Ne vidd túlzásba?

Olvasol erről a kötődő nevelés-dologról, egyetértesz vele, szeretgeted a babádat, felveszed, figyelsz az igényeire, érzed, hogy ez mindkettőtöknek jó.
És akkor behasít az érv, a jótanács, hogy: „Jó, jó. De ne vidd túlzásba!”

Ez az érv van ott, amikor egy 1 éves nyugodt, kiegyensúlyozott kislány anyukája megkérdezi tőlem, kell-e már fegyelmezni a gyereket, büntetni, fenyegetni, mert a családja szerint nem normális, hogy szimplán csak szeretik egymást, megbeszélik a dolgokat és így is működik a dolog, nem csinál semmi különösebben nagy „rosszaságot” a gyerek. Hát mi lesz így ebből a kis tündérből, ha nem kapja meg az élet első nagy pofonjait már most a szüleitől?!

Ez az érv van ott a fejedben, amikor úgy érzed a néhány hónapos babád TÚL anyás, amikor úgy érzed, NEM NORMÁLIS, hogy a másfél évesed két rohanás és világkörüli felfedező- és túlélőtúra között visszarohan még hozzád töltekezni és akár 2 napig is matrica üzemmódban kering körülötted, hogy aztán egy mukk nélkül elszaladjon a játszótéren szocializálódni.

De akkor is, amikor megkérdezik tőlem, normális-e, hogy a 2-3-4-5 hetes újszülött MÉG MINDIG testközelben akar lenni. Hát persze, hogy ott akar: ő még fel sem fogta igazán, hogy kint van!

Normális-e, hogy az óvodás hajnalban még néha átmegy a szüleihez? És, ha az iskolás?

A „ne vidd túlzásba” belső fékké válik és falat épít közted és a gyerek közé: ne gyere tovább, csak eddig, ennél közelebb már nem jöhetsz hozzám. A gyerek? A szülőjéhez? Akire támaszkodik? Akiben bízik? Nem mehet elég közel hozzá, mert ott a „ne vidd túlzásba”-fal?

És a másik oldal: azt szeretnéd legyen őszinte, forduljon hozzád, beszélje meg veled – de közben ott a fal, amit kettőtök közé állítasz?

🔹 A „ne vidd túlzásba” azt mondja a gyermek valós igényeire, hogy „na, ezt már nem, ez már túl sok.”

🔹 A „ne vidd túlzásba” eltakarja a szemed, nem veszed már észre, mikor lenne tényleg szüksége valamire a gyermekednek és mikor van az, amikor hátra kell húzodnod és hagynod, hogy maga tegye, maga próbálja ki.

🔹 A „ne vidd túlzásba” siettetni próbálja a gyereket, hogy legyen gyorsan önálló, ne legyen annyi gond vele, miközben nem veszi észre, mennyi új problémát generált azzal, hogy nem hagyja saját tempóban fejlődni.

Hol vannak a túlzás határai? Mindenki ott érzi, hogy „ez már túl sok”, ameddig ő kapott. Azon a ponton kifogy az otthonról hozott batyu és úgy érzi, „na, ezt már nem”, ez már kényelmetlen. Ilyenkor ő beszél, magára hallgat és a gyermek valódi igénye észrevétlen marad, zavaróvá válik. Ő bújna, de nincs kihez. Kérne, de nincs kitől.

Szeresd a gyermekedet, szoptasd igény szerint, dédelgesd – de csak amíg nagyon kicsi! – mondják. Ott fal náluk.

Utána már legyen RENDES a gyerek. 6-8-10 hónaposan már várd el, hogy aludja át az éjszakát, ne akarjon igény szerint szopizni, egyen rendes főzelékeket is, maradjon el a mamánál akár egy napra is, ne akarja magát felvetetni, foglalja el magát legalább 30 percre, nappal aludjon legalább egyszer hosszan, legyen kiszámítható napirendje, a Nagykönyv szerint, sőt inkább egy kicsit előrébb legyen a mozgásfejlődése, 1 évesen mondja ki az első szavát és az legyen az, hogy „anya”.
Legyen barátkozó, de ne túlságosan!
Védje meg magát az erősebbekkel szemben, de ne legyen indulatos!
Legyen egyéniség – de, csak, amikor megengeded neki!

Legyen normális! Átlagos! Csak semmi túlzás.

Az elején, amíg kicsi, addig legyen minden, az oké.
Aztán gyors elhidegülés, nőjön fel az a gyerek – valahogy így képzelik.

Mert ami azon „TÚL” van, amit ők már nem kaptak, azt soknak érzik, az már nekik majomszeretet. Az már nem normális, sőt: veszélyes.

Az okos szeretet nem ajnározás, nem égig magasztalás, nem a mindent a popó alá tolás.
Egyszerűen csak olyan erős gyökérzet, amit anya, apa, a család táplál és amiből aztán egész életén át táplálkozhat a gyermek. Nem szakítják ki idő előtt, nem akarják húzni felfelé a növénykét, hogy gyorsan nőjön, nem akarják idő előtt leszedni a gyümölcseit, nem várják el, hogy épp olyan hatalmas tölgy legyen, mint apa, vagy hogy fenyővé váljon, mert anya mindig is az szeretett volna lenni.

