Kisegérből anyatigris – 7 önbizalomnövelő tipp kismamáknak

Mi anyák, hajlamosak vagyunk elkeseredni és a saját hibánknak felróni, ha valami nem alakul tökéletesen a baba körül. Már a terhesség alatt megkezdődik a szüntelen aggódás és a baba születése után csak tovább fokozódik a helyzet. Mindenkinek a természetétől függ, mennyire érzékeny a babavárás majd a baba körüli problémákra, de sajnos a környezetünkból érkező nem kívánt “jótanácsok” is csak tovább ronthatnak a helyzeten. Milyen módon szabadulhatsz meg a bizonytalanság érzésétől és önmagad hibáztatásától? Ezekkel az önbizalomerősítő tippekkel:

1. tipp “A tudás magabiztossá tesz”

Ha bármilyen kérdésed, kételyed támad a terhességgel, a szoptatással, a babaápolással kapcsolatban: olvass utána! Ne rágódj rajta, ne várd az időpontot, amikor végre valakitől megkérdezheted, hanem nyisd ki a könyveidet vagy nézz körül az interneten! A két kisfiammal kapcsolatosan még nem volt olyan téma, amiről ne találtam volna cikkeket, más anyukák tapasztalatait, bevált tippjeit leíró anyagokat a neten. (Mielőtt kérdeznél bárhol is, elsőként érdemes a Google keresőt használni és célirányosan beírni a problémádat, gyakran pont az adott problémáról szóló anyagot fogsz találni) Oké, te mindennek utánanézel, de ez hozza magával a következő problémát:

2. tipp “Ellentmondó tanácsok?”

A legbosszantóbb dolog, amikor neked valamilyen kérdésed vagy problémád adódik és mindenki mást mond, az egyik könyv ezt írja, a másik azt. Ilyenkor az szokott lenni a probléma, hogy a fejünkkel akarunk dönteni, miközben már tudjuk a választ, csak éppen az ellentmondó információknak éppúgy hiszünk. Ezért a legjobb megoldás, ha egy pár órára kikapcsolsz, mással foglalkozol, aztán pedig az ösztöneidre hallgatsz.

3. tipp “Ki mondta? Miért mondta?”

Gyakran azért bizonytalanodunk el, mert valaki elmondta a határozott véleményét vagy éppen kritikáját, ami rosszul esett. Az ember szeretne mindenkinek megfelelni, ezért nehéz elfogadni a kritikát. Ugyanakkor az ilyen helyzetben mindig gondolj arra is, miért mondta az illető, amit mondott: Fontosnak és tapasztaltnak akart látszani? Okosabbnak akarta magát érezni? Hogyan jönnek az ő tapasztalatai? Gyakran előfordul, hogy idősebbek mintegy jószándékkal adnak tanácsot olyan kérdésekben, ami az ő idejükben még egészen máshogyan volt. 30 éve például még rutin volt a 3 órára etetés és a teáztatás, nem véletlen, hogy a legtöbb anyának hamar elment a teje, viszont akkor ez így volt elfogadott.

4. tipp “Az orvosnak mindig igaza van?”

Lehetnek olyan dolgok a várandósságod során, amikor az orvos mond valamit, de te nem teljesen értesz egyet vele. A legtöbb esetben akkor is érdemes rá hallgatnod, amikor nem látod értelmét, de ha valamit nem értesz a kezelés kapcsán, ha valami fájdalmas történik vizsgálat közben, akkor ki kell állnod az érdekeidért. Gyakran kapok olyan kérdéseket, amiket az anyukák nem mernek feltenni az orvosuknak, pedig nagyon fontos lenne, hogy az egészségügyi kérdésekben elsősorban hozzá fordulj.

Sok várandóssal fordul elő, hogy valamilyen bizonytalan fájdalmat vagy furcsa tünetet észlel és úgy érzi, emiatt az apróság miatt nem érdemes megkérdezni az orvosát, miközben azért foglalkoztatja a dolog és itt a blogon pedig megkérdezi. Javaslom, hogy egy noteszbe rendszeresen jegyezd fel a felmerülő kérdéseidet, a gyanús vagy kellemetlen tüneteidet és kérdezz rá az orvosnál azokra. Ilyenkor az emberben persze felmerül a legrosszabb eset, hogy az orvos kiröhögi, de ne félj, ez nem fog előfordulni, ha pedig mégis, akkor legalább időben kiderült, hogy érdemes orvost váltanod…

5. tipp “A gyerek érdekében?”

Az anyukák a legjobbat szeretnék a babának, ezért hajlamosak magukat vakon a szakemberek tanácsaira bízni, miközben a megérzéseiket háttérbe szorítják. A szoptatás például jellemzően az a kérdés, amitől mindenki tart egy kicsit, hiszen a baba táplálásáról van itt szó és nincs is nagyobb félelmed annál, mint hogy szegénynek éheznie kell, mert nem vetted észre időben, hogy kevés a tej. Félelmeink kiiktatására mindenféle módszert bevetünk, mérlegre tesszük a kicsit, a pelust figyeljük, elolvassuk az összes szoptatós könyvet, kikérjük mindenki véleményét, és ha valaki véletlenül negatívumot mond, máris ránkjön a frász, hogy talán tényleg igaza van.

Nemrégiben megkeresett egy anyuka, aki leírta, hogy szerinte minden rendbenvan a babájával, jól eszik, jól alszik, de a védőnő szerint nem elég a heti 120 grammos hízás (pedig ez a minimumérték felett van). Ilyenkor persze a szülő tényleg nem tudja mit csináljon: adja fel az elveit és kezdje el mégis tápszerezni az egyébként jókedvű, jó étvágyú babát, vagy inkább menjen a saját feje után? Nos, én azt mondom, néha a sarkunkra kell állni a gyerek érdekében.
Neki egyáltalán nem mindegy, hogyan alakul majd az élete és jó alapjait tesszük-e le az egészségének!
Nem arról van szó, hogy mindig ellen kell szegülni, hiszen nyilván a szakemberek is csak a tapasztalataik és tudásuk alapján a legjobbat akarják nektek, de olyan esetekben, amikor nem értesz egyet a védőnénivel, érdemes megkérdezni, pontosan miről van szó, miért jó ez, és fel kell vetned az aggályaidat is az adott problémával kapcsolatban.

6. tipp “Tudni kell elengedni”

Vannak olyan helyzetek, amiket egyszerűen nem kell erőltetni, hanem hagyni kell a maga útján menni tovább. Ez most kicsit elvont lett, de mindjárt megmagyarázom 🙂
Akár várandós vagy, akár már babázol, lehetnek olyan helyzetek, amiket előre elterveztél, amivel kapcsolatban nem akarsz engedni, de sajnos az élet felülírja a számításaidat. Pl. ragaszkodsz a természetes szüléshez, de mégis császár lesz a vége, szeretnél 6 hónapig kizárólag szoptatni, de hamarabb pótlást kell adnod, elhatározod, hogy a te gyereked nem lesz az hisztizős, aki leveti magát az utca közepére, de mégis megteszi. És még sorolhatnám.

Az ember hajlamos ezeken a problémákon sokáig rágódni és belelovallni magát, hogy nem úgy jöttek össze a dolgok, mint eltervezte. Ha neked is van ilyen problémád, akkor egész egyszerűen el kell engedned. Ne próbáld magad észérvekkel meggyőzni, hogy miért történt, és ne hagyd, hogy a csalódottságod felülkerekedjen az örömödön.

