ez így nem élet senkinek.
    Köszönöm előre a választ.

  • ildikó

    2009. április 07. kedd

    Sziasztok,

    Visszaemlékszem, hogy az első 2 hónap nagyon nehéz volt. Még nekem is meg kellett szokni, hogy anyává váltam. Depressziós voltam, mert nem tudtam megfelelően kezelni a helyzetet, ha a kislányom sírt. Hasfájós baba volt és gyakran vele együtt sírtam. Amikor először beteg lett 6 hónaposan, még akkor is magamat okoltam, hogy biztos nem vigyáztam rá kellőképpen. Az időmet sem tudtam beosztani. Szerencsére ezek múló dolgok voltak. A családomnak is nagyon sokat köszönhetek. 🙂

  • szft

    2009. április 07. kedd

    Én azt hittem, hogy baromi erős vagy, és jó anya leszek. Ehhez képest milliószor csalódom magamban, hogy miért nincs több türelmem, hogy miért nem vagyok erősebb. Miért várom sokszor, hogy férjem hazaérjem és kicsit felmentsen a 24 órás anyaság alól… Pedig babám délelőtt mamánál van, ilyenkor tudok háziumkázni, és mégis sokszor elfáradok estére. Sokszor bezártság érzetem van, minden nap ugyanolyan, monoton az életem. Imádom a lányom, aki lassan már 10 hós, de mégis kicsit “unalmasak” a mindennapok… Falun élünk, a séta is kimerül 2 utcában, pedig párosan járunk, így legalább beszélgetni tudunk. Boltot nem látok,csak ha 3 havonta bejutok a városba, de akkor vagy rohanok haza, hogy vajon mi van a kicsimmel, és bűntudatom van-tudom nem kéne-amiért magára hagytam a dédivel, vagy velem van és hisztis, mert persze hisztis, ha egyszer bejutok a városba, így bepipulok, beteszem a kocsiba és irány haza, persze 2 perc után elalszik…
    Szóval valóban a máz kicsit más, mint a valóság, de semmi pénzért nem adnám a lányom, sőt már dolgozunk a kistesón:-) Bele sem merek gondolni, milyen nehéz lesz, de vállalom, mert tudom később nekik jobb lesz, ha kevés idő van köztük.
    Szóval anyukák, tartsunk ki , és keressük egymás társaságát, úgy könnyebb:-))

  • csilla

    2009. április 07. kedd

    Azt elfelejtettem leírni az előbb, hogy mindezekben a férjem hatalmas segítség volt, itthon maradt, ha kellett, eljött előbb a munkából, velünk volt és éjszaka is sokszor tehermentesített. És még így is pokoli nehéz volt, nem tudom, ha nem ilyen, hogyan vészeltük volna át az egészet…

  • csilla

    2009. április 07. kedd

    Kedves Ági, szívemből szólt ez az írásod. Épp tegnap gondolkodtam rajta, milyen nehéz volt a fiammal az első év, távolról sem az a cukormázas, rózsaszín dolog, amit a reklámok, a hírességek, filmek sugallnak. Pedig nagyon vártuk Ádámot, a hosszú és nehéz szülés ellenére nagyon boldog voltam a kórházban, és utána is itthon — de csak pillanatokra.
    Az első évünk lényegében folyamatos betegségekkel telt (plusz 3 hónapon keresztül nagyon erős hasfájás kínozta a kicsit), gyakorlatilag sehova sem tudtunk és akartunk így menni. Úgyhogy a hatalmas gátseb mellé (a szex gyakorlatilag 1-1,5 évig alig volt élvezhető…) elég rossz hangulat társult, effektíve halálfélelmem volt, annyira féltettem a fiamat, amikor beteg volt, de amikor nem, akkor is nagyon nyűgös kisbaba volt. Közben a bezártságérzet csak fokozódott, mert a fiamat ugye a betegségei miatt vinni sehová nem akartam (hogy ne kapjon el mást, hogy az aktuális ápolása itthon történjék), közben a szomszédunk folytatta régi jó szokását, és kiengedte a kutyáit a legváltozatosabb időpontokban az utcára (és ezt még azután sem hagyta abba, hogy százszori szólás után feljelentettem), így egy bevásárlás is elérhetetlen távolságokban lebegett.
    Amikor meg épp ezek nem idegesítettek, voltak más családi gondok.
    Mondhatjuk, hogy összejöttek a dolgok, de tény, hogy ezt az időszakot bizonyos szempontból senkinek sem kívánnám. Most viszont sokkal jobb minden, dolgozom, és azt tervezzük, hogy elköltözünk innen, sokkal közelebb a munkahelyeinkhez, sokkal közelebb a barátokhoz és remélhetőleg normális emberekhez.

  • marcsitita

    2009. április 07. kedd

    Sziasztok
    HaT EN SALYNOS TELJESEN EGYDUL MARADTAM,FERJEM A KICSI 9 HONAPOS KORABAN ELHAGYOTT MINKET EGY MASIK NOERT.azOTA SEM LATOGATJA A KICSIT SEM.ADAM MAR 14 HONAPOS ES NINCS APUKAJA.NEMTUDOM VALAHA FEL-E FOGOM TUDNI DOLGOZNI A TORTENTEKET.MARCIUS 25-EN KIMONDTAK A VALASUNKAT.7 EV ES SEMIT SEM JELENT MINTHA MI NEM IS LETEZNENK

  • Márti

    2009. április 07. kedd

    “A fő gond az, hogy még, ha a család melletted áll is, a kicsivel kapcsolatos felelősség az anya vállát nyomja.”
    Régen rossz az, ha ez így van egy családban. Egy gyereknek két szülője van, tehát a felelősséget is ketten kell cipelni.
    Szerintem aamíg pici a gyerek, mi anyák hajlamosak vagyunk “kisajátítani” a gyereket.
    Értsd: csak én tudom jól kicserélni a pelusát, csak én tudom jól megkötni a kendőt/babahordozót, stb.
    Pedig csak hagyni kell és az apuka is belerázódik a szerepbe, ha elegendő teret kap.