Kisegérből anyatigris – 7 önbizalomnövelő tipp kismamáknak

Kedves Ági!
Talán a kérdésemmel leginkább ide tudnék írni. Másfél éves kislányommal a mai napon buszoztunk (ritka alkalom) és tetszésének 1-2 nagyobb erejű visítással adott hangot. Ezt egy állítólag 30 gyerekkel foglalkozó nő elég erélyesen kritizálta, mondván, hogy rá kell szólni a gyerekre, mert ennyi idősen (sem) hülyék, megértik. És, hogy ő ezt amúgy sem köteles eltűrni.
Kérdésem az lenne, hogy egy másfél éves gyerek tényleg megérti, meg kell hogy értse, hogy nyilvános helyen nem hangoskodunk és a kb. 10 szavas szókincsével fejezze ki magát? Kérdésem tulajdonképpen irónikus, de valójában mikor kell ezt a dolgot felfognia egy gyereknek?
Köszönöm válaszát!
Katalin

Kedves Ági!

A kislányom 7 hónapos, iszonyat zsizsik baba. Kb 3 hete megtanult ülni, mászni és felállni, ezeket nagyjából egyszerre. Kúszni 4 hónapos kora körül kezdett el. Kb. 2 hete mondhatom azt,h biztosan tud ülni, nem imbolyog stb. A babakocsiban is felhúzza magát ülő(90 fokos)testhelyzetbe. A férjemmel úgy gondoltuk, ha már ilyen szépen ül veszünk neki egy biciklire szerelhető gyerekülést. Kb.1 hete van meg az ülés, nagyon élvezi a kerékpározást(de még igazából nem csinálunk vele nagy Túrákat)
Nekem ez az esemény nagyon nagy mérföldkő, végre el tudunk menni d.e kis bevásárlásokra és nem kell „csigatempóban” haladni. Ma azonban 1 idősebb hölgy teljesen rám förmedt az utcán,h nagyon bátor vagyok, hogy már most ültetem a gyerekemet, mert ez nem tesz jót a gerincének és még picike(megkérdezte,h mennyi idős), amihez mellesleg nem tudom,h mi köze volt. Szerinted is rosszat tesz a gerincének ez a terhelés?Ma kb. 2X1 órát voltunk lent vele, de ezt sem végig az ülésben töltötte. A bicikliülés egyébként rugózó, nem a csomagtartóra szerelhető.

köszönöm a válaszodat:
Viki

Kedves Ági!
A kérdésem csak úgy nagyjából fér bele a témakörbe, de azt hiszem érteni fogod, hogy miért ide írom. Két gyermekem van, kisfiam 21 hónapos. Semmi gondom vele (már ami ne lenne természetes:), nagyon vidám, jópofa baba. Viszont 4 napja szörnyű élményünk volt. Mérgező dolgot evett, azonnal bementünk a kórházba és szegény kisfiamnak ki kellett mosni a gyomrát. Ami nagyon megviselte, szegény teljes erejéből tiltakozott, sírt, kapálózott, szenvedett. Még a kis szemei is bevéreztek 🙁 Utána infúziót kapott, kicsit aludt, estére már olyan volt mint szokott. Egy éjszakát töltöttünk kórházban, együtt is aludtunk. Mivel minden laboreredménye jó lett, elmondható, hogy testi baja nem lett. Viszont a kérdésem, hogy lelkileg? Azóta ugyanolyan mint máskor. A kérdésem, hogy ez az élmény megmarad-e? Segíthetek-e valahogy? (Eddig nem félt az orvosoktól, igaz nem is voltunk sokszor.)
Remélem, hogy te mint babapszichológus tudsz erről írni valamit. Köszönettel, Borka

Kedves Agi!

Igazabol nem teljesen ide tartozik a kerdesem – de leginkabb ehhez a temahoz tudnam „hozzacsapni”. Alvasproblemak vannak, de nem a babanal. 🙂

Kisfiam 10 honapos, kb. 8-9 honapos korara fokozatosan lealltunk az ejszakai szoptatassal (addig ejszaka is 1-2x volt szoptatas).
A problema az, hogy en azota is felebredek 1-2x ejszakankent, altalaban a korabbi szoptatas idejekor. Baba alszik, en riadok. Gondolom a biologiai oram „beallt” erre az uzemmodra.