Gyakran azért foglalkozunk ezekkel a kérdésekkel, mert túl sokat adunk mások véleményére. Nézz őszintén magadba: tényleg annyira zavar, hogy nem váltak be az álmaid? Mitől lett rosszabb az életed azáltal, hogy nem sikerült a természetes szülés vagy a kizárólagos szoptatás, ha egyébként meg van egy aranyos gyerkőcöd, aki minden bánatot feledtet? 😉

Ha fájnak ezek a dolgok, akkor végy egy mély lélegzetet és gondold végig tudatosan, milyen pozitív oldalai voltak ezeknek a változásoknak: pl. a pótlás hatására nyugodtabb lettél, nem aggódtál folyton a baba fejlődése miatt stb.

7. tipp “Mit csinálhatok rosszul?”

Néha hajlamosak vagyunk túlságosan kritikusan szemlélni magunkat és feltenni a kérdést: Mit csinálok rosszul? Ez pedig nem túl jó hozzáállás. Már megint azzal van a baj, hogy mások véleményét vesszük magunkra kötelezőnek, miközben el kéne engedni a fülünk mellett.
Ha várandósként gyakran fáradtnak érzed magad, miközben a kolléganőd még 9 hónaposan is jókedvűen túlórázik, nem kell úgy érezned, hogy te tehetsz erről.

Vannak olyan dolgok, amiken tudsz változtatni, és van, amiken nem. Vannak olyan anyukák, akiknek meg sem kottyan, ha nem alszanak éjjel, de ha te nem tartozol közéjük, az nem a te hibád. Mások vagyunk, mások az igényeink, ezért nem szabad egymáshoz mérni a “teljesítményünket” vagy éppen a gyermekeinket.

Tökéletes anyukák márpedig nem léteznek. Illetve igen: a saját csemetéidnek mindig is Te leszel a legtökéletesebb anyuka 🙂

About The Author

Vida Ágnes

Pszichológus, babapszichológus. 2006 óta foglalkozik csecsemőkori problémákkal, könyvei, tréningjei, tanfolyamai, könyvei szülők tízezreinek segítettek jobban megérteni gyermekük viselkedését és magukat, mint szülőket. Ági nem csak beszél róla, hanem csinálja is: személyesen is segít a hozzá forduló szülőknek és közben még a saját két kisfiát is nevelgeti. Kérdezni szeretnél? Sürgős kérdésekre a Facebook oldalon vagy a blogon tudok válaszolni, ha privátban vagy személyesen szeretnél kérdezni, a beatrix@kismamablog.hu címen tudsz időpontot kérni.

44 Comments

  • Évi

    2011. augusztus 02. kedd

    Kedves Ági!

    Nagyon sok cikked, CD-t olvastam, és már nem tudom hol, valahol olvastam, hogy az egy éves gyerekek számára minden elválás az édesanyától komoly traumát jelent.
    Kisfiam most 13 hónapos, kb két hónap múlva itt kell hagynom egy műtét miatt, amit már nem halaszthatok, hogyan könnyíthetem meg számára (apukára, minden nap látott nagymamára marad) ill. mit mondja neki, amit az ő szintjén megért? Kötődően neveltem, eddig igény szerint szopizott, arról már emiatt leszoktattam, velünk alszik…stb…
    Válaszod előre is köszönöm,Évi

    • Vida Agi

      2011. augusztus 07. vasárnap

      Nem jelent komoly traumát, de ilyenkor már észreveszik, ha nincs ott anya, ezért meg kell tanulniuk, hogy ha anya elment, akkor vissza is fog jönni. 2 hónap alatt még sokat fog változni, mondd majd el neki, hogy elmész, de nem kell belőle nagy drámát csinálni (ez csak megijeszti) és az időtartamot sem kell ecsetelni (ebben a korban ezt még nem érti), csak annyit mondj, hogy el kell menned és hogy ki lesz vele addig, mi fog történni vele (pl. apával majd kimentek a játszótérre stb.)

  • Évi

    2011. augusztus 02. kedd

    Kedves Ági!

    Nagyon sok cikked, CD-t olvastam, és már nem tudom hol, valahol olvastam, hogy az egy éves gyerekek számára minden elválás az édesanyától komoly traumát jelent.
    Kisfiam most 13 hónapos, kb két hónap múlva itt kell hagynom egy műtét miatt, amit már nem halaszthatok, hogyan könnyíthetem meg számára (apukára, minden nap látott nagymamára marad) ill. mit mondja neki, amit az ő szintjén megért? Kötődően neveltem, eddig igény szerint szopizott, arról már emiatt leszoktattam, velünk alszik…stb…
    Válaszod előre is köszönöm, Üdv: Évi

  • Vica

    2011. augusztus 01. hétfő

    Kedves Ági!
    Egy problémával(?) fordulok hozzád. Kislányom 8,5 hónapos, még szopizik, mászik és feláll, alapvetően egy kiegyensúlyozott, vidám baba. Olyan 7,5 hónapos korában tapasztaltam nála, hogy nagyon apás lett. Ha elmegyünk vele bárhová, számára idegen helyre, idegen emberek közé, akkor mindig az apjához megy oda, nála keres biztonságot, illetve ha van valami baja, akkor is apához megy vigasztalásért. Persze ez többnyire akkor is így van, ha csak ketten vagyunk vele otthon. Sokszor van olyan is, hogy ha apa fogja és épp valamit el kell intéznie és odaadja nekem, akkor elkezd síni. A legtöbb időt én töltöm a kicsivel, mert apa dolgozik, és kevés időt tud velünk tölteni. Én úgy vettem észre, hogy nála nem nagyon jelentkezik a szeparációs szorongás (vagy csak az apára irányul?), mert nem szokott utánam sírdogálni, illetve sokszor idegenekkel is nagyon barátságos, nem szokott sírni, ha valaki megfogja. Ha pl. a nagyszülőknél vagyunk, akkor is nagyon jól elvan, de úgymond nem keresi a társaságomat. Néha rám néz, mosolyog és játszik tovább. Persze apa itt is kitüntetett helyen van, mert hozzá odamegy. Szóval a problémám ezért önbizalmi dolog, mert már úgy érzem, hogy valamit esetleg nagyon elrontottam, hogy ennyire nem kötődik hozzám?! Néha már azt gondolom, hogy apát jobban szereti mint engem. Nem mintha nem örülnék annak, hogy ennyire odavan az apjáért, de bevallom sokszor féltékeny vagyok arra, hogy hozzá meg mennyire ragaszkodik a lányunk. Egy ismerősöm azt mondta, hogy ennek örülnöm kellene, hogy ilyen a gyerekem, mert ez azt jelenti, hogy érzelmileg stabil, és annyira megbízik bennem, hogy nem fél attól, hogy elveszíthet, mert tudja, hogy mindig ott vagyok neki. Ez valóban így lehet? A történethez még annyit fűznék hozzá, hogy mivel sokat vagyok vele egyedül, nincs segítségem, így már pár hónapos kora óta van hogy egyedül játszik. Persze én is szoktam vele sokat foglalkozni, meg többnyire mindig ott van körülöttem, bármit csinálok is. Esetleg tényleg hozzászokhatott ahhoz, hogy anya néha eltűnik, de rövid időn belül mindig visszatér?
    Válaszodat és egyben segítségedet előre is köszönöm! Vica

    • Vida Agi

      2011. augusztus 07. vasárnap

      Ez még nem szeparációs szorongás, hanem arról van szó, hogy a te jelenléted természetes, ezért hozzád nem olyan látványos a viszonya, olyan, mintha te mindig ottlennél, ezért is nincs még nála szeparációs szorongás, mert bízik benne, hogy mindig ottvagy. Apa viszont újdonság, ezért kezeli őt kitüntetett figyelemmel, ez normális.

