Minta szülő, mintha szülő

Vannak olyan családok, ahol a szülő szülő szerepet játszik, a gyerek pedig hamar megtanulja, hogy neki gyerek szerepét KELL játszania. A szülő szerepe, hogy tekintélye legyen a gyerek előtt, az ő szava érvényesüljön, ő irányítson, a gyerek szerepe pedig a feltétlen engedelmesség. A nevelés célja ebben a családban a gyerek viselkedésének módosítása, hogy a gyerek „jó gyerek” legyen. A gyerek célja pedig, hogy jól viselkedjen – amikor látják. Ismerős?

A legtöbben egy ilyen család képét hoztuk magunkkal gyerekkorunkból.

Mondatfoszlányokat, mint például:
„Nézz a szemembe, ha hozzád beszélek!”
„Mit képzelsz magadról?!”
„Normális vagy, édes fiam?!”
„Az van, amit én mondok.”

Egy családét, ahol volt a felnőttek világa és a gyerekek világa. Ahol a gyerekeknek titkos szövetségesei voltak, nagymama, nagypapa, anya, aki egy kicsit többet engedett meg néha, aki titkos bizalmas volt, egy csap, ahol le lehetett engedni a feszültséget. Jó esetben.

Ekkor határoztuk el ellenszegülésként, hogy mi sosem bánunk majd így a gyerekeinkkel. Nálunk demokrácia lesz és egyetértés. És mi leszünk a gyerekeink bizalmasai.

Aztán megszületett a saját csemete. Jött a kötődésre nevelés, az összebújás, az altatás, a dédelgetés, a babaillat – aztán a rózsaszín köd mögül előbukkantak az első nehézségek. Fáradtság, állandó rohanás, szoptatási nehézségek, nem hízik, eleget eszik-e, eleget alszik-e, „biztos, hogy mindent jól csinálok?”, az első átfordulás, kúszás-mászás, szavak, pakolás, nyafogás, ellenállás, hiszti, az önállósodás apró lépései, és a nagy feszültségben kibuktak azok a bizonyos mondatfoszlányok.

És jött vele a lelkiismeretfurdalás, a „de én nem ezt akartam”.

És a bizonytalanság, hogy ha nem vagyok olyan szigorú, ha megértem, ha engedem neki, annak mi lesz a vége?
Hiszen ennek a verziónak a végét még nem ismered. Olyan gyereket sokat láttál, aki tekintélyelvű családban nőtt fel (és végülis így is felnőtt… – szokták mondani), de arra nincs mintád, akit nem így neveltek. Ellenben mindig vannak, akik azt súgják hátulról, hogy azok a lázadó, senkit semmibe nem vevő suhancok, na azokat biztosan nem nevelték meg rendesen (tévedés: pont az a fiatal lázad, akit túl merev keretek között neveltek, akinek van mi ellen lázadnia, mert az a világ, amiben él, nem az ő érdekeit szolgálja).

A szigornak nem az engedékenység az ellentéte. Az engedékeny szülő nem szab határokat, nem mutat irányt, hanem alkalmazkodik a gyerekhez. Újszülött korban ennek így is kell lennie, a felnőttnek kell a kicsi igényeihez alkalmazkodni, ám az első életévhez közeledve fokozatosan neki magának kell mutatnia az irányokat, a körvonalakat. A kisgyereknek elemi igénye, hogy megértse, hogyan működik a világ és hol van az ő helye benne:

– Mit hogyan szoktunk csinálni?
– Mi miért történik?
– Mire vagyok képes és mire nem?
– Meddig mehetek el?
– Mi veszélyes és mi nem?

A kisgyerek akkor érzi magát biztonságban, ha kiszámítható a környezete, ha látja, mi az a határ, ameddig elmehet, ha vannak körülötte keretek, mint a mindennapi rutinok, a családi szokások, anya és apa viselkedése. Ha érzi, hogy a bánatával, örömével, felfedezéseivel odafordulhat anyához, apához, ha elfogadják őt feltétel nélkül, akkor ő is jól érzi magát és amelyik kisgyerek jól érzi magát, az jól is viselkedik.

Téves az az elképzelés, miszerint aki nem szigorú, az mindent megenged a gyerekének. És téves az is, hogy aki kötődésre nevel, aki figyelembe veszi a gyermeke érzelmeit, az nem szab határokat, és nem lehet következetes. Mint ahogyan az is tévedés, hogy a szigor egyet jelent a feltétel nélküli engedelmességgel és a tekintélytisztelettel. A tiszteletet nem kiparancsolni lehet a gyerekből: a gyerek azt tiszteli, aki megérdemli, hogy tiszteljék, aki példát mutat és aki tiszteletre méltóan viselkedik. Akiben igazán bízik a gyermek, annak engedelmeskedni is fog.

A harmadik árnyalat

Holtfáradtan az ember nem tud árnyaltan gondolkodni. Azt látja, hogy van a két véglet, a szigorú és az engedékeny és nem tudja, melyikhez tartozik is ő valójában. Érzi, hogy egyikhez sem, de néha mégis kibukik egy-egy popsiraütés, és „takarodj a szobádba azonnal”, máskor pedig a kényelmesebb utat választod és engedsz a nyafogásnak, a hisztinek, mert belefáradtál. Tegye fel a kezét, aki mindig mindenkor tökéletesen nyugodt és következetes tud maradni! Na, ugye, hogy minden kéz lentmaradt! 🙂

Vannak olyan családok, ahol azért működik a rendszer, mert az egymás iránti szeretet és tisztelet működteti. Egymás elfogadása. Hibákkal együtt. Hibázással együtt. A szülő nem szerepet játszik, hanem partner. Okosabb, nagyobb, de nem ő akarja megoldani a feladatokat a gyerek helyett, hagyja próbálkozni, önállósodni a korának megfelelő módon. A gyerek szerepe sem a „gyerekszerep”, nem arról szól a játszma, hogy a szülő meg akarja változtatni a gyereket, a gyerek pedig „úgy csinál, mintha”, hanem úgy élnek egymás mellett, hogy a szülő csupán terelgeti a gyermekét a megfelelő mederben, de a gyermek is hozhat döntéseket.

Ebben a családban a gyerek nem azért engedelmeskedik, mert különben nem szeretik, hanem azért, mert szereti a szüleit és az együttműködés számára a természetes viselkedés. Ebben a családban a gyerek nem büntetést kap, hanem szembesülnie kell a tettei következményeivel korának megfelelő mértékben (pl. ha rendetlenséget csinál, rendet kell tennie)

Ebben a családban a gyermek is és a szülő is jól érzi magát. A gyermek biztonságban cseperedik, tudja, hogy elfogadják, tudja, hogy szabad hibázni és lehet javítani, a szülő pedig nem őrül meg az állandó „hú, de szigorú vagyok” és az azt követő lelkiismeretfurdalások súlya alatt. Erre a családra talán nincs annyira kézenfekvő mintád, talán néha nem egyértelmű, mit kellene tenned egy-egy helyzetben az okos szeretet jegyében. És ilyenkor rögtönzöl. De nyugodj meg, a gyermeknevelésben ér improvizálni 🙂 Szabad a gyermeked igényeit, egyéniségét figyelembevenni, szabad a saját élethelyzetedet figyelembevenni és úgy dönteni, ahogy nektek a legjobb. Ahogyan ti a legjobban érzitek magatokat. Nem kötelező a régi recepteket követni.