Ez a jelenseg gyakori, fokozatosan meg fog szunni, vagy erdemes elkezdenem relaxacios gyakorlatokat? Harsfateat inni (ha szabad szoptatas alatt)? Vagy ez mar alvaszavar? (Gyakran van, hogy a hajnali 4 orai ebredesem – korabbi 2. szoptatasi ido – utan mar egyaltalan nem tudok visszaaludni – ezeken a napokon persze este mar hasznalhatatlan anyuka vagyok, ezert zavaro/kikeszito a problemam..)

Koszonom a tanacsodat elore is!

Lola

Sziasztok!
Nagyon örültem ennek a cikknek én is, számomra is hasznos volt, mert még jobban megerősítette bennem, hogy csakis az ösztöneimre hallgassak és a kisbabámra!!! Első babám, én is mindenkinek meg akartam felelni, de a pici most 2,5 hónapos, és örülök, hogy viszonylag hamar eljutottam odáig, hogy igyekszem a megérzéseim szerint cselekedni. Úgy vettem észre már kb. 1 hónapja, hogy nem elég a tejcsim a picikémnek, mert miután totál kiszívta, követelőzött még addig, míg nem sikerült 1-2 óra múlva megint adnom neki, de persze ez is édes-kevés volt, mivel ennyi idő alatt ne mondja senki, hogy tud annyi tej termelődni!!! Ez be is bizonyosodott, mert barátnőm tanácsára adtam neki pótlást tápszerből, és csodák csodájára az én kicsi fiam nem üvöltött tovább, hanem rám nézett, elmosolyodott, mintha azt mondta volna, hogy „Köszi anyukám, hogy végre magadra hallgattál!!!” – és nem a védőnőre, meg a dokira, akiknek heti szinten panaszkodtam, és csak annyit mondtak, hogy nehogy adjak neki tápszert, mert elhagyja a cicit!!! SŐT!!! Az én kicsikém cumisüvegből kapja a tápszert pótlásként a mai napig is – (védőnő drága tudta nélkül) – ezen kívül csodásan eszik előtte ciciből is, aztán ha tele a pocak, ő a világ legboldogabb babája… Most akkor mi a fontosabb??? Az, hogy a kicsi jóllakjon és ne üvöltsön egész nap a kajáért, vagy az, amit olyan szinten elleneznek, hogy az már bosszantó (tápszert), hogy mennyire nem segítenek, sőt meg sem értik az embert!!! Eddig egyetlen egy olyan emberrel találkoztam, aki azt mondta, hogy nem baj ha nem elég a tej, más is felnőtt már tejcsi+tápszerrel!!! És semmi baja, nem beteges, de boldog, kiegyensúlyozott baba volt!!! Mások „jó tanácsairól” meg annyit, hogy ha egy felnőtt, 2 gyereket felnevelt anyának nincs annyi esze, hogy ne adjon az unokájának 2,5 hónaposan húslevest(anyósom) – meg joghurtot(anyukám drága), akkor nagyon tudom sajnálni, és először megnézem, ki mondja a „jó tanácsokat”…..na erről ennyit…!!! Ja, nem beszélve arról, hogy ha szállok fel a buszra a babakocsival, akkor bambulnak bele a képembe, nemhogy segítenének esetlegesen az amúgy is nehéz babakocsival…és utána meg pampog a mellette álló nővel, hogy így-meg úgy szegény gyerek, stb… na ilyenkor nekem is pattan az agyam! Visszatérve az „odaadó” gyermekgondozókhoz, sajnos az én esetemben pont ők azok, akik egy fél lépést sem tettek annak érdekében, hogy segítségemre legyenek!!! Amit tudok, mind könyvekből, netről szedtem össze, szelektáltam én is, meghallgattam persze másokat is, de (azóta, mióta ezt megtanultam) MINDIG MAGAMRA ÉS A PICIRE hallagatok!!!! És ezt az egyet tudom tanácsolni mindenkinek!!! Nincs, – nem létezik „rossz” anyai ösztön, mert az ÖSZTÖNÖK NEM HAZUDNAK!!! Higgyétek el!!!
Mindenkinek minden jót kívánok a továbbiakban is!!!
Hajrá Anyukák!

