Kutatások hete: Szülés utáni depresszió

Rendkívüli 2 hét következik most a Kismamablog életében: kutatásokról, illetve kutatási eredményekről fogok beszámolni, mégpedig olyanokról, amik az anyukák vagy a babák életét közvetlenül is érintik. Elsőként egy, a szülés utáni depressziót vizsgáló felmérésről szeretnék beszámolni.

Kutatások hete: Szülés utáni depresszióAz anyák 14%-a szenved szülés utáni depresszióban, ami többféle kórképet foglal magában. A “klasszikus” baby blues a szülés utáni 3.-4. napon jelentkezik és legfeljebb 2 hónapig tart, a hirtelen bekövetkező hormonális és életmód-beli változások, a kialvatlanság, a szülés utáni fáradtság és stressz, valamint a felelősséggel való szembesülés együttesen okozzák ezt az állapotot.

A másik típusú depresszió az első évben jelentkezik, általában a szülés után 3-4 hónappal, ez levertséggel, hangulatváltozásokkal, a baba túlgondozásával vagy elhanyagolásával jár.

Jellemzően azoknál jelentkeznek ezek a tünetek, akik már a gyermekvállalás előtt is hajlamosak voltak a hangulatingadozásokra és a depresszióra, illetve akik a gyermeknevelést teljesítményként élik meg.

Dr. Cindy-Lee Dennis, kanadai orvoskutató felmérésében olyan önkéntes anyák vettek részt, akik maguk már átestek a szülés utáni depresszión. Ők hívták fel rendszeresen szülés után az anyákat. Azok az anyukák, akik ilyen lelkisegélyben vettek részt feleakkora mértékben (azaz 7%-ban) lettek depressziósok.

Egy másik kísérletben a terhességi depresszió felismerésére és kezelésére szakosodott védőnők látogatták heti rendszerességgel az anyákat. Azok az anyukák, akiket felkészült védőnő látogatott, nem csak alacsonyabb mértékben lettek depressziósok, de azok, akik mégis depressziósok lettek, sokkal gyorsabban megküzdöttek az állapottal, mint azok az anyák, akiket általános védőnők látogattak.

Hogyan dolgozhatod fel a szülésélményt és ismerheted meg anyaságod minden oldalát? Töltsd le ezt az ingyenes könyvet és megtudod! >> (a letöltéshez jobb klikk az egérrel és “Mentés másként”)

About The Author

Vida Ágnes

Pszichológus, babapszichológus. 2006 óta foglalkozik csecsemőkori problémákkal, könyvei, tréningjei, tanfolyamai, könyvei szülők tízezreinek segítettek jobban megérteni gyermekük viselkedését és magukat, mint szülőket. Ági nem csak beszél róla, hanem csinálja is: személyesen is segít a hozzá forduló szülőknek és közben még a saját két kisfiát is nevelgeti. Kérdezni szeretnél? Sürgős kérdésekre a Facebook oldalon vagy a blogon tudok válaszolni, ha privátban vagy személyesen szeretnél kérdezni, a beatrix@kismamablog.hu címen tudsz időpontot kérni.

19 Comments

  • Martina

    2011. július 17. vasárnap

    Sziasztok!
    Az én kislányom most 3 hónapos. Szeretem, imádom, ő az életem értelme, de 1-2 alkalommal előfordult, hogy az abba nem maradó sírása miatt, vagy azért, mert hajnalban egyszerűen nem volt hajlandó elaludni szinte megőrültem az idegességtől, és muszáj volt az apuka kezébe adnom, mert egyszerűen nem bírtam. Én is nagyon fáradt voltam, alig várom sokszor, hogy elaludjon este és én is kicsit pihenni tudjak, mert hiába alszik napközbe, én egyszerűen nappal nem tudok aludni. Ez mondható depressziónak? Vagy csak pusztán kimerültségem az oka?

    • Vida Agi

      2011. augusztus 07. vasárnap

      Ez nem depresszió, a kimerültség az oka.

  • Judit

    2011. június 20. hétfő

    Sziasztok!

