Tiszteld apádat és anyádat…

„Nézz a szemembe, ha hozzád beszélek!” – Ismerős ez a mondat? A magyar családok 85%-a úgy gondolja, a legfontosabb gyermeknevelési szempont, hogy tiszteletre tanítsuk a gyerekeket. Ezt kaptuk mi, a mai kor szülői is a saját szülőinktől és ezt adjuk tovább a saját gyerekeinknek is. De vajon mitől és hogyan fog minket tisztelni a gyerek? Biztos, hogy a tiszteletre „nevelni” kell a gyereket?

Mi is az a tisztelet?

Biztosan visszaemlékszel a saját gyermekkorodból olyan felnőttekre, akiket ösztönösen tiszteltél, akik elvarázsoltak, akikről nem kellett azt mondania a szüleidnek, hogy „köszönj szépen a bácsinak”, mert fontosnak tartottad, hogy tiszteld őket.
A tiszteletre nevelés a legtöbb családban csak azt jelenti, hogy megtanítják és megkövetelik a gyerekektől az olyan szokásokat, mint a köszönés, a „maradj csendben, amikor a felnőttek beszélnek”, a „ne vágj közbe” és a „csináld meg, amit mondok”. A tisztelet ebben az értelemben egyenlő azzal, hogy megtanul a gyerek néhány illemszabályt és a fegyelmet, önuralmat.

Ezek azonban valójában csak külsőségek. A valódi tisztelet az, hogy a gyereknek eszébe sem jut közbeszólni vagy nem köszönni, mert tényleg tiszteli a másik embert.

A kisgyerekek utánozva tanulnak, ezért nagyon fontos a példamutatás. Ha azt látják, hogy anya és apa is megsértődik másokra és ezért nem köszön nekik, ha azt látják, hogy anya és apa sem tiszteli egymást, ha azt látják, hogy másokról (pl. rokonokról, vagy nagyszülőkről) csúnyán vagy flegmán beszélnek, akkor akaratlanul is tiszteletlenséget tanulnak.

De mi a helyzet a szülők irányában tanúsított tiszteletlenséggel?

A csecsemő számára még apa és anya a mindenhatók, akik bármire képesek. Aztán 10-12 hónapos korban ráébred, hogy nemcsak apa és anya mindenható, hanem ő maga is, és meg is próbál eszerint viselkedni. Ilyenkor van az, amikor kipróbálja, hogy ha este lefekvéskor visít egy sort, akkor talán nem kell lefeküdnie, és ilyenkor teszteli lelkes mosollyal azt is, mit szól anya, ha ledobja az etetőszékből a spenótot újra meg újra.

A dackorszak során szembesül azzal, hogy anya nem mindenható és néha még ellent is mond, sőt, egyenesen megtilt dolgokat, de ő maga sem mindenható, mert bizony nem képes bármit elérni, amit szeretne, vannak egyéni korlátai. Nem csoda, hogy szüntelen belső zűrzavarral és erős dühkitörésekkel éli át ezt az időszakot. És bizony ilyenkor sokszor fordul szembe a szüleivel, például rájuk üt, vagy megharapja őket, de nem azért, mert nem tiszteli, hanem azért, mert még nincs más eszköze arra, hogy levezesse az indulatait.

Akkor fogja úgy érezni a gyerek, hogy „érdemes együttműködőnek lennem apával és anyával”, ha állandó, kiszámítható határok és nyugodt családi környezet veszi körül. Ha folyton változnak a feltételek (pl. „most kivételesen fennmaradhatsz tovább, mert már elegem van belőle, hogy mindig órákig tart az altatás”), ha a szülők inkább csak szavakkal nevelnek, mint tettekkel (tehát nem mennek oda, nem mutatják meg, mit kéne másként csinálni, csak „dirigálnak”), akkor a gyerek azt fogja érezni, neki kell irányítania a helyzetet, de mivel erre még nem érett, ezért néha erős és talpraesett, majdhogynem felnőttes lesz egyes helyzetekben, máskor pedig bizonytalan és koránál éretlenebbül viselkedő.

Gyakori az is, hogy játszmák alakulnak ki a családban az együttműködés hiánya miatt: én kérek valamit a gyerektől, ő nem teljesíti, erre alkudozni kezdek vele, ő is alkudozik, és ezt folytatjuk tovább. (itt írtam róla, mit lehet tenni, ha a gyermeked mindenre nemet mond) Ezek a játszmák általában a dackorszakból erednek, amikor a kicsi akkor sem teljesíti a kéréseidet, ha a fejed tetejére állsz, ezért az anyukák (hogy ne legyen sírás és hiszti a vége), inkább vagy megcsinálják maguk, vagy alkudozásba kezdenek.

A megoldás az, ha szabályokat alakítasz ki ezekre a helyzetekre és betartatod őket: pl. „miután befejezted este a játékot, el kell pakolni” Kisebbeknek még lehet segíteni ebben, nagyobbakra nagyobb feladatrészeket lehet rábízni, a lényeg nem az, hogy 100%-ig maga pakoljon el, hanem, hogy megértse, hogy ez a szabály és együttműködjön.

Mit lehet tenni?

A legtöbb szülő elvárja, hogy a gyereke tisztelje, holott ez tanult dolog, ami egyrészt a példamutatáson alapul, azon, hogy a szülők is tisztelik egymást és másokat, és (ami még fontosabb) a gyereküket is tisztelik (pl. tiszteletben tartják az egyéni ízlését, a napirendjét, a koránál fogva adott igényeit stb.), másrészt kis lépésekben, a gyerek korának megfelelő módon tanítható is már egészen kis kortól.