Sziasztok!Nagyon jó,hogy ezeket leírtad.Én ugyanis nagyon sok helyről kapom a „jótanácsokat” és néha már tényleg nem tudom mit csináljak a most 5 hónapos babámmal.
Legalább egy kicsit megnyugogtam.

Egy hónappal ezelőtt még úgy éreztem, meg fogok őrülni, ha mostantól, egy gyermek anyjaként mosolyognom kell mindenkire, aki kedveskedésnek szánva tettét, belekontárkodik az életembe az ilyen-olyan kéretlen tanácsaival.
Odáig fokozódott a düh egy reggel bennem, hogy már káromkodtam magamban, amikor a boltba két vén szipirtyó elkezdett sopánkodni azon, hogy sorban állok a babakocsival, mert jaaaaaj, az a szegény gyerek, hogy kínlódhat most – és hangjukban ott egy kis megvetés is, meg egy rakás fölény. Perszer nemcsak sopánkodik, hanem adja a tanácsokat, amiket már előre látok az arckifejezéséből. Például, hogy most jön a „takarja be, azt a szegény gyereket, mert…” kezdetű jótanács.
Vagy a „nem kell annak a gyereknek ilyenkor takaró…” kezdetű jótanács.
A lényeg, hogy az ő meglátásuk felülírja az enyémet.

Mindezt úgy teszik, hogy közben látják: a gyermek arca csupa rózsa, az elégedettségtől majd’ szétmosolyogja magát, erős és ügyes, gügyög, nagy benne a kezdeményező készség. Minden van benne, aminek lenni kell, és semmi nincs benne, ami nem kell.

Arra neveltek ugyan, hogy ne vén szipirtyónak, hanem kedves idős hölgynek lássam a nagymamakorúakat, de amióta kisbabával közlekedek, mintha mindannyian átálltak volna a boszorkák oldalára. Mintha nem ismernének tapintatot, úgy nézegetik a mellem, és megállapítják, hogy „hát, hát, ebbe bizony nincs sok tej!”. Még jó, hogy nem kezdik el nyomogatni, hátha akkor több lesz…
Hetekbe telt túltenni magam azon, hogy nem tudok szoptatni, és azt hittem, amikor szóba kerül a szoptatás, látják a végtelen szomorúságot rajtam beszéd közben, amit én emiatt érzek, hiszen minden egyes pillanat kín volt, amikor arról kellett nyilatkozni, hogy nincs tejem – de nem a szomorúságot látták, hanem az alkalmat, amikor a témától kivirult képpel elmondhatták, hogy anno az ő mellükből csak úgy dőlt a tej, folyt erre-arra, mint egy kánaáni folyó, még le is adott belőle, egy bölcsődének elég lett volna, sőt, az egész világnak, ami már igencsak forgott körülöttem, mire végére ért az emlőjéről tartott himusznak.
Kicsit gondolkodtam ilyenkor, hogy azt válaszoljam-e erre: gratulálok, vagy engedjem kiülni a képemre a döbbenetet, amiért az egyetlen dolog, amit reagálni tud a félelmemre, hogy felnő-e a gyerekem megfelelő immunitással így is, az az, hogy megdicsőült örömmel elkezd büszkélkedni az ő csodálatos cicijével.
Persze a beszélgetés végére visszaáll a hangnem a kezdetire, és mintegy megint rám hangolódva, fölveszi a didaktikus pózt megint, és már oktat is, hogy mit vegyek a gyógyszertárba, hogy legyen tejem. Nem is feltételezi, meg sem fordul a fejébe, hogy már mindezeket kipróbáltam, és hogy többet is ismerek ezek közül esetleg, mint ő.