    Most 2 hónapos a kisfiam és eddig minden simán ment de mostanában nagyon sírós főleg esténként.Nagyon fáradt vagyok és néha legszívesebben azt kívánnám bárcsak ne lenne gyerekem. Nem szívesen foglalkozok vele sőt ha tehetem lepasszolom a nagyszülőknek. Pedig terhesség alatt nagyon vártam most mégse vagyok képes szeretni őt. Nem érzek semmit ha vele vagyok. Mikor fog ez elmúlni és miért nem vagyok képes szeretni őt?

    • Vida Agi

      2011. június 25. szombat

      Fordulj mihamarabb orvoshoz, a terhességi depresszió kezelhető dolog, ne várd meg, amíg rosszabb lesz.

    • Anita

      2011. július 11. hétfő

      Szia Judit!

      Én is pont ugyanezt érzem. Kis különbséggel, én imádom a fiam, de gyakran megőrjít, h csak sír és nem tudom miért és semmi sem segít igazán. Állandóan kézben akar lenni (az apja “szoktatta rá” mert szerinte egy ilyen kis csöppségnek szüksége van a sokszori testkontaktusra, ölelésekre stb.) és persze ettől én semmit nem tudok csinálni, sokszor enni is alig van időm és ettől még inkább megőrülök. Alig várom, h az apja hazajöjjön és egy kicsit levegye a vállamról a terhet. Imádom a 10-15 perces magányaimat a fürdőben. Már ott tartok, h figyelmen kívül hagyom ha sír, aztán pár perc múlva feleszmélek és szapulom magam, h milyen anya vagyok. A dolgomat nehezíti, h külföldön élek és a párom is külföldi. Sem a párommal, sem egy szakorvossal nem tudom 100%-osan megbeszélni a gondokat a nyelvi akadályok miatt. Teljesen kétségbe vagyok esve, hogy mi lesz később. Barátokhoz, családhoz nem merek fordulni, mert félek, h nem hinnének nekem vagy ítélkeznének fölöttem – néha még így is megteszik. Mi lenne a legjobb megoldás? Nagyon félek, h a kisbabám látja kárát az én szerencsétlenségemnek. Azt nem bocsájtanám meg magamnak!

  • Kriszta

    2011. május 17. kedd

    Kedves Ági!

    Nagy örömmel találtam rá erre a blogra, már ez is nagy megkönnyebbülést okozott. Öt gyermek anyukája vagyok, 7 hónapja született a legkisebb fiam. Nagyon vártuk, de ezt a szép állapotot beárnyékolta, hogy már a terhességem is más volt, mint a többi. Kb. a 32. héttől szorongás, túlérzékenység jellemezte, mindenen elsírtam magam. Volt olyan nap, amikor délután 3-ig nem ettem, nem ittam csak azért mert a nagyobb lányom nem fogadott szót. Eddig nagyon optimista voltam, szerettem az életet, a problémákat úgy fogtam fel, hogy azt meg fogom oldani. Azt hittem a szülés után megváltozik ez az állapot. Azóta szinte mindennap sírok, persze ok nélkül. A babám picit sírósabb, mint a testvérei voltak, de nem vészes. Egyszer volt hőemelkedése, amitől kiborultam, hogy nem tudtam rá rendesen vigyázni. Tudom, hogy ez butaság. Küzdök nagyon az ilyen hullámok ellen, amik kiszámíthatatlanul jönnek. Ami miatt aggódom, hogy kétszer-háromszor pánik rohamot is kaptam, ami szerencsére nagyon hamar el is múlt. Kiegyensúlyozott családban élünk, számíthatok a férjemre mindenben, ezért is rossz ez, mert semmi okom szomorúnak lenni. Olvastam a pulsatilla szedéséről, kipróbálnám, nem szeretnék gyógyszeres kezelést, mert még szoptatok. A kérdésem az lenne, hogy szoptatás alatt lehet-e szedni? A másik kérdésem, hogy ez depresszió? A hormonok okozzák? Ez elmúlik idővel?
    Köszönöm szépen, hogy meghallgattál és a választ is.

    • Vida Agi

      2011. május 27. péntek

      Ez még nem depresszió a szó szoros értelmében, de valóban a hormonok okozta állapotról van szó. Homeopátiás szereket lehet szedni a szoptatás alatt, azonban, ha nem segít, akkor érdemes homeopátiás orvoshoz fordulni, aki meg tudja mondani, mi a te tüneteidhez leginkább illő szer és hogyan lehet a te esetedben alkalmazni.