  • Katalin

    2011. július 27. szerda

    Kedves Ági!
    Talán a kérdésemmel leginkább ide tudnék írni. Másfél éves kislányommal a mai napon buszoztunk (ritka alkalom) és tetszésének 1-2 nagyobb erejű visítással adott hangot. Ezt egy állítólag 30 gyerekkel foglalkozó nő elég erélyesen kritizálta, mondván, hogy rá kell szólni a gyerekre, mert ennyi idősen (sem) hülyék, megértik. És, hogy ő ezt amúgy sem köteles eltűrni.
    Kérdésem az lenne, hogy egy másfél éves gyerek tényleg megérti, meg kell hogy értse, hogy nyilvános helyen nem hangoskodunk és a kb. 10 szavas szókincsével fejezze ki magát? Kérdésem tulajdonképpen irónikus, de valójában mikor kell ezt a dolgot felfognia egy gyereknek?
    Köszönöm válaszát!
    Katalin

    • Vida Agi

      2011. augusztus 07. vasárnap

      Nem, egy másfél éves gyerek még nem érti, hogy “nyilvános hely” és, hogy “hangoskodunk” 🙂 Azt megérti, hogy “nem szabad”, de ilyen helyzetben, amikor örül valaminek, nyilván nem szabad letorkolni azért, mert örül. Egyébként meg nem szabad egy vadidegen véleményére hallgatni a buszon 🙂

  • Németh Edina

    2011. július 27. szerda

    Kedves Ági!

    Lányom pont 2,5 éves. Ezidáig semmi gondom nem volt vele, sem az alvással, sem az evéssel stb. Bölcsibe jár, ahol azt mondják mintagyerek. Jól fejlett a beszéde, a mozgása. Egy nagy problémám van, ami a szobatisztaság. Gondoltam most a nyár tökéletes alkalmom erre. Vettünk neki bilit, fellépős wc-t, bigyikat, mindent. Mondogatjuk és én mutatom neki, hogy anya megy pisilni a wc-re. Ő sosem szól ha pisilnie kell, kakinál már félrevonul, szinte elbújik és utána sem szól. Ha nem érzem a szagot, órákig el tud lenni benne – nem érdekli. Egy nap a pelust bugyira cseréltem, otthon voltam vele, de katasztrófa volt, minden pisis lett, a wc-re nem akart ráülni, akkor fel is adtam. És visszaadtam rá a pelust. Gondolom helytelenül, de azóta is pelusos, mondjuk és mutatjuk neki, de nem érdekli. Nagyon elkeserít! Pedig minden másban nagyon értelmes gyerek. Óvodára szobatisztának kell lennie, nagyon bízom a segítségedben, sajnos a védőnő is csak annyit javasolt, hogy ne kényszerítsük.
    Köszönettel:

    N.Edina
    Budapest, XI.

    • Vida Agi

      2011. augusztus 07. vasárnap

      Egyáltalán nem követtél el hibát. A legtöbb gyerek 3 éves korára érik meg a szobatisztaságra, légy türelemmel. Nem kell erőltetni, egyik napról a másikra elkezdi majd mutatni az érettség jeleit, amikor tényleg megérik rá, kényszeríteni, erőltetni nem szabad, mert ez csak felesleges gátlásokat épít ki benne.

  • Paálné Viki

    2011. július 05. kedd

    Kedves Ági!

    A kislányom 7 hónapos, iszonyat zsizsik baba. Kb 3 hete megtanult ülni, mászni és felállni, ezeket nagyjából egyszerre. Kúszni 4 hónapos kora körül kezdett el. Kb. 2 hete mondhatom azt,h biztosan tud ülni, nem imbolyog stb. A babakocsiban is felhúzza magát ülő(90 fokos)testhelyzetbe. A férjemmel úgy gondoltuk, ha már ilyen szépen ül veszünk neki egy biciklire szerelhető gyerekülést. Kb.1 hete van meg az ülés, nagyon élvezi a kerékpározást(de még igazából nem csinálunk vele nagy Túrákat)
    Nekem ez az esemény nagyon nagy mérföldkő, végre el tudunk menni d.e kis bevásárlásokra és nem kell “csigatempóban” haladni. Ma azonban 1 idősebb hölgy teljesen rám förmedt az utcán,h nagyon bátor vagyok, hogy már most ültetem a gyerekemet, mert ez nem tesz jót a gerincének és még picike(megkérdezte,h mennyi idős), amihez mellesleg nem tudom,h mi köze volt. Szerinted is rosszat tesz a gerincének ez a terhelés?Ma kb. 2X1 órát voltunk lent vele, de ezt sem végig az ülésben töltötte. A bicikliülés egyébként rugózó, nem a csomagtartóra szerelhető.

    köszönöm a válaszodat:
    Viki

    • Vida Agi

      2011. július 16. szombat

      Nem kell aggódnod, ha magától fel tud ülni, akkor már ülhet. Amire figyelni kell, hogy megtámasztás nélkül ne üljön, illetve hogy egy kicsit még döntve legyen a támla, ne derékszögben.

  • Nagy Zsófia

    2011. július 03. vasárnap

    kedves Ági,

    úgy érzem, hogy kudarcot vallottam. Valamit nagyon elronthattam a fiammal kapcsolatban. 9 és fél hónapos, és 1 hónapja teljesen megváltozott a viselkedése. Nagyon masszív erős baba, már 10 kiló, és rendre idősebbnek nézik. tele van energiával, mozgékony, kommunikatív, barátkozó, nem ijedős. Régebben hosszan eljátszott egyedül.
    Most alig 10-15 percet játszik a játékaival, aztán elkezd sikítani, dühöngeni, és dobálja őket, csapkod velük. Rengeteget sikít és csapkod. Elkezd egy újságot nézegetni, és egyszercsak váratlanul sikítani kezd, és kitépi a lapot. nem tudom mire vélni a viselkedését. Ezzel párhuzamosan jelent meg, hogy rengetegszer huzogatja a pólómat, és dugja bele a fejét, szopni akar. pedig már napi 3-szor szopott előte. Most rengetegszer szeretne, néha 15 percenként. Nem tudom, hogy mivel teszek jót, ha adok neki, vagy ha nem.
    Ha új környezetbe kerül, akkor ezek a problémák alig jelentkeznek, teljesen jól leköti magát, barátkozik az új emberekkel, felfedezi a környezetet.
    Annyira félek, hogy egy dühöngő őrültet csináltam a kicsibabámból. Mit tegyek? Kérem segítsen!

    Köszönöm!

    • Vida Agi

      2011. július 15. péntek

      Ez a kor velejárója: a kicsi egyre akaratosabb, önállóbb lesz, viszont még nem tudja uralni az indulatait, ezért ha dühös, vagy valami zavarja, akkor nagyon dühbe gurul. Ezt idővel ki fogja nőni. Az, hogy engedsz-e az akaratának van sem, neked kell eldöntened. Amire úgy gondolod, megengeded, azt engedd meg, amit viszont tiltani akarsz, azt tiltsd határozottan és a kicsi idővel elfogadja a határokat. A járástanulás időszakában szokott előfordulni, hogy gyakrabban kér a kicsi szopizni, nyugtalanabbnak tűnik, de mivel most meleg van, az is lehet, hogy szomjas és ezért kéri gyakrabban.

  • Borka

    2011. június 25. szombat

    Kedves Ági!
    A kérdésem csak úgy nagyjából fér bele a témakörbe, de azt hiszem érteni fogod, hogy miért ide írom. Két gyermekem van, kisfiam 21 hónapos. Semmi gondom vele (már ami ne lenne természetes:), nagyon vidám, jópofa baba. Viszont 4 napja szörnyű élményünk volt. Mérgező dolgot evett, azonnal bementünk a kórházba és szegény kisfiamnak ki kellett mosni a gyomrát. Ami nagyon megviselte, szegény teljes erejéből tiltakozott, sírt, kapálózott, szenvedett. Még a kis szemei is bevéreztek 🙁 Utána infúziót kapott, kicsit aludt, estére már olyan volt mint szokott. Egy éjszakát töltöttünk kórházban, együtt is aludtunk. Mivel minden laboreredménye jó lett, elmondható, hogy testi baja nem lett. Viszont a kérdésem, hogy lelkileg? Azóta ugyanolyan mint máskor. A kérdésem, hogy ez az élmény megmarad-e? Segíthetek-e valahogy? (Eddig nem félt az orvosoktól, igaz nem is voltunk sokszor.)
    Remélem, hogy te mint babapszichológus tudsz erről írni valamit. Köszönettel, Borka

    • Vida Agi

      2011. július 08. péntek

      Nem kell aggódnod, ez egy egyszeri kellemetlen élmény volt, ettől nem lesz semmi baja, idővel elfelejti majd. Lehet, hogy egy darabig tartani fog a hasonló helyzetektől, vagy az orvosoktól, de ez majd oldódik benne, ahogy jó élményeket is szerez velük kapcsolatban.