Ja, és ha elsírja magát a baba a lépcsőházba fölfelé menet, akkor egészen biztos, hogy egy babakínzóval állunk szembe, aki éhezteti a gyereket, mert nem ért vele haza időben, sőt, biztos kiszárította a nagy hőségbe odakint, de még az is lehet, hogy jól elverte, mert olyan nincs, hogy így ríjon az az ártatlan.

De olyan is volt, amikor a kezemben vittem a bébit, és akkor a padon ülők közül az egyik felugrik, hogy „jóisten, kékül a gyerek keze! Engedje el a bal kezét, úgy szorítja, hogy nem kap vért!”
Összerándul a gyomrom, nem akarom elhinni, hogy nem vettem volna észre, ha kékül a keze, és egyébként is, mindig ügyelek a finom mozdulatokra.
Amikor meggyőződtem, hogy nincs semmi baj, akkor bizony nagyon rosszul éreztem magam.
Először azt éltem át, hogy megszégyenülök amiért valaki más veszi észre, hogy rosszul fogom a saját gyerekem, aztán pár másodperccel később pedig azt, hogy bolondot csináltak belőlem, és én is magamból, amiért azonnal kapkodtam a gyerek keze felé, és nem is tűnt fel, hogy éppenséggel üvöltene, ha el lenne szorítva a keze. Kétszeresen megszégyenítő élmény volt tehát, és ezután jött még az a frusztráció, ami órákig gyötört, mert rosszul lettem attól a tudattól, hogy valójában ez a szituáció egy óriási kudarc volt.
Összetöpörödtem egy véleménytől, aminek csak azért volt hatása rám, mert abszolút váratlanul jött, abszolút kétségnélkülinek hangzott fel, és olyan hanggal közvetítették felém, amilyennel az ezredes szólítja fel a kopasz fejű kiskatonát, hogy kösse be a cipőfűzőjét, ha nem akar eltaknyolni.

Egyszóval: kismama piszkálásból sok profi van, ezért a kismamáknak is profiknak kell lenniük abban, hogy ne engedjék kizökkenteni őket a babájuk felett érzett örömből. Mára (3. hónap után) már egész jól haladok! Kitaláltam olyan mondatokat, amikbe nem köthetnek bele, mert mind úgy kezdődnek, hogy „az én gyerekem azt szereti, ha…” – ha azt mondja erre, hogy az úgy nem jó, akkor ellentmondásba kerül magával, hiszen ő a tökéletes anya, vagy nagymama, aki csakis azt teszi, amit a gyerek szeret.
Csak mosolyogni kell, esetleg viszonozni a butuskának-nézést, és élni tovább ezeket a gyönyörűséges napokat, amik nem mindenkinek adatnak meg, élvezni, hogy eljutottunk idáig, anyák vagyunk, és egyszer majd anyósok is leszünk, akiknek nem szabad elfelejteniük, hogy kisírt szemű menyük vállára tegyék majd a kezük, és azt mondják: haj, haj, leányom, tudom, hogy mit érzel…

Sziasztok,

Nekem is jól jött most ez a pár sor. Mint minden első gyermekes anyuka, én is elkövettem azt az ostobaságot, hogy a védőnő hülyeségeit szentírásnak vettem, szopi után eszelősen mértem a lányomat, totál beparáztam, ha valami apróság nem stimmelt, ehhez még jöttek anyukám örökös „jó” tanácsai, anyósom tippelgetései… (Anyukám nehéz eset, mert meg van győződve arról, hogy minden csak és kizárólag úgy lehet jó és helyes, ahogy ő gondolja, más alternatíva nem létezhet. Ebből elég egyértelműen kiderül, hogy teljesen mindegy, hogy én mit mondok, mit tartok helyesnek, az csak akkor jó, ha egyezik anyukám elképzeléseivel.) ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ! A lányom most 15 hónapos, cserfes, zsivány, kiegyensúlyozott, boldog baba. Rengeteg tapasztalattal lettem gazdagabb. Most már tudom, hogy a következő babámnál bármit mondhat anyukám és az anyósom, nagy ívben letojom és úgy csinálom, ahogy ÉN, a gyermek anyja jónak tartom, amit a megérzéseim súgnak. Mégegyszer nem fogok őrlődni és meghülyülni a hasznos és jó tanácsok miatt. A védőnő is jöhet a hozzátáplálási baromságaival, nem fog érdekelni. Ahogy minden anyuka, ugyanúgy minden gyermek más, más igényekkel, más habitussal, más természettel és ezt kell figyelembe venni. Egy a lényeg: lehetőleg mindenki érezze jól magát a bőrében, és az, hogy ezt hogyan valósítod meg, az a te magánügyed. Tök mindegy, hogy tápszeres vagy szoptatott a baba, ha kiegyensúlyozott, boldog csecsemő és az anyukával is minden oké, akkor minden rendben van.