Csak biztosítják, hogy növekedhessen, olyan környezetet teremtenek, amiben elég a csapadék és a napsütés, néha lemetszik a vadhajtásait, segítenek, hogy jó irányba nőjön. És a növényke magától megerősödik, pontosan azzá nőve ki magát, akinek lennie kell.
Megismerve és kihozva magából a legjobbat.

Az igazi szeretet nem túloz.
Ő magától is tudja, mikor kell hátralépni és mikor közel engedni.
Rugalmas.

„Szeresd a gyermekedet, de…”
Ahol szeretet van, ott nincs „de”.
Ott csak szeretet van. ❤

Pozitív, játékos nevelési ötletek 0-6 éves korig – nézd meg őket itt >>

About The Author

Vida Ágnes

Pszichológia és pedagógia szakot végzett, Magyarországon 2006-ban elsőként kezdett el baba alvás szakértőként segíteni a hozzá forduló szülőknek. Gyermeknevelésről szóló könyvei, tréningjei, tanfolyamai, könyvei pedig szülők tízezreinek segítettek jobban megérteni gyermekük viselkedését és magukat, mint szülőket. Ági nem csak beszél róla, hanem csinálja is: személyesen is segít a hozzá forduló szülőknek és közben még a saját két tizenéves fiát is nevelgeti. Kérdezni szeretnél? Sürgős kérdésekre a Facebook oldalon vagy a blogon tudok válaszolni, ha privátban vagy személyesen szeretnél kérdezni, a beatrix@kismamablog.hu címen tudsz időpontot kérni.

11 Comments

  • Timi

    2018. április 19. csütörtök

    Kedves Ági! Nagyon úgy érzem h elrontottam az első 2 hónapban úgy etettem h 3 óránként doki tanácsára nagyon fájt a hasa mindig betartottuk es most félek h igy nem alakult ki a kötődés . Pár ismerősöm mondja h nekik 7 hónapos kislányuk bújik hozzájuk en nem látom rajta . Mivel tudnám javítani most már ha kéri adom neki . Remélem nem nagyon rontottam el . Előre is köszönöm szépen a tanácsát

    • Vida Ágnes

      2018. május 19. szombat

      Nem rontottál el semmit. Ha nem úgy alakult a kötődés, helyre lehet állítani. De az sem biztos, hogy az időre etetéssel önmagában elrontottad és emiatt nem kötődik megfelelően, hiszen nem csak ezen múlik a dolog, hanem úgy általában azon, mennyire vagy válaszkész, mennyire reagálsz a kéréseire, mennyit foglalkozol vele és hogyan.

  • Anikó

    2017. december 08. péntek

    Kedves Ági!Van egy (szerintem) hihetetlenül anyás, 10hós fiacskám(most töltötte). Mindig anyás volt, amit igazából nem csodálok, szinte egész nap velem van. De az utóbbi időben ez újabb szintre emelkedett.. Nem „csak” akkor sír, ha nem lát – ahogy nem vagyok „érintésközelben”, ordítva jön utánam, lehet szó pár lépésről akár. Belekapaszkodik a lábamba, és sír, amíg fel nem veszem. Ha leülve ölbe veszem, nem nyugszik meg, csak ha állok vele. Nem tudom (és nem is bírom) egész nap ölben tartani, neki sem jó, hordozót nem szereti.A másik dolog, hogy jól elvan másnál-amíg nem lát engem. De ahogy meglátja, h ott vagyok, és nem nálam van, vége mindennek, nem nyugszik meg, míg hozzám nem kerül.Az apjánál sem jó, csak nálam. Lehet ezzel csinálni bármit is? Kell? Fog javulni a helyzet? A hátam/derekam már nagyon kivan, több, mint 9 kg. Az altatások is egyre nehezebbek, az utóbbi időben le tudtam úgy tenni, h mikor láttam, h álmos, ringattam kicsit, félálomba letettem, és elaludt. De pár hete, ha nem alszik már, mikor leteszem, kipattan a szeme, és nem alszik vissza, hiába ragad le a szeme.Kapaszkodik belém, áll fel. Elaludni/visszaaludni sem tud egyedül, csak ha simogatom/fogja a kezem(vagy újabban szinte csak ölben.)Elnézést, ha hosszú lettem, előre is köszönöm!

