18 és 24 hónapos kor között sok szülő úgy érzi, mintha a gyereke egyik napról a másikra felfedezte volna az ellenkezés művészetét. A „nem”, a sírás, a földre ülés, a tiltakozás és a hirtelen kiborulások mögött azonban nem rosszaság áll, hanem egy kis ember bontakozó önállósága.
Miért jelenik meg az ellenkezés pont ebben az életkorban?
A dacos viselkedés általában akkor kezd igazán látványossá válni, amikor a gyerek már sokkal többet ért a világból, mint korábban, de még nem tudja jól irányítani az érzéseit, vágyait és indulatait. 18 és 24 hónapos kor között a kisgyerek már nem csak sodródik a napi eseményekkel, hanem aktívan részt akar venni bennük. Ő akarja eldönteni, melyik cipőt veszi fel, ő akarja megfogni a kanalat, ő akarja kinyitni az ajtót, ő akarja kiválasztani a könyvet, és ő akarja megnyomni a liftgombot.
Ez önmagában gyönyörű fejlődési lépés. A nehézség ott kezdődik, hogy a gyerek akarata sokkal gyorsabban fejlődik, mint a türelme, a beszéde, a mozgáskoordinációja és az érzelemszabályozása. Ő már nagyon szeretne hatni a világra, de még kevés eszköze van hozzá. Ezért lesz sokszor a tiltakozásból sírás, a csalódásból földre ülés, a frusztrációból dobálás, az önállósági vágyból pedig véget nem érő „én akarom” helyzet.
Anyaként ezt könnyű személyes kudarcnak érezni. Főleg akkor, amikor a bolt közepén sír, mert nem ő tolhatja a kosarat, vagy amikor reggel tíz percig tart felvenni egy zoknit, mert egyszerre szeretné egyedül csinálni és közben dühös, hogy nem sikerül. Ilyenkor nem az történik, hogy rosszul nevelted, hanem az, hogy a gyereked idegrendszere éppen tanulja, hogyan lehet vágyakat, határokat és kapcsolatot egyszerre elviselni.
A dac tehát nem egy hiba a gyerek működésében, hanem fejlődési üzenet. Azt mondja: „Én is vagyok. Nekem is van akaratom. Szeretnék beleszólni.” Ez nem azt jelenti, hogy mindenben ő dönthet, de azt igen, hogy az ellenkezés mögött egy nagyon fontos belső folyamat zajlik. A kisgyerek kezdi felismerni, hogy ő különálló személy, nem teljesen azonos veled, és ez az élmény egyszerre izgalmas és ijesztő számára.
Kapcsolódó cikkem: Miért mond a kisgyerek gyakran nemet és mit válaszolhatsz rá?
A dackorszak egyik legnehezebb része, hogy a gyerek nem elegáns mondatokkal jelzi ezt. Nem azt mondja, hogy „anya, szeretném gyakorolni az autonómiámat, de közben segítségre is szükségem van”. Ehelyett azt mondja, hogy „nem”, majd sírni kezd, amikor mégis fel kell venni a kabátot. A te dolgod nem az, hogy ezt tökéletesen élvezd, hanem hogy megértsd, mi történik, és olyan határokat adj, amelyekben ő biztonságosan gyakorolhatja az önállóságot.
Miért mond nemet arra is, amit valójában szeretne?
A kisgyerek „nem” szava ebben az életkorban sokszor nem ugyanazt jelenti, mint egy felnőtté. Néha valóban azt jelenti, hogy nem szeretne valamit. Máskor azt, hogy „lassabban”, „én akarom”, „nem így”, „most túl sok”, „nem értem”, „még nem készültem fel”, vagy egyszerűen azt, hogy gyakorolja a hatását a világra.
Lehet, hogy megkérdezed tőle, kér e banánt, ő határozottan mondja, hogy nem, majd sírva fakad, amikor elteszed. Ez felnőtt logikával érthetetlennek tűnik, de a kisgyerek belső világában teljesen lehetséges. Ő még nem mindig tudja pontosan összekapcsolni a vágyát, a szavát és a következményt. Lehet, hogy a nemet nem végleges döntésnek szánta, csak pillanatnyi reakciónak. Lehet, hogy a banánt kérte volna, de nem úgy, nem akkor, nem abból a tányérból.