Sziazstok!
Teljesen eggyet ertek azzal amit le irtal Agi.Mi Anyukak mindig a legjobbat aleg megfelelobbet szeretnenk nyujtani a csemeteinknek es ezert nagyon sokszor esunk ketsegbe ,hogy valjon mindent ugy teszunk ahogy a gyerkocnek a legjobb?Ezt ugy ahogy mondtad az aggodast mar megkezdjuk mig varandosak vagyunk. Pontosan ezzel kapcsolatbanel szeretnem nektek elmeselni ,hogy en is egy eve es 5 honapja milyen aggodalommal vartam a kisbabamat.A lanyom meg ovodas volt es elkapta a baranyhimlot, en ekkor mar 7 honapos terhes voltam persze eloszor meg nem jott ki rajta es nem tudtam miert csak a kislany mondta ,hogy nem erzi jol magat igy hat orvoshoz vittem amikor is kiderult ,hogy himlo.Nem is ez volt a baj hanem az ,hogy en meg semmi gyerek betegsegbe nem voltam es mar 32 eves voltam akkor.Az orvos tanacsara a kislany mar nemis jott velem haza hanem edesanyamhoz ment es ott volt 25 napig mig elmult, de en orok rettegesben es sirasok kozott eltem egy par napig mert az orvos arra is felhivta a figyelmemet ,hogyha en is elkaphattam marpedig 100% ,hogy igen akkor a gyermekem vagy koraszulott lessz vagy hegekkel szuletik majd ,de azis megtortenhet ,hogy latas vagy hallaskarosult lessz.Igy hat mivel mindenki csak ijesztegetett el akartam menni a nogyogyaszomhoz de mivel itt romaniaban ez sajnos nem ugy mukodik hogy felhivom az orvost es kerek egy minnel hamarabbi idopontot, hanem el kell menni a rendelobe es feliratkozni es igy kb. 8-10 napon belul fogad.De nekem erre sem idom sem pedig erom nem volt telyesen ketsegbe voltam esve nem tudtam mit tenni es elfogadni a tenyt ,hogy esetleg barmilyen baja lehet a babanak ,igy hat le ultem es az interneten mindet ami ezzel kapcsolatos elolvastam.Es megerte mert addig sem emesztettem magam feleslegesen amig az orvos ra tette a pontot ,hogy ha mar tul vagyok a 27 dik heten akkor a babat mar nem tamadja meg a himlo.En viszont olyan voltam mint a legyolo galoca de mar nem izgultam legalabb a babamert.
U.I. Azota van egy gyonyoru okos es egeszseges kisfiam aki most 1 eves es 3 honapos.