  • Krisztina

    2011. május 31. kedd

    Kedves Ági,

    Örülök, hogy megtaláltam a blogodat. Az anyai önbizalom témában szeretnék kérdést feltenni.

    A lányom 5 és fél hónapos. Szépen fejlődik, egészséges baba. Szeretnék nyelvtanfolyamra járni, mert úgy érzem, hogy szükségem lenne a babán kívűl más elfoglaltságra is, másrészt pedig igényem is lenne a nyelvtanulásra. Nagyon eltérő véleményeket kapok a környezetemben erről. Biztosan van olyan, aki ezt egyenesen felháborítónak tartja, míg más azt gondolja, hogy már miért ne mehetnék, ha megoldom addig a baba felügyeletét. A lányomra az anyukám tudna vigyázni erre az időre. Véleményed szerint okozna -e ez a lányomban bármiféle lelki sérülést, ha hetente néhány alkalommal néhány órára a nagymamája vigyázna rá? Eddig is többször előfordult, hogy rábíztam anyukámra a babát néhány órára. Nem is volt semmi probléma. A lányom vidám, kiegyensúlyozott, jól alszik éjszakánként. 6 hetes kora óta átalussza az éjszakákat. Mi a véleményed a dologról?

    Várom válaszodat.

    Krisztina

    • Vida Agi

      2011. június 08. szerda

      Nyugodtan menjél nyelvtanfolyamra, nem lesz semmi baja tőle, ha pár órát a mama vigyáz rá.

  • Lola

    2011. május 23. hétfő

    Kedves Agi!

    Igazabol nem teljesen ide tartozik a kerdesem – de leginkabb ehhez a temahoz tudnam “hozzacsapni”. Alvasproblemak vannak, de nem a babanal. 🙂

    Kisfiam 10 honapos, kb. 8-9 honapos korara fokozatosan lealltunk az ejszakai szoptatassal (addig ejszaka is 1-2x volt szoptatas).
    A problema az, hogy en azota is felebredek 1-2x ejszakankent, altalaban a korabbi szoptatas idejekor. Baba alszik, en riadok. Gondolom a biologiai oram “beallt” erre az uzemmodra.

    Ez a jelenseg gyakori, fokozatosan meg fog szunni, vagy erdemes elkezdenem relaxacios gyakorlatokat? Harsfateat inni (ha szabad szoptatas alatt)? Vagy ez mar alvaszavar? (Gyakran van, hogy a hajnali 4 orai ebredesem – korabbi 2. szoptatasi ido – utan mar egyaltalan nem tudok visszaaludni – ezeken a napokon persze este mar hasznalhatatlan anyuka vagyok, ezert zavaro/kikeszito a problemam..)

    Koszonom a tanacsodat elore is!

    Lola

    • Vida Agi

      2011. május 23. hétfő

      Idővel magától is visszaáll, de a relaxáció ezt felgyorsíthatja. Ez nem alvászavar hagyományos értelemben véve, mert a szoptatás alatt a hormonok miatt egyébként is kicsit éberebben alszol, ez okozza ezt a jelenséget. Hársfateát nyugodtan ihatsz, és segíthet este lefekvés előtt a Rooibos tea is.

      • Lola

        2011. május 24. kedd

        Kedves Agi! Koszonom valaszod, probalkozom a tippekkel!

        Lola

  • Lia

    2011. április 26. kedd

    Szia!!
    Lehet hogy kicsit keserű hangú lesz a levelem, de eléggé ki vagyok bukva. 14 hónapos a kislányom, 1 hónapja költöztünk el apukájától (ott anyósék házában, külön laktunk), akivel azóta is hál istennek baráti kapcsolatunk van. Belevágtunk egy kis lakásba, de amíg ez elintéződik, anyuékhoz költözünk, egy 2 szobás panelba. Az elején azt hittem jó lesz, tudunk rehabilitálódni. De szörnyű…számomra felfoghatalan imádattal csüngenek az unokájukon, az egész életük róla szól. Már kétszer elesett, úgy, hogy beütötte a fejét, és velem üvöltöttek, rossz anyának, felelőtlennek címeztek, mert nem figyeltem rá. De ezt szinte naponta megkapom, főleg anyukámtól. Mert nem teszem 2óránként tisztába, mert szerinte egész nap éhes, (11,5 kg), én nem etetem normálisan (nem eszik cukrot), mert orrszívóval az agyát is kiszívom (ezt pl. meg is tiltották, küzdjek a kézivel) stb. Néha már én is elhiszem ezt, és kétnaponta mikor anya szabadnapos már gyomorgörccsel kelek. De a legrosszabb, hogy olyan, mintha a lányom lecserélt volna engem őrá:( Ha mindketten itthon vagyunk, egész nap rám sem néz, velem hisztizik, nem játszik, csak megy mama után, kéri hogy vegye fel…anyukám pedig ezt jól ki is használja, cipeli egész nap magával, és többször kihangsúlozza, hohy mennyivel jobban szeret nála lenni ez a kislány, én meg ülhetek a kanapén, bámulva hogy ők milyen jól megvannak. Igen, féltékeny vagyok:(( Ha ilyen napokon mégis megkapom, akkor görcsösen ki akarok találni valami jó játékot, mitől jól érzi magát, nevet, és velem marad.
    Én az az anyuka vagyok, aki kb egy éves koráig a látóteréből nem engedte ki a babát, imádtam vele minden percet, és talán valamit kompenzálva, teljesen magamhoz akartam őt kötni. (apukája nem sok időt töltött velünk)
    Engem megrémít, kiborít ez a helyzet, nem tartom magam jó anyának, és félek hogy új “anyukát” nézett ki magának a lányom a mama személyében, és engem már nem szeret.
    Néha már megfordult a fejemben, hogy ha én elmennék évekre, nem is hiányoznék a cseppemnek:(
    (kéthetente egyszer iskolába járok, hetente plusz gyakorlatokra, tanulok, néha esténként barátnőzök is, tehát elfoglaltságom is van, nem tudom ezt az unalomra fogni)
    Van kiút????
    (tudom, majd ha elköltözünk, de az még előreláthatólag 1,5 hónap)
    Segítségedet előre is köszönöm!!

    • Vida Agi

      2011. május 01. vasárnap

      Nyugodj meg, tudom, hogy ez nehéz helyzet, de szerencsére csak átmeneti. A nagyszülőket egyrészt meg lehet érteni, hogy elkapatják az unokájukat, másrészt pedig nem, azért, mert úgy gondolják, beleszólhatnak a nevelési elveidbe. Írtam erről egy cikket pár hónapja, talán segíthet: http://www.kismamablog.hu/gyermekneveles/nagyszuloi-kenyeztetes

      • Lia

        2011. május 18. szerda

        Köszönöm a gyors választ!
        Ami viszont még igazán érdekelne, és nem láttam rá a cikkeidben választ, az az hogy felcserélheti e a lányom a mamát és engem.
        Őt sokkal jobban szereti, hozzá sokkal jobban ragaszkodik, és ez engem nagyon bánt…elvesztettem a lányom szeretetét????
        Ha mindhárman itthon vagyunk, és én fel akarom venni, megpuszilni, már lök el magától, sír, hisztizik mama után….ha kettesben vagyunk akkor persze minden rendben :((
        A költözésig még 1,5 hónap van hátra, de lehet h neki nagy törés lesz ha “elviszem” a mamától.
        Még soha nem voltam így elkeseredve, olyan, mintha a mama lenne az új anya:(
        Fog ez még változni???
        Válaszodat előre is köszönöm:
        Lia

        • Vida Agi

          2011. május 30. hétfő

          Nem, nem veszítheted el a lányod szeretetét, ez csak arról szól, hogy amikor ott van a mama is, ő akkor érdekesebb.