Például 1-2 éves korban elég annyit mondani, hogy „ezt nem szabad”, azaz megtanítani azokra a szabályokra, amik mások testi épségével kapcsolatosak (nem verekszünk, nem csapkodunk, nem harapunk stb., mert fáj a másiknak) és arra, amire oda kell figyelnie más gyerekekkel kapcsolatban (pl. nem vesszük el más játékát), de 2 éves kor körül már azt is meg lehet tanítani, hogy bocsánatot kérjen, ha megbántott valakit, és köszönjön, ha ismerőssel találkozik (idegeneknek sok kisgyerek ebben a korban még nem szívesen köszön), kérje el, amivel játszani szeretne.

Fontos, hogy büntetés és fenyegetés helyett példamutatással, türelemmel és a határok, elvárások pontos meghatározásával tanítsuk meg a kicsit arra, mit jelent másokat tiszteletben tartani.

About The Author

Vida Ágnes

Pszichológia és pedagógia szakot végzett, Magyarországon 2006-ban elsőként kezdett el baba alvás szakértőként segíteni a hozzá forduló szülőknek. Gyermeknevelésről szóló könyvei, tréningjei, tanfolyamai, könyvei pedig szülők tízezreinek segítettek jobban megérteni gyermekük viselkedését és magukat, mint szülőket. Ági nem csak beszél róla, hanem csinálja is: személyesen is segít a hozzá forduló szülőknek és közben még a saját két tizenéves fiát is nevelgeti. Kérdezni szeretnél? Sürgős kérdésekre a Facebook oldalon vagy a blogon tudok válaszolni, ha privátban vagy személyesen szeretnél kérdezni, a beatrix@kismamablog.hu címen tudsz időpontot kérni.

5 Comments

  • csilla

    2012. március 30. péntek

    Szia Ági!
    Jajj, de jó, hogy elolvastam ezt a leveledet! A gyermekem születése előtt már megvolt a két kutyám. Első kutyatulajdonosként megszenvedtem velük rendesen. Aztán nem sajnáltam az időt, a fáradságot egy kutyapszichológusra, és helyrerakattam a kapcsolatomat a két kutyámmal. Kiderült, hogy én voltam mindenben a hibás, ők csak ösztönszerűen reagáltak az én tévedéseimre. Azóta is híven követem az erős, határozott, ám de nyugodt magatartást, a jó falkavezér szerepét. A kisfiam kettő éves. Dackorszak, ütögetés, harapdálás, minden, ami ilyenkor kell. Csak a lényeg, hogy nem velem. Azt hiszem sikerült elérnem a gyerkőcnél is, hogy „falkavezérként” tiszteljen. Persze nem akarom elszólni, pici még, de úgy érzem jó úton haladunk. Sosem szavakkal nevelem, hanem megmutatom, hogyan-mit kell, és jutalomként helyeselek, vidáman bólogatok, ha neki is sikerül. Sokan leszóltak ezért: Ez egy gyerek, nem kutya! Minek ennyi szabály? De én teszek rá, ki mit mondd! Köszönöm, Ági, megerősítettél!!!!! 🙂

  • Kriszti

    2012. március 29. csütörtök

    A cikkel kapcsolatban pedig: tiszteletre szerintem példamutatással lehet tanítani a gyerekeket, de udvariasságra tanítani lehet azért őket. A minap vettem észre, hogy itthon nem használják ők sem (és nyilván mi szülők sem) a kérlek szépen, köszönöm, kifejezéseket. Természetesnek vettem, hogy így szól hozzám: „Hozzá má’ kakaót, Csinálj reggelit, éhes vagyok!” Nyilván ez azért volt így, mert mi szülők is lefelejtettük azokat a szavakat, amelyek kérni tanítanak és nem parancsolni. Ezért mondtam neki, hogy ezen túl mindannyian mondjuk egymásnak, hogy légy szíves, utána meg, hogy köszönöm! Hozzátettem, hogy az óvónéninek sem mondjuk az óvodában, hogy „Pattanj már öreglány, mert szomjas vagyok!” Ezen nagyon jót nevettünk és azóta működik az udvariasság és ezzel együtt a tisztelet is oda-vissza a családunkban.

  • Kriszti

    2012. március 29. csütörtök

    Nem tudom, hogy mindenkinél jó ötlet-e, de nálam bevált. Kineveztem egy napot otthon, amikor lehetett káromkodni, meg csúnya szavakat mondani. Ettől nem volt olyan érdekes és „tiltott gyümölcs” sem, és ilyenkor „kiéltük” magunkat. Ez persze nem azt jelenti, hogy megtanítottam nekik újabb és újabb cifra kifejezéseket, de legalább engedtem nekik megélni. Nem mondom, hogy teljes egészében leszoktak róla, de szerintem kevesebbet káromkodnak és nem teszik ezt figyelemfelhívás céljából.

  • Erzsi

    2012. február 08. szerda

    Kedves Ági!
    Mit tegyek, ha a 2 éves kislányom pár hete csúnya szavakat is mond? (Egyelőre csak családon belül tette. Nem is tudom, mi lenne, ha pl. a bölcsiben is szólnának nekem emiatt…)
    Köszönettel: Erzsi

    • Vida Agi

      2012. február 13. hétfő

      Normális, hogy a gyermekek a beszédfejlődés során megtanulják a csúnya szavakat is. Minél kisebb figyelmet kap ez a mutatványa, annál kevésbé fogja őket használni. 2 évesen még nem érdemes elmagyarázni neki, miért ne mondja ezeket a szavakat, ezzel csak feleslegesen kapna túl nagy hangsúlyt ez a dolog. A bölcsi miatt pedig nem kell aggódnod, a többi gyerek is ugyanúgy fog mondani csúnya szavakat.