  • Edina

    2011. április 13. szerda

    Kedves Ági!
    ! hónappal a szülés után, még mindig érzelmi viharok “gyötörnek”.
    Naponta néhány alkalommal, elérzékenyülök, majdnem sírva fakadok, ha ránézek a kisfiamra, ha a tvben terhességről, szülésről van szó. A szülésznőmmel tartom a kapcsolatot, nagyon jó a viszonyunk, de ha őrá is rágondolok, elfutja a szemem a könny. Nem tudom mi ez. Nagyon jó volt a terhességem, a szülés simán ment, és sokszor szeretném visszafordítani az időt, hogy mégegyszer megszülhessem a babámat. De ezeken kívül nem vagyok rosszkedvű, sokat nevetgélek , beszélgetek a kisfiammal, szóval általában semmi baj velem, csak egy párszor elkap ez a fura érzés.
    Szerinted ez mi? Remélem nem depresszió, mert nem érzem annak.
    Válaszodat előre is köszönöm!

    • Edina

      2011. április 13. szerda

      Bocsánat rosszul írtam: 4 hónappal a szülés után…….

    • Vida Agi

      2011. április 23. szombat

      Ez nem depresszió, a hormonok okozzák, de önmagában is normális, hogy bizonyos témákra érzékenyebb leszel, miután anya lettél.

      • Edina

        2011. április 23. szombat

        Köszönöm a választ. Megnyugodtam. 😀
        Jó utat!!!

  • Móni

    2010. október 14. csütörtök

    Én elég furán érzem magam már egy ideje de most hogy a lányom nyűgösebb (fogzás)meg már nagyon mászik, pakol, feláll úgy érzem megörülök meg hogy én nem ezt akartam. Már rá is kiabáltam aztán amikor szopizik és megnyugszik én meg sírok. Ez depresszió? Ha igen hova kell menni orvoshoz és mit csinál? Ha gyógyszert adnak nem tudok majd szoptatni?
    De az tény hogy nem sok időm jut a gyereken kívül másra. Nem tudok tőle szinte semmit csinálni. Kiságyban nem marad meg a hordozóban is csak 10-15 percet. Idáig a mi ágyunkra raktam és odaraktam valamit az ágyvégébe az elég volt de már átmászik mindenen. A földre nem tudom rakni nem marad meg egy pléden,kicsi a lakás utánam jön a konyhába is és engem zavar hogy mászik a koszban. Nem tudom mit csináljak vele hogy több időm legyen. Valamelyik nap is este 10 kor jutott eszembe amikor végre aludt hogy csak reggeliztem de a lakás is állandóan rendetlen. Csak ezért érzem magam rosszul vagy depis vagyok?

    Válasz: Ismerős, amit írsz, szinte minden anyuka átmegy ezen. Segíthet, ha elbeszélgetsz róla egy szakemberrel, valószínűleg nem lesz szükség gyógyszerre, hanem beszélgetni fogtok, és segít felismerned, hogyan lehetne mindezt másként látnod és feldolgoznod azokat az élményeidet, ami miatt konfliktust okoz benned, hogy a gyermeked önállósodik.