Ezért fontos, hogy ne minden nemet kezelj úgy, mint végiggondolt állásfoglalást. Ugyanakkor ne is hagyd, hogy minden helyzet végtelen alkudozássá váljon. A kisgyereknek nem korlátlan döntési szabadságra van szüksége, hanem érthető, elviselhető választási helyzetekre. Ha minden apróságban ő dönthet, az nem felszabadítja, hanem túlterheli.
A dac mögött sokszor az átmenetek nehézsége áll. A gyerek játszik, és te azt mondod, indulni kell. Neked ez egyszerű következő lépés, neki viszont veszteség. Abba kell hagynia valamit, ami fontos neki. Ilyenkor a nem nem feltétlenül az indulás ellen szól, hanem annak a fájdalmáról, hogy valami véget ér.
Segíthet, ha előre szólsz neki. Mondd például: „Még két gurítás a labdával, aztán cipőt veszünk!” Vagy: „Még egy lapot megnézünk, aztán fürdés jön!” Nem biztos, hogy ettől mindig mosolyogva együttműködik, de idővel megtanulja, hogy a váltásoknak van ritmusa, és nem hirtelen szakad rá minden változás.
A nemet gyakran a testével is mondja. Elfordul, megfeszíti magát, kiszalad, elbújik, leül a földre, vagy eltolja a kezed. Ezek mind kommunikációs jelzések. Nem kell mindegyiknek engedni, de érdemes meghallani őket. Mondhatod: „Látom, most nem szeretnéd felvenni a pulóvert. Közben mennünk kell, ezért segítek.” Így a gyerek érzi, hogy az érzése számít, miközben a keret továbbra is a felnőtt kezében marad.
Kapcsolódó cikkem: A kisgyerek fejlődése 18–24 hónapos korban: beszéd, mozgás és önállóság
Hogyan kapcsolódik a dac az önállóság fejlődéséhez?
Az önállóság nem úgy születik meg, hogy a gyerek egyik nap együttműködő baba, másnap pedig ügyes kis óvodás. Az önállóság gyakorlása sokszor rendetlen, hangos, lassú és idegőrlő. A gyerek először nem szépen kéri a lehetőséget, hanem elkapja a kanalat, eltolja a kezedet, tiltakozik a segítség ellen, majd sír, ha mégsem sikerül egyedül.
Ez a kettősség nagyon jellemző erre az életkorra. A gyerek egyszerre akar egyedül lenni és hozzád bújni. Egyszerre mondja, hogy „én”, és közben kéri a segítségedet. Egyszerre tiltakozik az irányítás ellen, és közben szüksége van arra, hogy te tartsd a világ szélét. Ez nem következetlenség, hanem fejlődés.
Az önállóság támogatásának egyik legjobb módja, ha kis döntéseket adsz neki. Nem nagyokat, nem veszélyeseket, nem olyat, ami az egész napot felborítja, hanem apró, kezelhető választásokat. A „felveszed a cipőt?” kérdés könnyen csapda, mert ha ő nemet mond, te pedig valójában nem fogadhatod el, akkor máris harcban vagytok. Jobb így: „A kék cipőt veszed fel vagy a szürkét?” Itt az indulás és a cipőfelvétel nem vita tárgya, de a gyerek mégis beleszólhat.
Étkezésnél mondhatod: „A kis tálba kéred az almát vagy a tányérra?” Fürdésnél: „A kacsát viszed a vízbe vagy a poharat?” Öltözésnél: „Te dugod be a karod, vagy segítsek?” Ezek a mondatok egyszerűek, de sokat adnak. A gyerek megtapasztalja, hogy nem csak irányítják, hanem bevonják.