  • Andi

    2011. április 26. kedd

    Kedves Ágnes!

    Kezdetben sok segítséget nyújtott az oldala, amit köszönök szépen! Ezért is teszem fel ismét itt a kérdésem.

    Kisbabám 1,5 éves lesz maholnap. Kezdetben nagyon anyás volt, sokat ringattam, egészen 1 éves koráig másképp nem is tudott elaludni csak ha ringattam vagy a férjem ringatta. Aztán egyrészt meghaladta a 12kg-t, másrészt tervezzük a kistestvért, harmadrészt pedig távmunkában elkezdtem dolgozni. A távmunka napi 8órában történik hivatalosan, és emiatt hetente 3X kb 3-4órában egy bébiszitter játszik a Babával úgy, hogy ugyanabban a szobában ülök és dolgozom én is, ahol a Baba játszik a bébiszitterrel. A munka többi részét éjszaka csinálom, hogy a Baba minél kevesebbet legyen nélkülem. Viszem levegőzni, igyekszem főzni neki, játsza ni is sokat. 🙂
    Néhány hete nagyon apás lett, aminek nagyon örülök. Ezt azonban odaáig fejlesztette, hogy szinte elküld amikor ott az Apuka és szinte már bárki érdekesebb nálam, ha pl. a nagyszülőkhöz megyünk, a kezemet sem akarja megfogni. Hogy őszinte legyek, nagyon megdöbbentett ez, és azt gondolom, valamit valahol elrontottam. Pedig nagyon igyekeztem, tényleg mindenkivel és mindennel szemben előtérbe helyezem. Kétségtelen, hogy a családunkban én vagyok a fegyelmező, rászólok, igyekszem nevelni és kordában tartanui néha tütelmesebben, néha pedig sajnos-és ezt igyen szégyellem- felemelem a hangom, de mindemellett nagy szeretettel. Mégis azt érzem, hogy kezdek teljesen kétségbeesni és háttérbe szorulni.
    Ha ez normális dolog, akkor megnyugszom és feldolgozom, de ha elrontottam valamit, akkor megköszönöm, ha segít megtalálni, hogy vajon mit.

    Köszönettel: Andrea

    • Vida Agi

      2011. május 01. vasárnap

      Nem kell aggódnod, ez azért alakult így, mert a te jelenléted természetes a számára, Apával más a kapcsolata, őt nem látja mindig, “újdonság” a számára Apa jelenléte. Emellett ő egy fiú, és a fiúknál gyakori, hogy egy-egy időszak erejéig rajonganak az apjukért, aztán egy időre ez megint csak csillapodik.

      • Andi

        2011. május 02. hétfő

        Nagyon szépen köszönöm a választ! 🙂

  • Kriszti

    2011. április 24. vasárnap

    Kedves Ági!

    Valami baj lehet velem? Folyamatosan azt érzem, hogy a 9 hónapos babám sokkal jobban szeret bárki mást, mint engem. A maminál például mindig jól érzi magát és ugyanaz a helyzet apával is. Rájuk mindig mosolyog.
    Valamiért úgy érzem, hogy nem csinálom jól. Többet kellene játszanom vele? Mit tehetnék?

    Válaszodat előre is köszönöm!!

    Üdvözlettel:

    Kriszti

    • Vida Agi

      2011. május 01. vasárnap

      Nem veled van a baj, igazából egyikőtökkel sincsen. Egyszerűen arról van szó, hogy te mindig vele vagy, ezért a te jelenléted természetes a számára, mások felé pedig most nyit, ők újdonságként hatnak a számára, ezért más a kapcsolatuk vele. Ez a dolog nem ellened szól, nem kell magadra venni. Szeresd úgy, mint eddig is.

  • Julcsy

    2008. október 04. szombat

    Sziasztok!
    Nagyon örültem ennek a cikknek én is, számomra is hasznos volt, mert még jobban megerősítette bennem, hogy csakis az ösztöneimre hallgassak és a kisbabámra!!! Első babám, én is mindenkinek meg akartam felelni, de a pici most 2,5 hónapos, és örülök, hogy viszonylag hamar eljutottam odáig, hogy igyekszem a megérzéseim szerint cselekedni. Úgy vettem észre már kb. 1 hónapja, hogy nem elég a tejcsim a picikémnek, mert miután totál kiszívta, követelőzött még addig, míg nem sikerült 1-2 óra múlva megint adnom neki, de persze ez is édes-kevés volt, mivel ennyi idő alatt ne mondja senki, hogy tud annyi tej termelődni!!! Ez be is bizonyosodott, mert barátnőm tanácsára adtam neki pótlást tápszerből, és csodák csodájára az én kicsi fiam nem üvöltött tovább, hanem rám nézett, elmosolyodott, mintha azt mondta volna, hogy “Köszi anyukám, hogy végre magadra hallgattál!!!” – és nem a védőnőre, meg a dokira, akiknek heti szinten panaszkodtam, és csak annyit mondtak, hogy nehogy adjak neki tápszert, mert elhagyja a cicit!!! SŐT!!! Az én kicsikém cumisüvegből kapja a tápszert pótlásként a mai napig is – (védőnő drága tudta nélkül) – ezen kívül csodásan eszik előtte ciciből is, aztán ha tele a pocak, ő a világ legboldogabb babája… Most akkor mi a fontosabb??? Az, hogy a kicsi jóllakjon és ne üvöltsön egész nap a kajáért, vagy az, amit olyan szinten elleneznek, hogy az már bosszantó (tápszert), hogy mennyire nem segítenek, sőt meg sem értik az embert!!! Eddig egyetlen egy olyan emberrel találkoztam, aki azt mondta, hogy nem baj ha nem elég a tej, más is felnőtt már tejcsi+tápszerrel!!! És semmi baja, nem beteges, de boldog, kiegyensúlyozott baba volt!!! Mások “jó tanácsairól” meg annyit, hogy ha egy felnőtt, 2 gyereket felnevelt anyának nincs annyi esze, hogy ne adjon az unokájának 2,5 hónaposan húslevest(anyósom) – meg joghurtot(anyukám drága), akkor nagyon tudom sajnálni, és először megnézem, ki mondja a “jó tanácsokat”…..na erről ennyit…!!! Ja, nem beszélve arról, hogy ha szállok fel a buszra a babakocsival, akkor bambulnak bele a képembe, nemhogy segítenének esetlegesen az amúgy is nehéz babakocsival…és utána meg pampog a mellette álló nővel, hogy így-meg úgy szegény gyerek, stb… na ilyenkor nekem is pattan az agyam! Visszatérve az “odaadó” gyermekgondozókhoz, sajnos az én esetemben pont ők azok, akik egy fél lépést sem tettek annak érdekében, hogy segítségemre legyenek!!! Amit tudok, mind könyvekből, netről szedtem össze, szelektáltam én is, meghallgattam persze másokat is, de (azóta, mióta ezt megtanultam) MINDIG MAGAMRA ÉS A PICIRE hallagatok!!!! És ezt az egyet tudom tanácsolni mindenkinek!!! Nincs, – nem létezik “rossz” anyai ösztön, mert az ÖSZTÖNÖK NEM HAZUDNAK!!! Higgyétek el!!!
    Mindenkinek minden jót kívánok a továbbiakban is!!!
    Hajrá Anyukák!

