Előfordult már, hogy megérkeztél a gyerekedért pl. a nagymamához vagy az óvodába és ő nem rohant a karodba, hanem játszott tovább vagy sírni kezdett? Vagy volt olyan, hogy elindultatok haza és akkor kezdett el hisztizni, sírni? Ettől talán úgy érezheted, nem szeret téged a kicsi, de ez nem így van. Mi is történik ilyenkor benne és hogyan teheted könnyebbé ezt a helyzetet?

Miért történik az, hogy amikor megérkezel érte, kiborul?

Azt hinné az ember, hogy amikor végre újra találkozik a gyermekével a nagymamánál vagy a bölcsiben, akkor ő örülni fog.
De vannak gyerekek, akiknél ez másként történik:

• a gyerek nem fut oda,
• egyáltalán nem reagál
• elszalad,
• zokogni kezd,
• hisztizni kezd,
• vagy egyszerűen csak morcos és elutasító.

És te ott állsz, és belül megszólal a kis hang:
„Ennyire nem hiányoztam?”
„Valamit rosszul csinálok?”
„Más gyerek miért örül?”

Megnyugtatlak: nem veled van a baj és nem a kötődéssel.
Ez a viselkedés pontosan azt mutatja, mennyire kötődik hozzád csak éppen teljesen másként, mint várnád.

Miért ilyen nehéz a váltás egyik helyről a másikra?

A váltás, azaz „átállás az egyik világomból a másikba” a kisgyerekek számára az egyik legnehezebb műfaj. Mi felnőttek gyorsan alkalmazkodunk: kilépek az irodából – kocsiba ülök – otthon vagyok – új ritmus.

A kisgyereknek ez sokkal nehezebb.

Mi történik benne ilyenkor?

• más a ritmus, a hangulat, a szabályok,
• más a közösségi tér,
• máshogy működnek a kapcsolatok,
• teljesen más szerepben van.

És minden váltás rengeteg energiát visz el tőle.
A váltás nemcsak fizikai mozdulat, hanem idegrendszeri átállás is.

A kisgyerek feloldódik az egyes helyzetekben

A felnőttek tisztán érzik: „Én vagyok én. Én itt kezdődöm, ott végződöm.”
A kisgyerek ezt még tanulja. Nagyjából 3 éves korra lesznek szilárd énhatárai addig azénhatárai még rugalmasak és bizonytalanok.

Új helyen, pl. bölcsiben, oviban, mamánál, játszóházban beleolvad a térbe és a helyzetbe, hogy biztonságot teremtsen magának.
Ez a túlélési stratégiája.

Amikor több órát tölt valahol, kialakít:

• saját kis rutinokat,
• saját „szerepet”,
• saját ritmust,
• saját szabályérzést.

Ez lesz az adott helyen a biztonsága.

Amikor viszont te megjelensz, felborul a belső rendszere. Nem azért, mert nem szeret – hanem mert úgy érzi:

„Váltani kell. Át kell állnom arra, hogy most anya van itt, új szabályok jönnek, új ritmus, új szerep.”

Ez az átállás nehéz neki és átmenetileg elveszíti a biztonságérzetét is erre reagál aztán sírással, hisztivel, elutasítással, erőteljes ragaszkodással vagy fáradt kiborulással. Ez pont olyan, mint amikor te egy fárasztó nap után hazaérsz és az első embernek, akiben a legjobban bízol elmondod, milyen nehéz napod volt, leengeded a gőzt.

Miért pont anyának nem örül? Nem szeret?

Dehogynem. Pont azért viselkedik így, mert veled mer igazán elengedni mindent.

A nap során össze kellett szednie magát:

• alkalmazkodni kellett,
• figyelni kellett,
• szabályokhoz igazodni,
• helyzeteket kezelni,
• várni,
• tolerálni,
• helyén tartani az érzéseit.

Amikor meglát téged, az egész napos feszültség egyszerre elindul kifelé, mert te vagy számára az Érzelmi Biztonsági Zóna. Olyan ez, mint amikor hazamész egy stresszes nap után és hirtelen elsírod magad – pedig előtte még mosolyogtál is a kollégákra.

A gyerek pont így működik. Ez a viselkedés nem azt jelzi, hogy rosszul csináltál valamit. Azt jelzi, hogy mellette biztonságban van – annyira, hogy össze is omolhat. Itt írtam róla mit lehet kezdeni az ilyen distressz hisztizős, teljesen magánkívül levős helyzetekkel.