Az önállóság gyakorlásához idő is kell. Tudom, reggelente éppen ebből van a legkevesebb. Nem mindig fér bele, hogy ő próbálja felvenni a zoknit, miközben tíz perc múlva indulnotok kell. De amikor van rá lehetőség, hagyd próbálkozni! Mondhatod: „Próbáld meg, itt vagyok!” Ha elakad, ne vedd át azonnal az egészet, hanem segíts kicsit: „Megfogom a zokni szélét, és te húzod tovább!”
Ez a részleges segítség csodásan működik, mert nem hagyja magára a gyereket a kudarccal, de nem is veszi el tőle a sikerélményt. A dac sokszor akkor erősödik fel, amikor a gyerek azt érzi, vagy mindent elvárnak tőle, vagy mindent megcsinálnak helyette. A kettő között van az a támogató tér, ahol valóban tanulhat.
Kapcsolódó cikkem: Hogyan kezeld jól a dackorszakot?
Miért lesz a frusztrációból hiszti?
A „hiszti” szót sokszor használjuk a hétköznapokban, de érdemes óvatosan bánni vele. 18 és 24 hónapos korban a látványos kiborulások mögött gyakran nem szándékos rosszalkodás áll, hanem az, hogy a gyerek érzései nagyobbak, mint a megküzdési eszközei. Ő még nem tudja belül rendezni azt, hogy valamit nagyon szeretne, de nem lehet, vagy valamit nagyon próbál, de nem sikerül.
A frusztráció ebben az életkorban szinte állandó kísérő. A gyerek már sok mindent észrevesz és sok mindent akar, de a világa tele van akadályokkal. Nem fér bele a forma a lyukba. Nem ő kapcsolta fel a villanyt. Nem kapja meg a telefont. Nem lehet mezítláb kimenni a hidegbe. Nem maradhat örökké a játszótéren. Ezek mind olyan helyzetek, ahol az akarata falba ütközik.
Egy felnőtt ilyenkor gondolkodhat, mérlegelhet, várhat, elterelheti magát, vagy szavakkal kérhet segítséget. Egy kétéves korhoz közeledő gyerek erre még csak tanul. Ezért a teste reagál. Sír, sikít, megfeszül, a földre ül, dobál, elfordul, vagy teljesen összeomlik. Nem azért, mert így akar uralkodni rajtad, hanem mert éppen nem tud máshogy kijönni az érzésből.
Kapcsolódó cikkem: Distressz hiszti: Mi okozza? Mit tudsz tenni?
A frusztráció kezelése nem azt jelenti, hogy mindent meg kell előzni. Nem is lehet. A gyereknek szüksége van arra, hogy biztonságos keretek között találkozzon a nemmel, a várakozással és azzal, hogy valami nem sikerül elsőre. A kérdés az, hogy van e mellette olyan felnőtt, aki ezt nem büntetésként, hanem tanulási helyzetként kezeli.
Amikor kiborul, sokszor nem a magyarázat segít először. Egy erősen síró kisgyerek nem tud hosszan figyelni arra, hogy miért nem egészséges vacsora előtt csokit enni. Először a teste és az idegrendszere kér segítséget. Guggolj le hozzá, ha biztonságos, és mondd röviden: „Nagyon szeretted volna. Nehéz most.” Vagy: „Dühös vagy, mert nem adom oda. Itt vagyok.”
Ezután tartsd a határt. „A csokit most nem adom oda. Vacsora után kaphatsz gyümölcsöt.” Nem kell hosszan győzködni, nem kell alkudozni, és nem kell megszégyeníteni. A gyereknek ebben a pillanatban arra van szüksége, hogy te elbírd az érzését, miközben nem omlasz össze és nem adsz fel minden keretet.
Hogyan reagálj, amikor a dac nyilvános helyen tör ki?
Kevés dolog teszi próbára annyira az anyai önuralmat, mint amikor a gyerek nyilvános helyen borul ki. A boltban, az utcán, a játszótéren vagy a családi ebéden a dacos jelenet hirtelen nem csak kettőtökről szól, hanem minden tekintetről, minden sóhajról, minden kéretlen megjegyzésről is. Ilyenkor a szülő nemcsak a gyerek érzelmeivel küzd, hanem a saját szégyenével is.