  • Zsuzsa

    2009. november 12. csütörtök

    Kedves Ági!
    A szülés utáni depresszió ismeretlen a természeti népeknél, akiket hagynak háborítatlanul, intim környezetben szülni. És ez megvalósíthetó ma nálunk is olyan kórházban, ahol ismerik a záróizmok törvényét, azaz, a szülés is egy olyan élettani folyamat, mint a kakilás, pisilés, amit csak a simaizmok ellazulásával lehet elérni, az pedig nem megy zavart, sürgető környezetben, hanem elszeparált WC-ben. Nem megy a kitolás felszólításra sem, ha nincs nyomási inger.
    Ha megvalósul a szertetteljes környezet, akkor nincs szükség szülésindító oxitocinra, csak bátorításra, nincs szükség a szülésindítás miatt tovább generált beavatkozásokra, burokrepesztés, gátmetszés, mert mindez magától is le tud zajlani, csak a nőknek ezt nem mondják el, és ők sem hiszik el, és az orvostól várják a megoldást. A szülésalatt átélt trauma, vmint, hogy szülés után elveszik a babát az anyától, nem tudnak felszabadulni az endorfin, oxitocin hormona baba iránt, pláne, ha az oxitocinból már infúzióban kapott az anya, az nem ugyanaz, mint ami a szervezetében felszabadul. (Állatoknál megfigyelték, hogy ha elveszik egy időre szülés után a kölyköt, az anya később elutasítja.) A mai civilizált, kórházi szemlélet szerint a nő gátja szülésnek, egy gépezet, amely elromolhat, a szülés levezetése az orvos feladata, és nem a nő aktív cselekménye, nem a nő a főszereplő a foylamtban. Mindezek hátterében nem csoda, hogy sokan depressziósak lesznek, nem tudják, hogy másként is lehetett volna. Ajánlom figyelmedbe és minden kismamának Ina May Gaskin: Útmutató szüléshez c. könyvét, Sheryl Feldman: A születés művészete c. könyvét valamint Jean Liedloff:Az elveszett boldogság nyomában c. könyvét. Ha mindenki elolvasná ezeket a gondolatokat még szülés előtt, akkor lenne a nőknek fogalmuk arról, mit is jelent szülni, és ez alapján az elvek szerint választana orvost, akkor nagyobb nyomás nehezedne a kórházakra, hogy változtassanak a szemléletükön, hogy ne csak baba barát, hanem mamabarát kórházak is legyenek egyben.

    Válasz: Az a gond, hogy sokan nem olvasnak (sokan nem is tudnak olvasni…) A helyzet az, hogy az ilyen helyzeteket az okozza, hogy a környezet, amiben az anya van, nem tudja ezeket az információkat. Ezen a védőnői hálózat, a csecsemősnővérek és a gyerekorvos tudnának leginkább segíteni, mert velük mindenki találkozik és mert őrájuk a többség hallgat, elfogadják a tanácsaikat. Csakhogy ők sem mindig jól felkészültek, egymástól eltérő vagy ellentmondó információkat adnak, ezért az anya nem tudja eldönteni, mit csináljon és megint csak a környezetére hallgat, akik még a 30 évvel ezelőtti álláspontot és szokásokat ismerik.
    Az idő megoldja ezt, hiszen a mi lányaink, menyeink már másként nőnek fel, mással találkoznak, az ő generációjukban már magasabb aránya, akik ismerik ezeket az eljárásokat, hozzáállásokat, a következő generációban pedig még több és így tovább.

  • ancsa

    2009. november 10. kedd

    Kedves Judit…

    Jó erős egyéniség vagy,hidd el…nem sokat viselnék el ezt a helyzetet…én minden erőmmel azon voltam,hogy egyikünk családjához se kelljen menni…most albérletben lakunk…azt tudnám tanácsolni,hogy minden nappal csak azzal törődj,hogy semmi nem tart örökké…hogy lesz külön lakás hamarosan,mert a pici is tudja,hogy kihez kellett leszületni…meg fog oldódni a helyzet,neked sok séta kell,jó blogozás legalább egy egy óra,s kellemes füldugó és kulcs az ajtóhoz…próbáld minél jobban átlátni miért csinálja,biztos lesz benne kissé nevetséges indok is,ha figyeled..te már anya vagy,párod meg apuci…ne hagyd,hogy zilálja ezt a szép éálményt:)