Milyen életkorban jellemző ez a viselkedés? Mikor növik ki?

1–2 éves kor:

A szeparációs szorongás, az énhatárok bizonytalansága és a beszéd korlátai miatt nagyon gyakori ez a fajta viselkedés.

2–3 éves kor:

Az önállósodási vágy és a dühkezelés éretlensége miatt átmenetileg erősödhet.

3–4 éves kor:

Ritkán még mindig előfordul, főleg olyan gyerekeknél, akik érzékenyebbek a környezetre és nehezebben alkalmazkodnak.

4–6 éves kor:

Egyre ritkább, de fáradtság, túlingerlődés vagy érzelmi telítődöttség miatt újra előjöhet.

Általában 6–7 éves korra szinte minden gyerek kinövi, mert az idegrendszer és az önállóság már sokkal érettebb.

Miért borul ki akkor is, ha jól érezte magát?

Mert két érzés egyszerre is igaz lehet:

1. Jól érezte magát a közösségben vagy a nagymamánál, játszott, nevetett.
2. A váltás neki akkor is nehéz.

A gyerek még nem tudja racionalizálni:
„Jól éreztem magam, most örülnöm kéne.”

Ő csak azt érzi:

• elfáradt,
• új helyzetbe kerül,
• valamit abba kell hagynia,
• át kell lépnie egy másik érzelmi állapotba.

Ez tele van frusztrációval – amit még mindig tanul kezelni.

Mit tehetsz, hogy könnyebb legyen a váltás?

1. Adj időt az átállásra!

Ne várd, hogy már a küszöbnél örömkönnyekkel rohanjon hozzád.
Hagyd, hogy ő maga váltson. Csak állj ott, nézd és várd meg, amíg maga kezd közeledni. Ne sürgesd az indulásra vagy az üdvözlésre erőteljesen, hanem csak várd meg, míg magától észrevesz és elkezd közeledni vagy pedig csak finoman közeledj hozzá: állj mellé, kerülj a látóterébe, finoman érintsd meg stb.

2. Legyen egy kis rituálé hazamenetelkor!

A rituálék segítenek a váltásban. Pár ötlet:

• integetés a csoportszobának: „Sziasztok játékok, holnap is jövünk!”
• Közös mondóka, amivel üdvözlitek egymást,
• Egy közös üdvözlés pl. homlokérintéssel vagy eszkimó puszival

3. Számolj vissza!

Ez segít neki lezárni a búcsúzást a régi helytől. Pl.

„Még három csúszás, és indulunk!”
„Még told vissza a kisautókat a garázsba és indulunk haza.”

4. Vigyél egy apró átmeneti tárgyat!

Pl. egy pici kabala, aki „segít hazamenni”.

5. Otthon teremts nyugodt, lassú érkezést!

Ne zúdíts rá rögtön kérdéseket: „Mit csináltál? Ettél? Játszottál?” hanem adj neki 10-15 percet csendre, bújásra vagy szabad játékra.

Mit NE tegyél?

• Ne szégyenítsd: „Más gyerek örül az anyjának!”
• Ne sürgesd: „Gyere már! Indulj már!”
• Ne kérdezd számon: „Miért vagy ilyen?”
• Ne reagálj sértődötten: „Á, akkor menj vissza!”

Ezek mind felerősítik a feszültséget.

Mikor érdemes kérdezni vagy segítséget kérni?

A legtöbb gyereknél ez teljesen tipikus viselkedés. Akkor érdemes tovább vizsgálni, ha:

• extrém mértékű kiborulások vannak minden nap,
• órákig nem nyugszik meg,
• nem tud kapcsolódni hozzád utána se,
• nem tud váltani semmilyen helyzetben,
• más szociális helyzetekben is gondot okoz a váltás.

Ilyenkor érdemes felkeresni:

• fejlődéspszichológust,
• gyermekpszichológust,
• szenzoros szakembert.

Amikor a gyerek kiborul, sír, dühöng, amikor megérkezel, az nem az elutasítás jele. Ez az elengedés és a biztonságérzet jele.
Annak jele, hogy veled lehet önmaga és amikor fáradt, túlingerlődött, kibillent akkor azt el meri mondani neked. És ez a legnagyobb bizalom, amit tőle kaphatsz.

Lájkold ha tetszett!

0