Sziasztok!
Nagyon tetszett a cikk!Mindenben magamra ismertem benne!Az első gyereknél amúgy még mindenen aggódtam, a másodiknál már kevésbé,de azért még most is előfordul.A titok tényleg a pozitív szemlélet,amit írtál Ági, illetve a megérzésekre való hagyatkozás.
Remélem még sok ilyen érdekes és hasznos cikket olvashatunk!
Réka

Sziasztok,
Ez a mai téma nekem nagyon jól jött, komolyan. Pont ma voltam azon a mélyponton a 13 hónapos elég akaratos és hisztis kislányom mellett, hogy azon gondolkodtam valamit nagyon elszúrtam. Sokszor vagyok mostanában mérges rá ha nem az én forgatókönyvem szerint történik valami. Pedig nagyon okos kedves, barátságos és olyan édes amikor reggel ébredés után hozzánk bújik kapunk egy nagy babás pusziféleséget és elsorol mindent a szobában amit ismer. Viszont sokszor annyira akar bennünket utánozni és Ő is mindent úgy csinálni mint a nagyok hogy hiába próbálok határozott nem és nem szabad – kiséretében elmagyarázni valamit nem érdekli. Pld. a kés kell neki a kezemből – megmutattam neki hogy bök és eljátszottam neki hangutánzással is hogy veszélyes – igyekszem mindig magyarázatot is adni ha nem is teljesen érti mit miért tiltok meg. Sajnos nem érdekli akkor sem. Ha kiabálok végül később akkor is elköveti a tilos dolgokat. Nem tudom hogy fogom így fegyelmezni. Nem megy sem kedvesen sem határozottan. A türelmem pedig néha véges. Ha pedig rákiálltok utána mar a lelkifurdalás hogymilyen dolog ez és szegény lehet hogy miattam lesz agresszív később. Szóval a sztár anyuságról már én sem álmodozom. Eddig viszonylag jól mentek a dolgok az alvással vannak kisebb problémáink de nem vészes. Amit írtál a mások véleményéről és az összehasonlításról ebben is igazat adok az ember hajlamos magát még mélyebbre ásni ilyen dolgok miatt. Ma például azt mondta nekem a védőnő hogy majd magyarázzam el a gyereknek hogy oltást fog kapni – nem tudom hogy magyarázzam el egy 13 hónapos gyereknek aki ha meglátja a doktornőt és a fehér köpenyt elkezd üvölteni, mivel nemrég vért vettek a fejéből és egyszerűen megjegyezte és emlékszik a rossz élményre. Akkor úgy éreztem ezzel azt akarja sugallni, hogy én béna és hülye vagyok és van egy hülye gyerekem akit nem tudok felkészíteni az oltásra. Nem tudom más gyereke esetleg verseket szaval oltás közben kicsit nekem is rosszul esett ez a fellengzős mondat. Tény hogy elkényeztettük egy kicsit és minden erőnkkel azon voltunk hogy neki jó és biztonságos és szeretetteljes környezetet és konfortérzést biztosítsunk. Soha nem hagytuk üvölteni és soha nem hagytuk magára. Emiatt sokszor megcsúszom a házimunkával is mert igénylil a sok játékot és az együttlétet, viszont így folyton úgy érzem, hogy nem teljesítek minden fronton tökéletesen és ez eléggé bánt és elveszi az önbizalmam. Igaz, hogy van eredménye mert elég sokat beszél már és jól szépen fejlődik de biztos hogy van olyan aki még ezt is sokkal jobban csinálja és mindig tip-top a lakása és persze saját magára is van talán ideje. Ami nekem nem nagyon van. Persze van segítségem a férjem és időnként anyu segít amiben tud de a férjem estig dolgzik napközben minden rám hárul. Sokszor még a hétvége is ugyanolyan robot mint a hétköznapok és egy kicsit már elfáradtam azt hiszem. Köszi hogy meghallgattok ez most jól esett hogy leeírhattam. Üdv, mindenkinek.

Nagyon klassz az önbizalom növelő tipp!!!!!!!! Biztos vagyok benne , hogy ezeket ahogyan elolvassák az anyukák úgy nő bennük az önbizalom , hogy : – Ezt Én is így gobolom és ezt is és ezt is ….. Csak ott vannak a hétköznapok , a gondok és minden ami manapság nap , mint nap visszaveti a szülőket , és egy örökös körforgáson megyünk keresztül amikor minden nap megbírkozunk a kihívásainkkal ! Na akkor jól jön egy ilyen kis önbizalom tipp …. csak legyen időnk elolvasni ! ; )
Köszönöm ! Nekem személy szerint segít !