A kötődésre nevelés lényege, hogy hagyjuk gyermekünket a saját tempójában fejlődni, nem erőltetünk semmit, amire még éretlen, nem választjuk el, ha még nem jött el az ideje, megadjuk neki az elalváshoz és az egyéb számára fájdalmas, kellemetlen helyzetekhez azt a plusz szülői segédletet, amire szüksége van. A végeredmény: boldog gyerek és nyugodt, kipihent anyuka.

A legtöbb anyuka azt szeretné, ha a kisbabája átaludná az éjszakát, lehetőleg a saját ágyában, napközben könnyen elaludna és kipihenné magát, amikor fentvan, akkor pedig minél többet egyedül játszana. Nem várunk el túl sokat a kisbabától? De igen! A kötődésre nevelés lényege, hogy úgy alakítjuk a szokásokat, ahogy mindenkinek a legjobb, de úgy, hogy ne okozzunk maradandó lelki sérüléseket.
Nagyszüleinknek egyszerűbb dolga volt még, hiszen akkor még létezett a nagycsalád, mindig volt olyan családtag, aki az éppen nyűgösködő kisbabát lefoglalja egy időre, vagy tehermentesítse az anyukát. Külön szobában alvás sem létezett még, természetes volt, hogy a kicsi a testvérekkel, szülőkkel együtt, egy szobában alszik. Aztán a nagycsaládok széthullottak, mindenki saját külön lakást-házat akart, ezeket pedig fenn kellett tartani, az anya is dolgozni kényszerült, a kicsik pedig külön szobát kaptak. Pedig a babák igénye a szeretgetésre, az álomba segítésre megmaradt: ők továbbra sem tudnak segédlet nélkül elaludni (ritka az a baba, aki erre magától képes), igénylik a szülők jelenlétét, ha fájdalmuk van, ha megijednek a sötétben stb. Miért is akarnánk megfosztani őket ettől?

Persze a szülővé válás lemondásokkal jár, de ez nem azt jelenti, hogy az anyának szükségszerűen kialvatlannak kéne lennie. Sőt! Keresni kell azokat a megoldásokat, amik az anya számára is jók és a kicsinek is jók. A kötődésre nevelés erről szól. Arról, hogy nem szabad sírni hagyni a babát, hogy nem szabad olyan szokásokra nevelni, olyasmire „idomítani”, amihez még kicsi, ami nem neki való. Néhány nap sírás után megtanulja az új rendet, de ezzel károkat okozunk, olyanokat, amikre csak felnőttkorban, esetleg egy betegség, egy depresszió vagy más pszichés eredetű probléma kapcsán derül fény.

Soha ne felejtsük el, hogy a kicsi nem egy gép, amit ki be kapcsolgathatunk, vagy egy kutya, akit meg lehet tanítani visszahozni a labdát: ő már fogantatása pillanatától kezdve emberi lény, aki kötődik hozzánk, akinek szüksége van ránk és arra, hogy rajtunk keresztül ismerje meg a világot.

Dr. William Sears „Éjszakai gondoskodás” c. könyve részletesen megmagyarázza, mi a problémák forrása:

„Ha rosszul alszik a baba, az megviselheti az egész családot, ebből sokszor feszültség támad a házasságban, és ez odáig vezethet, hogy a végsőkig kimerülnek a szülők. A kimerültséget általában nem a gyerek okozza. A társadalom a felelős, mert felbomlott a nagycsalád, amely hagyományosan hátteret biztosított a szülőknek. Nem volt ez mindig így, nem várták el az anyáktól, hogy ennyi mindent megtegyenek a család minden tagjáért, miközben alig van érzelmi támaszuk.”

Manapság a szoptatás újra reneszánszát éli – látszólag, hiszen amíg az első hat hónapban dicsőség szoptatni, addig 1 éves koron túl mindenki azt kérdezgeti: Mikor választod már el? Az elválasztásnak sem rajtunk kellene kizárólag múlnia, inkább a babán, hogy őneki mi a jó. A második félévben a szoptatás elkezd lelki szükségletté válni, már nem a táplálkozás eszköze, hanem a feszültségek levezetésének, az élmények feldolgozásának helye, egy kis összebújás, anyai ölelés. Az elválasztódás annyit tesz, mint érlelődni, ha már elég érett a pici, magától elválasztódik, ha mi választjuk el, az olyan, mintha óvoda helyett azonnal az általános iskolába iratnánk be.

Ha idő előtt elválasztjuk, olyan magatartásformákat vehet fel, amikkel azt akarja kifejezni, hogy számára ez a helyzet nem jó, és mivel tehetetlennek érzi magát, más eszközökkel fejezi ki dühét, verekedik, harap, agresszív, ingerlékeny. És mivel mindez belülről fakad, abból az érzésből, hogy nem érezte jól magát, hogy nem kapta meg, amire szüksége lett volna, hogy megrendült a szüleibe, s rajtuk keresztül a világba vetett alapvető bizalom, így ezek a viselkedésmódok az egész életét végigkísérhetik.

Ezzel szemben, ha a kötődésen alapuló nevelést választjuk, egy sor előnnyel szembesülhet, mind az anya, mind a baba. Az anyában több ún. prolaktin hormon termelődik, amely erősíti a gondoskodás képességét, megnyugtatja az anyát és pihentetőbb alvást eredményez, valamint megsokszorozza energiáit, így az éjszakai kelések ellenére is kipihent lesz reggelre és gond nélkül képes teljesíteni a napi kihívásokat.

A gyermek számára hosszú távú hatásokkal bír, ha így neveljük. Megtanul bízni a másikban, a szüleiben, ez kamaszkorban különösen jól jöhet majd. Kiszámíthatóvá válik az élete és ezzel együtt a családé is, hiszen tudjuk, mikor és hogyan alszik el, nem kell a sírást hallgatnunk, nem lesz folytonos lelkiismeretfurdalásunk azért, mert nem elégítettük ki a kicsi lelki igényeit.

Nagyon fontos, hogy a gyerekek ezáltal megtanulnak személyekhez kötődni. Életük folyamán is tartós barátságokat kötnek majd, szerelmeikhez is bensőséges, meghitt kapcsolat fűzi majd őket és ugyanazt a meghittséget adják át gyermekeiknek is, mint amjt ők kaptak egész gyermekkorukban.

Rövidtávú pozitív hatás, hogy az így nevelt gyermek nem válik követelőzővé, hisztissé, agresszívvá, ritkábban kell majd büntetnünk, már kisebb korban is jobban fog ránk hallgatni, hiszen a gyermek-szülő közötti bizalomra épül a tekintély, a gyermek jobban elfogadja majd a szabályokat tőlünk.