Pedig a gyerek ugyanazt éli át a boltban is, mint otthon. Csak te érzed nagyobbnak a tétet. Ő nem azért sír hangosabban, hogy kellemetlen helyzetbe hozzon, hanem mert a vágy, a fáradtság, az ingeráradat és a korlát egyszerre túl sok lett. Egy bolt egy kisgyereknek elképesztően intenzív hely: fények, hangok, színek, emberek, polcok, tiltott tárgyak, várakozás, sok „nem”.
Nyilvános helyen különösen hasznos, ha egyszerűsíted a helyzetet. Ne kezdj hosszú nevelési beszédbe a pénztár mellett! Menj közel hozzá, mondd röviden: „Látom, nagyon szeretnéd azt a játékot. Nem vesszük meg. Itt vagyok.” Ha lehet, vidd kicsit nyugodtabb helyre, vagy tartsd meg biztonságosan, amíg lecseng a vihar.
Kapcsolódó cikkem: Miért mindig pont a bolt közepén borul ki a gyerek?
A környezet véleményét próbáld háttérbe tenni! Tudom, ez könnyebb leírva, mint megélve. De a gyerekednek abban a pillanatban nem egy tökéletesen szereplő anyára van szüksége, hanem egy olyan felnőttre, aki nem szégyeníti meg őt mások előtt. Ne mondd, hogy „mindenki téged néz”, mert ez csak növeli a szégyent, és nem tanít meg neki semmit az érzéseiről.
Ha tudod, hogy bizonyos helyzetek nehezek, készülj előre! Bevásárlás előtt legyen evett, ha lehet, ne legyen túl fáradt, vigyél egy kis elfoglaltságot, és adj neki apró feladatot: „Te fogod a banánt a kosárba tenni!” vagy „Keresd meg a tejet!” A bevonás sokszor csökkenti az ellenkezést, mert a gyerek nem passzív elszenvedője a helyzetnek, hanem résztvevője.
És ha mégis kiborul, attól nem vagy rossz anya. A nyilvános dühroham nem bizonyítvány rólad. Egy kisgyerek idegrendszere nem nézi, hányan vannak körülötte, amikor túlterhelődik.
Mit mondj neki, hogy érezze a határt és a megértést is?
A dacos helyzetekben a mondatoknak nagy erejük van, de nem attól, hogy hosszúak vagy különösen okosak. A jó mondat egyszerű, nyugodt, együttérző és határozott. Nem magyaráz túl, nem szégyenít, és nem ad át olyan döntést, amelyet a gyerek még nem tud elbírni.
Mondhatod például: „Látom, hogy nem szeretnéd. Most mégis felvesszük a kabátot.” Ez a mondat elismeri az érzését, de nem kér engedélyt. Vagy: „Dühös vagy, mert nem adom oda a telefont. A telefon nem játék.” Itt is világos, hogy az érzés rendben van, a viselkedés vagy a kérés viszont határba ütközik.
Nagyon hasznos lehet az „először, aztán” szerkezet. „Először pelenkázás, aztán könyv.” „Először cipő, aztán kimegyünk.” „Először kézmosás, aztán uzsonna.” A kisgyerekeknek sokat segít, ha röviden látják a sorrendet. Nem kell hozzá hosszú alkudozás, csak kiszámítható ritmus.
A választási lehetőségek is működhetnek, ha nem túl nagyok. „A piros sapkát kéred vagy a kéket?” „Te mászol fel az etetőszékbe, vagy segítsek?” „A macit hozod alváshoz vagy a nyuszit?” Ezek a mondatok csökkentik a dacot, mert a gyerek kap valamennyi beleszólást, miközben a felnőtt tartja a helyzetet. (ha a dackorszakban vagytok és nem akar elaludni a gyermeked ez a cikkem segíthet nektek)
Amit érdemes kerülni, azok a megszégyenítő és címkéző mondatok. „Rossz vagy.” „Hisztis vagy.” „Elviselhetetlen vagy.” „Már megint kezded.” Ezek nem segítenek együttműködni, viszont a gyerek önképében nyomot hagyhatnak. Válaszd le a gyereket a viselkedésről! „Szeretlek, és nem engedem, hogy dobáld a poharat.” Ez sokkal biztonságosabb üzenet.