  • Annamari

    2017. szeptember 29. péntek

    Kedves Ági!
    Nagy szükségem lenne a tanácsodra. Van egy 19 hónapos okos, nyugodt, jól evő, éjszakát végig alvó, tényleg nagyon jó kisfiam.
    Ami a probléma, az az, hogy teljesen ki tudok borulni ha nem alszik el. Eleinte cicin aludt, utána ringattam, utána hinta jött, újabban a saját ágyában alszik napi 1x. Ő tipikusan mozgásosan elalvó gyerek, min 30 perc kell neki amíg elalszik, addig pörög, forog, dumál, dobálja magát. Utána meg mintha elvágták volna, puff elalszik.
    A baj az, hogy igényli h ott legyek vele, de kb 10 perc után majd’ felrobbanok és elkezdek kiabálni vele hogy aludjon már. Ez a legnagyobb baj, hogy egyszerűen nem tudom megőrizni a türelmem, holott tudom, hogy el fog aludni.
    Amúgy én vagyok vele itthon, reggel 6kor kel, 12 körül alszik és este 8.30 lefekszik. Apuka meg a nagymama sokat segít.
    Esetleg van valami tanácsod? Köszönöm!

    • Vida Ágnes

      2017. október 21. szombat

      Ezen szokott segíteni, ha valamivel eltereled a figyelmed addig (pl. visszaszámolsz magadban) és figyeled az órát is közben. Téged is megnyugtat, ha tudod, hogy mennyi idő van még hátra te nyugodtabb vagy és nem idegeskedsz, ő is hamarabb elalszik majd.

  • Andrea

    2017. augusztus 06. vasárnap

    Szeretnék ötletet kérni, mert teljesen tanácstalan vagyok a kislányommal kapcsolatban. Mindig nagyon nagyon anyás volt (és nagyon akaratos születésétől kezdve, olyan kis erőszakszervezet típus, de emellett tündércuki és hatalmas a szíve, sokat segít, kis gondoskodós), kb. másfél éves koráig senkire nem tudtam rábízni. A férjemmel ketten vagyunk rá, nagymama távol, ritkán tudnak találkozni. Aztán másfél éves korától apára már simán egész napokat is otthagyom, szeretnek együtt lenni. Most két és fél éves. Születésétől kezdve dolgozom otthon, de arra figyelek, hogy rá is tudjak mindig időt szánni, a közös játék, mese, összebújások minden nap megvannak. Ennek ellenére, amint leülök a gépemhez dolgozni (adok neki érdekes elfoglaltságot, amikor csak tudom, akkor bevonom a munkámba), jön a hiszti, hogy anyajejeeeeeee (anya szeret), hogy merem én ezt megtenni vele. Most direkt eljöttünk egy hétre anyukámhoz (nagyon szeretik egymást, többször vigyázott már rá és tökjól elvoltak együtt), bízva abban, hogy ő mamázik, nekem meg lenne napi 4 órám nyugodtan dolgozni. Erre a napjaink abból állnak, hogy amint leülök a gépemhez, a kislányom egyből rázendít, képes másfél óráig is bömbölni tele torokból, én meg persze nem haladok. Okos és értelmes kislány, meg is beszéltem vele, hogy mit fogunk mamánál csinálni, látszólag megértette. De most itt van ez a hisztidömping. Volt, hogy fél napra bébiszitterre hagytam, amikor hazaértem, alig akarta a hölgyet elengedni, látszik, hogy tökjól kijöttek, fülig ért a szája és lelkesen mesélt nekem, mi mindent csináltak. Következő alkalommal már amikor meglátta a bébiszittert, jött a bömbi, akaszkodott a nyakamba. Teljesen tanácstalan vagyok, megy fel bennem a pumpa, utálom, hogy nem haladok, és azt is, hogy nem tudom, mit rontottam el a kislányommal. Van valami tippetek erre? Másnál is van ilyen?

    • Vida Ágnes

      2017. augusztus 07. hétfő

      Nem rontottál el semmit, ez egy ilyen korszak 🙂 Minden kisgyerek átmegy ezen, szeretné ő irányítani a dolgokat, szeretné ő irányítani anyát is. Ki fogja nőni. Addig pedig, ha ilyen jól elvan másokkal, az a legjobb módszer, ha vagy ő megy el otthonról, amíg dolgozol, vagy te mész el otthonról valahova dolgozni.

      • Andrea

        2017. augusztus 07. hétfő

        Köszönöm a gyors megerősítést, Ági! 🙂

  • Rékus

    2017. augusztus 03. csütörtök

    Kedves Ági!Már százszor megállapítottam sok más anyukával egyetemben,hogy Te egy kincs vagy!Csodás,építő és értékes a munkásságod!Ez az írás ismét kimodja amit mi nem tudunk vagy nem merünk.Köszönöm Neked!

  • Máté

    2017. július 19. szerda

    „De akkor is, amikor megkérdezik tőlem, normális-e, hogy a 2-3-4-5 hetes újszülött MÉG MINDIG testközelben akar lenni. Hát persze, hogy ott akar: ő még fel sem fogta igazán, hogy kint van!”

    A mi négyhetesünk nem igazán viseli, nem igényli a testközelséget. Ha felvesszük, akár ölbe, akár vállra, akkor mocorog, „menne”. Nem nyugszik meg a testközeltől, hiába írják ezt mindenhol. Ez normális? Vagy mi rontottunk el valamit? Kell így erőltetni?
    Más dolgokban sem a könyvekben leírtak szerint viselkedik a gyerkőc. Mintha nem olvasta volna, hogy mi a dolga. 🙂