  • bettibea

    2008. október 04. szombat

    Sziasztok!

    Olvasom a hozzászólásokat és ha magamba nézek rá kell jönnöm, nekem nincs is ilyen problémám. Lehet, hogy ez mázli, de én ösztönösen cselekszem mióta a fiam megszületett. Ismerős az ” anya mindent jobban tud és csak az ő véleménye a jó” szöveg, az én anyám is ilyen, vagy ehhez hasonló. Nem érti miért nem adok a kicsimnek tejet, meg cukrot, mikor én már 3 hónaposan töltött káposztát ettem. Nem baj, hadd mondja, megtanultam szelektíven hallani. Még jó, hogy messze lakunk egymástól csak telefonon hív, de azt naponta ( megjegyzem ez sokkal rosszabb mintha hetente meglátogatna). Rájöttem, hogy csak a fiam a fontos és ami neki jó. Mert ha neki jó az nekem is jó, mert így lesz nyugodt, kiegyensúlyozott, boldog, vidám, örök mosolygós baba. És Ő az:-).
    Az utcán tapasztaltakról meg csak annyit, hogy egyik fülön be, a másikon ki. Bár én állandóan azt hallom, legyen az fiatal, idős, középkorú, akár még kisiskolás is, hogy” milyen aranyos, milyen szép, mekkora szemei vannak, mindig ilyen nyugodt”? és ez ugye dicséret ami nagyon jólesik, a többivel meg nem foglalkozom. Megtanultam. ( még a terhességem elején). Muszáj volt mert különben bediliztem volna.
    Csak azt tudom ajánlani, NYUGALOM!!!!!!!!!!!!! Jó babázást mindenkinek és no para:-)

  • Lukács Pálné

    2008. október 04. szombat

    Sziasztok!Nagyon jó,hogy ezeket leírtad.Én ugyanis nagyon sok helyről kapom a “jótanácsokat” és néha már tényleg nem tudom mit csináljak a most 5 hónapos babámmal.
    Legalább egy kicsit megnyugogtam.

  • Vida Agi

    2008. október 04. szombat

    Kriszti, ne aggódj, nem kényeztettétek el. 13 hónaposan minden baba olyan akaratos tud lenni, hogy azt hiszed, valamit tényleg és véglegesen eltoltál. Ráadásul kb. másfél éves korig szokott lenni egy csapkodós időszak is, amikor ha nem az történik, amit ő akar, akkor kapsz a fejedre 🙂 Ilyenkor szokta mindenki azt hinni, hogy most valami nagy gond van a babával, mert agresszív lett, közben meg ez a fejlődés része.

    Az a jó, hogy a gyerekek szuperul felnőnek úgy is, ha nem csillog alattuk a padló 😉 Egyébként meg imádnak takarítani, nálunk mindig sírás van, amikor el merem tenni a porszívót, mert ők még szeretnének porszívózni 🙂

  • AA

    2008. október 03. péntek

    Egy hónappal ezelőtt még úgy éreztem, meg fogok őrülni, ha mostantól, egy gyermek anyjaként mosolyognom kell mindenkire, aki kedveskedésnek szánva tettét, belekontárkodik az életembe az ilyen-olyan kéretlen tanácsaival.
    Odáig fokozódott a düh egy reggel bennem, hogy már káromkodtam magamban, amikor a boltba két vén szipirtyó elkezdett sopánkodni azon, hogy sorban állok a babakocsival, mert jaaaaaj, az a szegény gyerek, hogy kínlódhat most – és hangjukban ott egy kis megvetés is, meg egy rakás fölény. Perszer nemcsak sopánkodik, hanem adja a tanácsokat, amiket már előre látok az arckifejezéséből. Például, hogy most jön a “takarja be, azt a szegény gyereket, mert…” kezdetű jótanács.
    Vagy a “nem kell annak a gyereknek ilyenkor takaró…” kezdetű jótanács.
    A lényeg, hogy az ő meglátásuk felülírja az enyémet.

    Mindezt úgy teszik, hogy közben látják: a gyermek arca csupa rózsa, az elégedettségtől majd’ szétmosolyogja magát, erős és ügyes, gügyög, nagy benne a kezdeményező készség. Minden van benne, aminek lenni kell, és semmi nincs benne, ami nem kell.

    Arra neveltek ugyan, hogy ne vén szipirtyónak, hanem kedves idős hölgynek lássam a nagymamakorúakat, de amióta kisbabával közlekedek, mintha mindannyian átálltak volna a boszorkák oldalára. Mintha nem ismernének tapintatot, úgy nézegetik a mellem, és megállapítják, hogy “hát, hát, ebbe bizony nincs sok tej!”. Még jó, hogy nem kezdik el nyomogatni, hátha akkor több lesz…
    Hetekbe telt túltenni magam azon, hogy nem tudok szoptatni, és azt hittem, amikor szóba kerül a szoptatás, látják a végtelen szomorúságot rajtam beszéd közben, amit én emiatt érzek, hiszen minden egyes pillanat kín volt, amikor arról kellett nyilatkozni, hogy nincs tejem – de nem a szomorúságot látták, hanem az alkalmat, amikor a témától kivirult képpel elmondhatták, hogy anno az ő mellükből csak úgy dőlt a tej, folyt erre-arra, mint egy kánaáni folyó, még le is adott belőle, egy bölcsődének elég lett volna, sőt, az egész világnak, ami már igencsak forgott körülöttem, mire végére ért az emlőjéről tartott himusznak.
    Kicsit gondolkodtam ilyenkor, hogy azt válaszoljam-e erre: gratulálok, vagy engedjem kiülni a képemre a döbbenetet, amiért az egyetlen dolog, amit reagálni tud a félelmemre, hogy felnő-e a gyerekem megfelelő immunitással így is, az az, hogy megdicsőült örömmel elkezd büszkélkedni az ő csodálatos cicijével.
    Persze a beszélgetés végére visszaáll a hangnem a kezdetire, és mintegy megint rám hangolódva, fölveszi a didaktikus pózt megint, és már oktat is, hogy mit vegyek a gyógyszertárba, hogy legyen tejem. Nem is feltételezi, meg sem fordul a fejébe, hogy már mindezeket kipróbáltam, és hogy többet is ismerek ezek közül esetleg, mint ő.

    Ja, és ha elsírja magát a baba a lépcsőházba fölfelé menet, akkor egészen biztos, hogy egy babakínzóval állunk szembe, aki éhezteti a gyereket, mert nem ért vele haza időben, sőt, biztos kiszárította a nagy hőségbe odakint, de még az is lehet, hogy jól elverte, mert olyan nincs, hogy így ríjon az az ártatlan.

    De olyan is volt, amikor a kezemben vittem a bébit, és akkor a padon ülők közül az egyik felugrik, hogy “jóisten, kékül a gyerek keze! Engedje el a bal kezét, úgy szorítja, hogy nem kap vért!”
    Összerándul a gyomrom, nem akarom elhinni, hogy nem vettem volna észre, ha kékül a keze, és egyébként is, mindig ügyelek a finom mozdulatokra.
    Amikor meggyőződtem, hogy nincs semmi baj, akkor bizony nagyon rosszul éreztem magam.
    Először azt éltem át, hogy megszégyenülök amiért valaki más veszi észre, hogy rosszul fogom a saját gyerekem, aztán pár másodperccel később pedig azt, hogy bolondot csináltak belőlem, és én is magamból, amiért azonnal kapkodtam a gyerek keze felé, és nem is tűnt fel, hogy éppenséggel üvöltene, ha el lenne szorítva a keze. Kétszeresen megszégyenítő élmény volt tehát, és ezután jött még az a frusztráció, ami órákig gyötört, mert rosszul lettem attól a tudattól, hogy valójában ez a szituáció egy óriási kudarc volt.
    Összetöpörödtem egy véleménytől, aminek csak azért volt hatása rám, mert abszolút váratlanul jött, abszolút kétségnélkülinek hangzott fel, és olyan hanggal közvetítették felém, amilyennel az ezredes szólítja fel a kopasz fejű kiskatonát, hogy kösse be a cipőfűzőjét, ha nem akar eltaknyolni.