Hogyan segítheted az együttműködést játékosan?
A kisgyerekek sokkal könnyebben kapcsolódnak játékban, mint utasításban. Ez nem azt jelenti, hogy mindent bohóckodással kell megoldani, vagy hogy a szülőnek egész nap animátornak kell lennie. Inkább azt, hogy a játékos hang, a ritmus, a humor és a bevonás sokszor gyorsabban nyit ajtót, mint a komoly felszólítás.
Ha nem akar öltözni, megszólalhat a zokni vicces hangon: „Hol van az a kis láb, akire felbújhatok?” Ha nem akar kezet mosni, mondhatod: „Keressük meg, hova bújtak a morzsák az ujjaidon!” Ha nem akar pakolni, a doboz lehet éhes: „A doboz kockákat kér vacsorára, megetetjük!” Ezek apró játékos fordulatok, de oldják a feszültséget.
Az éneklés és a mondókázás is sokat segít az átmenetekben. Lehet saját pakolós dalotok, fürdős dalotok, cipőfelvevős mondókátok. Nem kell szépen énekelned. A kisgyerek nem hangversenyt vár, hanem ritmust és kiszámíthatóságot. A dal segít átvezetni egyik helyzetből a másikba.
A bevonás szintén erősíti az együttműködést. Ha a gyerek csak azt éli meg, hogy egész nap megmondják neki, mit csináljon, természetes, hogy ellenáll. Ha viszont kap apró szerepeket, könnyebben kapcsolódik. „Te hozod a pelenkát!” „Te nyomod meg a lámpát!” „Te teszed a kanalat az asztalra!” Ezek a kis feladatok azt üzenik: nem csak irányítalak, hanem számítok rád.
Fontos, hogy az együttműködés ne csak akkor legyen téma, amikor siettek. Legyenek naponta olyan percek, amikor csak követed a játékát. Nem irányítasz, nem tanítasz, nem javítasz. Egyszerűen figyeled, mit csinál, és kapcsolódsz hozzá. „Építed a tornyot. Most rátetted a nagy kockát. Leesett, és nevetsz.” Ezek a pillanatok feltöltik a kapcsolatot, és egy feltöltött kapcsolatból könnyebb együttműködni.
Mikor tarts határt, és mikor engedj?
A dackorszak egyik nagy szülői kérdése, hogy mikor kell ragaszkodni a szabályhoz, és mikor lehet engedni. Erre nincs minden helyzetre érvényes recept, de van egy egyszerű gondolkodási irány: ami biztonság, egészség, alapvető tisztelet vagy családi működés szempontjából fontos, ott a felnőtt tartja a keretet. Ami ízlés, tempó vagy apró részlet, ott lehet rugalmasnak lenni.
Az autóban be kell kötni. Az úton meg kell fogni a kezed. A gyógyszer nem játék. Másokat nem ütünk meg. A forró sütőhöz nem nyúlunk. Ezek nem alkukérdések. Itt a gyerek lehet dühös, sírhat, tiltakozhat, de a határ marad.
Más helyzetekben lehet engedni. Ha a piros pohár helyett a kéket kéri, és neked mindegy, miért ne? Ha pizsama felsőhöz másik nadrágot választ, és nem zavaró, rendben van. Ha a könyvet nem az elejétől akarja nézni, hanem a kutyás oldalt újra és újra, követheted. A rugalmasság nem gyengeség, ha tudatosan választod.
A gyereknek az is biztonságot ad, ha érzi, hogy nem minden apróságért kell harcolnia. Ha sok helyzetben kap szabadságot, könnyebben fogadja el, amikor valamiben nincs választás. A folyamatos tiltás fárasztó neki is, neked is. A folyamatos engedés viszont bizonytalanná teszi. A kettő között van az a szeretetteljes rend, amelyben egyszerre lehet gyereknek lenni és tanulni a szabályokat.