  • Judit

    2009. október 26. hétfő

    Sziasztok…

    Én most tartok a 30ik hétben a kislányommal. Az igazság az, hogy az utóbbi időben nagyon sokat gondolkodok ezen a témán…nagyon félek a depressziótól, ugyanis sajnos hajlamos vagyok rá. Mindent túldramatizálok, mindentől visszariadok, azon kivül viszont rengeteg gonddal kell megbirkoznom. A vigaszom az, hogy nem vagyok egyedül. A párom mindenben erős támaszom, csak attól tartok ő sem fogja sokáig birni, hisz eléggé ki vannak az ő idegei is. És mindezt az anyjának köszönhetjük. Sajnos együtt kell laknunk, mert jobbra nincs lehetőségünk, igy napmintnap egyre rosszabb a helyzet. Neki köszönhetően még az a lehetőség is elröpült mellettem, hogy élvezzem a terhességem, pedig végig nagyon jól éreztem magam, vagyis nem volt se rosszúllét, sem émelygés, semmi. Folyton attól félek, hogy lesz valami baja a kicsikémnek, hisz szinte állandó terroban élek sokszor éjjel a legjobb álmunkból költ fel a drága anyósom, mert ő nem tud aludni és kedve van cirkuszolni. Róla amugy azt lehet tudni, hogy nem teljesen ép az elméje, depressziós, idegbeteg és szörnnyü egyéniség. Amióta ott lakom, teljesen kikészitett. És most hogy egyre jobban közeledik az idő, nagyon félek, hogy hogy fog lezajlani a szülés, félek, hogy mire oda kerülök nem lesz elég erőm, hogy normálisan a világra hozzam, ugyanis ez az állapot minden erőmet elveszi. Most biztosan azt kérdezitek, hogy miért hagyja ezt a párom…hát ő szegény megvéd amennyire tud, de sajnos tényleg nincs jobbra lehetőségünk igy hiába szökdösünk, mert jön a tél és nem lenne jó az útra kerülni. Hát nem kivánom senkinek ezt a helyzetet…Isten a tanum csoda hogy még helyén van az eszünk. Aposom viszont tulságosan sajnálja a feleségét és képtelen belátni, hogy ennek a nőnek szanatóriumban lenne a helye, sőt még meg is védi. Egyszóval beszélni nincs kivel, csak szenvedünk és türjük a megalázást. Hát jól eset ezt igy leirni, kicsikét kimondani magamból…ha valakinek van valami tanácsa esetleg javaslata…szivesen fogadom
    Köszönöm

    Válasz: Nem egyszerű a helyzeted. A legjobban úgy tudod kivédeni ezt, ha nem gondolkodsz rajta. Meg kell tanulnod elterelni a gondolataidat és másra gondolni. A babára, a közös életetekre, szervezz programokat, éld az életed, és ne tipródj a helyzeteden. Zárd ki a gondolataidból ezeket a gondokat, mintha nem is lennének, és máris jobban fogod érezni magad. Az is segíthet, ha úgy állsz hozzá, hogy hol tudsz segíteni az anyósodnak. Ha ugyanis nem úgy nézed a helyzetet, hogy te vagy az áldozat, hanem úgy, hogy ő beteg ember, te pedig segítesz neki, akkor máris te irányítod a helyzetet nem pedig ő, és ez sokat segíthet kettőtök viszonyában is.

  • Kiss Ági

    2009. október 19. hétfő

    Kedves Anyukák!

    Nem tudom, átestem-e kisebb-nagyobb depresszió(ko)n a szülést követően, de 1-1 délutáni szunya csodákat tett kialvatlanságtól nyumorgó lelkemmel és megtáltosodtam legalább pár órára(-:
    Illetve egy kis szépítkezés is jót szokott tenni.

  • vasszűz

    2009. október 06. kedd

    És a szülés körülményeiről volt szó a kutatásban?
    Mert azért az sem mindegy, mennyire volt traumatikus.

  • kata

    2009. október 05. hétfő

    Kedves Ági!
    Én csak annyit szeretnék hozzáfűzni (mivel én is depressziós voltam), hogy nekem a 9 hónapom csodás volt, sose teljesítményként fogtam fel a gyerekvállalást és nevelést, a mai napig nem vagyok aggódos anyuka, pozitív, mosolygós nő voltam (vagyok). Mégis “elkapott” a depresszió. Ahogy írtad, már az első héten, de nekem kb fél évbe került mire kilábaltam belőle, és természetgyógyász segítségével. Természetesen nem ez az általános szerencsére. Én csak annyit tudok tanácsolni, hogy azonnal segítségért kell fordulni, lehet hogy elég a család, barátok, de ha nem akkor szakember, mert az a fontos hogy mindenki jól legyen. És mégegy gondolat. Egy szüléssel nem csak egy kisbaba,hanem egy anyuka és apuka is születik, mindannyiukra figyelni kell!