    Egyszóval: kismama piszkálásból sok profi van, ezért a kismamáknak is profiknak kell lenniük abban, hogy ne engedjék kizökkenteni őket a babájuk felett érzett örömből. Mára (3. hónap után) már egész jól haladok! Kitaláltam olyan mondatokat, amikbe nem köthetnek bele, mert mind úgy kezdődnek, hogy “az én gyerekem azt szereti, ha…” – ha azt mondja erre, hogy az úgy nem jó, akkor ellentmondásba kerül magával, hiszen ő a tökéletes anya, vagy nagymama, aki csakis azt teszi, amit a gyerek szeret.
    Csak mosolyogni kell, esetleg viszonozni a butuskának-nézést, és élni tovább ezeket a gyönyörűséges napokat, amik nem mindenkinek adatnak meg, élvezni, hogy eljutottunk idáig, anyák vagyunk, és egyszer majd anyósok is leszünk, akiknek nem szabad elfelejteniük, hogy kisírt szemű menyük vállára tegyék majd a kezük, és azt mondják: haj, haj, leányom, tudom, hogy mit érzel…

  • Éva

    2008. október 03. péntek

    Nekem most két hónapos az első babám. Most, 34 évesen szültem, és esküszöm, parásabb voltam, mint egy huszas éveiben járó anyuka. A “tanácsadásokról” annyit, hogy az anyukám megharagudott, mikor nem fogadtam meg terhesség alatt a tanácsait, azóta sem szól hozzám. Anyósom meg sem próbált tanácsot adni, az az egy amit adott, így hangzik: “csak mindent nyugodtan, higgadtan”. Nagyon igaza van. A legtöbbet egy kolléganőmet kérdeztem-kérdezem, neki viszonylag kicsi gyereke van, jobban képben van, mint a 30-40 éve anyukává vált szüleink. A védőnőmnek meg égnek áll a haja, mikor kérdezem valamiről, amit az interneten olvastam. tényleg vannak túlzó dolgok is, meg van ami nagyon jó ( ilyen pl ez a Kismamablog.hu) Mondjuk én sem a védőnőre, sem a gyermekorvosra nem panaszkodhatom, nagyon reálisak, nem túlzóak, segítőkészek. Ennek ellenére aggódós vagyok, de gondolom ez a természetes, hiszen nekem kell azt látnom, észrevennem, hogy mit szeretne a babám, vagy mi bántja, mert magától még egy jó darabig nem tudja elmondani. Ezért jó az, hogy itt egymás véleményét, hozzászólásait is elolvashatjuk, mert sokat lehet belőle tanulni.
    Minden jót nektek, és a babáknak.

  • Zsiz

    2008. október 03. péntek

    Sziasztok,

    Nekem is jól jött most ez a pár sor. Mint minden első gyermekes anyuka, én is elkövettem azt az ostobaságot, hogy a védőnő hülyeségeit szentírásnak vettem, szopi után eszelősen mértem a lányomat, totál beparáztam, ha valami apróság nem stimmelt, ehhez még jöttek anyukám örökös “jó” tanácsai, anyósom tippelgetései… (Anyukám nehéz eset, mert meg van győződve arról, hogy minden csak és kizárólag úgy lehet jó és helyes, ahogy ő gondolja, más alternatíva nem létezhet. Ebből elég egyértelműen kiderül, hogy teljesen mindegy, hogy én mit mondok, mit tartok helyesnek, az csak akkor jó, ha egyezik anyukám elképzeléseivel.) ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ! A lányom most 15 hónapos, cserfes, zsivány, kiegyensúlyozott, boldog baba. Rengeteg tapasztalattal lettem gazdagabb. Most már tudom, hogy a következő babámnál bármit mondhat anyukám és az anyósom, nagy ívben letojom és úgy csinálom, ahogy ÉN, a gyermek anyja jónak tartom, amit a megérzéseim súgnak. Mégegyszer nem fogok őrlődni és meghülyülni a hasznos és jó tanácsok miatt. A védőnő is jöhet a hozzátáplálási baromságaival, nem fog érdekelni. Ahogy minden anyuka, ugyanúgy minden gyermek más, más igényekkel, más habitussal, más természettel és ezt kell figyelembe venni. Egy a lényeg: lehetőleg mindenki érezze jól magát a bőrében, és az, hogy ezt hogyan valósítod meg, az a te magánügyed. Tök mindegy, hogy tápszeres vagy szoptatott a baba, ha kiegyensúlyozott, boldog csecsemő és az anyukával is minden oké, akkor minden rendben van.

  • Linda

    2008. október 03. péntek

    Sziasztok!

    Először is köszönöm a levelet Ági!
    Én egy terhes kismama vagyok, most kezdtem bele a 3. trimeszterbe és vele együtt a tervezésekbe.
    Én is olyan természet vagyok, hogy szeretnék megfelelni a hozzátartozóimnak, de egyszerüen lehetetlen, mert mindenki mást vár el tőlem.
    Mostanra rájöttem, hogy meglehet hallgatni, nem szabad senkit megbántani, de mi döntjük el a párommal, hogy mikor? mit? és hól vásárlunk és én érzem hogy mit bírok csinálni, vagy mihez kell segítséget kérnem!
    Én így érzem jól magam, és ha én jól érzem magam, akkor a pocak lakóm is jól érzi magát!Eddig nem csaltak az ösztöneim!
    Ha adhatok tanácsot, kétségbe esett kismamatársaimnak azt mondom: bárki, bármit mond nem szabad agyalni rajta főleg nem stresszelni, mert azt a baba is érzi.
    Ne feledjétek nyugodt terhesség, nyugot babát eredményez!!!

  • Erika

    2008. október 03. péntek

    Sziazstok!
    Teljesen eggyet ertek azzal amit le irtal Agi.Mi Anyukak mindig a legjobbat aleg megfelelobbet szeretnenk nyujtani a csemeteinknek es ezert nagyon sokszor esunk ketsegbe ,hogy valjon mindent ugy teszunk ahogy a gyerkocnek a legjobb?Ezt ugy ahogy mondtad az aggodast mar megkezdjuk mig varandosak vagyunk. Pontosan ezzel kapcsolatbanel szeretnem nektek elmeselni ,hogy en is egy eve es 5 honapja milyen aggodalommal vartam a kisbabamat.A lanyom meg ovodas volt es elkapta a baranyhimlot, en ekkor mar 7 honapos terhes voltam persze eloszor meg nem jott ki rajta es nem tudtam miert csak a kislany mondta ,hogy nem erzi jol magat igy hat orvoshoz vittem amikor is kiderult ,hogy himlo.Nem is ez volt a baj hanem az ,hogy en meg semmi gyerek betegsegbe nem voltam es mar 32 eves voltam akkor.Az orvos tanacsara a kislany mar nemis jott velem haza hanem edesanyamhoz ment es ott volt 25 napig mig elmult, de en orok rettegesben es sirasok kozott eltem egy par napig mert az orvos arra is felhivta a figyelmemet ,hogyha en is elkaphattam marpedig 100% ,hogy igen akkor a gyermekem vagy koraszulott lessz vagy hegekkel szuletik majd ,de azis megtortenhet ,hogy latas vagy hallaskarosult lessz.Igy hat mivel mindenki csak ijesztegetett el akartam menni a nogyogyaszomhoz de mivel itt romaniaban ez sajnos nem ugy mukodik hogy felhivom az orvost es kerek egy minnel hamarabbi idopontot, hanem el kell menni a rendelobe es feliratkozni es igy kb. 8-10 napon belul fogad.De nekem erre sem idom sem pedig erom nem volt telyesen ketsegbe voltam esve nem tudtam mit tenni es elfogadni a tenyt ,hogy esetleg barmilyen baja lehet a babanak ,igy hat le ultem es az interneten mindet ami ezzel kapcsolatos elolvastam.Es megerte mert addig sem emesztettem magam feleslegesen amig az orvos ra tette a pontot ,hogy ha mar tul vagyok a 27 dik heten akkor a babat mar nem tamadja meg a himlo.En viszont olyan voltam mint a legyolo galoca de mar nem izgultam legalabb a babamert.
    U.I. Azota van egy gyonyoru okos es egeszseges kisfiam aki most 1 eves es 3 honapos.