Ha bizonytalan vagy, kérdezd meg magadtól: ez most valóban fontos, vagy csak megszokásból ragaszkodom hozzá? Ha fontos, tartsd nyugodtan! Ha nem fontos, engedhetsz úgy, hogy közben nem veszíted el a szülői szerepedet.
Hogyan vigyázz magadra a dacos időszakban?
A dackorszak nemcsak a gyereknek nehéz, hanem neked is. Egész nap határokat tartani, érzelmeket kísérni, döntéseket hozni, sírást hallgatni és közben a hétköznapi feladatokat vinni nagyon kimerítő. Nem vagy türelmetlen anya attól, hogy néha eleged van. Ember vagy, akinek az idegrendszere szintén elfárad.
Sokat segíthet, ha felismered a saját nehéz pontjaidat. Lehet, hogy a reggeli indulás borít ki legjobban. Lehet, hogy az esti fürdés. Lehet, hogy a nyilvános kiborulások. Ha tudod, melyik helyzet terhel, előre könnyíthetsz rajta. Készítsd ki a ruhát előző este! Hagyj több időt indulásra! Egyszerűsítsd a vacsorát! Vidd magaddal a kedvenc kisautót a boltba! Nem azért, mert mindent kontrollálnod kell, hanem mert kevesebb feszültségből könnyebb jól reagálni.
Legyen egy belső mondatod a nehéz pillanatokra. Például: „Ez fejlődés, nem támadás.” Vagy: „Nem kell megnyernem a vitát, tartanom kell a keretet.” Vagy: „Ő kicsi, én vagyok a felnőtt, de nekem is kell levegő.” Ezek a mondatok nem oldanak meg mindent, de segíthetnek, hogy ne sodródj bele automatikusan a harcba.
Ha kiabáltál, ne ostorozd magad napokig. Menj vissza hozzá, amikor már tudsz, és javíts. „Anya hangos volt, mert elfáradt. Sajnálom. A poharat akkor sem dobjuk.” Ez a mondat egyszerre vállal felelősséget és tart határt. A gyerek ebből azt tanulja, hogy a kapcsolatban lehet hibázni, és vissza lehet találni egymáshoz.
Kérj segítséget, amikor tudsz! Nem kell egyedül végigvinni ezt az időszakot. Ha van társad, családtagod, barátnőd, vond be őket! Ha úgy érzed, állandóan feszült vagy, gyakran kiabálsz, vagy már előre félsz a következő kiborulástól, akkor neked is jár támogatás.
Kapcsolódó cikkem: Hogyan őrizd meg a józan eszed a dackorszakban is?
Mikor érdemes szakemberhez fordulni?
A dac 18 és 24 hónapos kor között gyakran természetes fejlődési jelenség, de vannak helyzetek, amikor érdemes szakemberrel beszélni. Nem azért, mert biztosan nagy baj van, hanem azért, mert a családnak néha szüksége van külső szemre és megtartásra.
Érdemes gyermekorvossal, védőnővel, pszichológussal vagy kisgyermekekkel foglalkozó szakemberrel konzultálni, ha a dührohamok nagyon gyakoriak, extrém hosszúak, rendszeresen önsértéssel vagy mások bántásával járnak, ha a gyerek szinte semmilyen helyzetben nem megnyugtatható, vagy ha a viselkedése hirtelen, erős változásként jelenik meg. Akkor is jó segítséget kérni, ha a beszéd, a hallás, az alvás, az evés vagy a kapcsolódás területén is aggodalmaid vannak.
Akkor is fordulhatsz szakemberhez, ha te érzed úgy, hogy már nem bírod. A szülői kimerülés nem mellékes tényező! Ha gyakran elveszíted a türelmed, ha utána bűntudat gyötör, ha a napjaitok nagy része harcnak tűnik, akkor nem az a megoldás, hogy még jobban összeszorítod a fogad. Lehet, hogy néhány családra szabott tanács, több pihenés, új rutin vagy kommunikációs minta már sokat könnyít.
Leave A Response