  • Zseni

    2008. október 03. péntek

    Röviden: NAGYON TETSZETT!!! 😉 Köszi

  • Réka

    2008. október 03. péntek

    Sziasztok!
    Nagyon tetszett a cikk!Mindenben magamra ismertem benne!Az első gyereknél amúgy még mindenen aggódtam, a másodiknál már kevésbé,de azért még most is előfordul.A titok tényleg a pozitív szemlélet,amit írtál Ági, illetve a megérzésekre való hagyatkozás.
    Remélem még sok ilyen érdekes és hasznos cikket olvashatunk!
    Réka

  • Ildikó

    2008. október 02. csütörtök

    Sziasztok,
    Én is nagyon köszönöm. Sajnos én is elkövettem régebb azt ha hibát, hogy másokra hallagattam az ösztöneim helyett és most 1 év után beláttam, hogy tévedtem. Az anyai ösztön nem csal.
    Nekem is voltak elveim, amikről már lemondtam, mert beláttam, hogy nem lehetett megvalósítani. Most már sokkal lazább vagyok, nem görcsölök minden apróságon, nyugodtabb is vagyok és a babám is sokkal nyugodtabb és kiegyensúlyozottabb. Tényleg minden baba más, nem lehet általánosítani, nekünk anyukánknak az a dolgunk többek között, hogy kitapasztaljuk, hogy mi a legjobb a mi babánknak és aszerint cselekedjünk.
    Minden jót!

  • Kriszti

    2008. október 02. csütörtök

    Sziasztok,
    Ez a mai téma nekem nagyon jól jött, komolyan. Pont ma voltam azon a mélyponton a 13 hónapos elég akaratos és hisztis kislányom mellett, hogy azon gondolkodtam valamit nagyon elszúrtam. Sokszor vagyok mostanában mérges rá ha nem az én forgatókönyvem szerint történik valami. Pedig nagyon okos kedves, barátságos és olyan édes amikor reggel ébredés után hozzánk bújik kapunk egy nagy babás pusziféleséget és elsorol mindent a szobában amit ismer. Viszont sokszor annyira akar bennünket utánozni és Ő is mindent úgy csinálni mint a nagyok hogy hiába próbálok határozott nem és nem szabad – kiséretében elmagyarázni valamit nem érdekli. Pld. a kés kell neki a kezemből – megmutattam neki hogy bök és eljátszottam neki hangutánzással is hogy veszélyes – igyekszem mindig magyarázatot is adni ha nem is teljesen érti mit miért tiltok meg. Sajnos nem érdekli akkor sem. Ha kiabálok végül később akkor is elköveti a tilos dolgokat. Nem tudom hogy fogom így fegyelmezni. Nem megy sem kedvesen sem határozottan. A türelmem pedig néha véges. Ha pedig rákiálltok utána mar a lelkifurdalás hogymilyen dolog ez és szegény lehet hogy miattam lesz agresszív később. Szóval a sztár anyuságról már én sem álmodozom. Eddig viszonylag jól mentek a dolgok az alvással vannak kisebb problémáink de nem vészes. Amit írtál a mások véleményéről és az összehasonlításról ebben is igazat adok az ember hajlamos magát még mélyebbre ásni ilyen dolgok miatt. Ma például azt mondta nekem a védőnő hogy majd magyarázzam el a gyereknek hogy oltást fog kapni – nem tudom hogy magyarázzam el egy 13 hónapos gyereknek aki ha meglátja a doktornőt és a fehér köpenyt elkezd üvölteni, mivel nemrég vért vettek a fejéből és egyszerűen megjegyezte és emlékszik a rossz élményre. Akkor úgy éreztem ezzel azt akarja sugallni, hogy én béna és hülye vagyok és van egy hülye gyerekem akit nem tudok felkészíteni az oltásra. Nem tudom más gyereke esetleg verseket szaval oltás közben kicsit nekem is rosszul esett ez a fellengzős mondat. Tény hogy elkényeztettük egy kicsit és minden erőnkkel azon voltunk hogy neki jó és biztonságos és szeretetteljes környezetet és konfortérzést biztosítsunk. Soha nem hagytuk üvölteni és soha nem hagytuk magára. Emiatt sokszor megcsúszom a házimunkával is mert igénylil a sok játékot és az együttlétet, viszont így folyton úgy érzem, hogy nem teljesítek minden fronton tökéletesen és ez eléggé bánt és elveszi az önbizalmam. Igaz, hogy van eredménye mert elég sokat beszél már és jól szépen fejlődik de biztos hogy van olyan aki még ezt is sokkal jobban csinálja és mindig tip-top a lakása és persze saját magára is van talán ideje. Ami nekem nem nagyon van. Persze van segítségem a férjem és időnként anyu segít amiben tud de a férjem estig dolgzik napközben minden rám hárul. Sokszor még a hétvége is ugyanolyan robot mint a hétköznapok és egy kicsit már elfáradtam azt hiszem. Köszi hogy meghallgattok ez most jól esett hogy leeírhattam. Üdv, mindenkinek.

  • MMTitt

    2008. október 02. csütörtök

    Sziasztok!

    Először is nagyon szépen köszönöm! Rengeteget segítettél ezzel a pár sorral. Épp egy kritikus szakaszon megyek át és ez most sokat segített 🙂
    Amúgy is sajnos hajlamosak vagyunk magunkat máshoz hasonlítani. Ami talána a legrosszabb, hogy a babáinkat is máséhoz hasonlítgatjuk. Ő miért alszik éjjel; miért nem sír annyit; miért fordult már hátról hasra. Persze ilyenkor is magunkban, Anyai mivoltunkban keressük a hibát. “Én tehetek Róla”. Pedig NEM!
    Minden Baba és minden Anyuka más. Mások a körülmények, mások az érdeklődési köreink. Mindenki tökéletes akar lenni. Mindenkinek megfelelni. Én sajnos nagyon ilyen vagyok. De meg kell tanulnom nem mások véleményére hallgatnom és úgy csinálnom, hogy az a Babámnak legyen a legjobb. MERT Ő AZ ELSŐ.

    Mégegyszer köszönöm 🙂

    Üdv MMTitt

  • Hajdú Anita

    2008. október 02. csütörtök

    Nagyon klassz az önbizalom növelő tipp!!!!!!!! Biztos vagyok benne , hogy ezeket ahogyan elolvassák az anyukák úgy nő bennük az önbizalom , hogy : – Ezt Én is így gobolom és ezt is és ezt is ….. Csak ott vannak a hétköznapok , a gondok és minden ami manapság nap , mint nap visszaveti a szülőket , és egy örökös körforgáson megyünk keresztül amikor minden nap megbírkozunk a kihívásainkkal ! Na akkor jól jön egy ilyen kis önbizalom tipp …. csak legyen időnk elolvasni ! ; )
    Köszönöm ! Nekem személy szerint segít !