Kötődési zavarok

A kötődés elmélet megalkotója John Bowlby (1969), aki maga sem gondolta volna, hogy amit leírt később ennyi kérdést vet majd fel a szülőkben. De mi is tulajdonképpen az a kötődés? Honnan tudhatjuk, hogy a gyermekünk biztonságosan kötődik? Milyen kötődési zavarok léteznek? Hogyan előzhetjük és hogyan tehetjük helyre őket?

Mi is az a kötődés?

kötődés zavarai, baba kötődésAz állatok többsége helyváltoztatásra képesen jön a világra, ők követni tudják az édesanyjukat, akárhova is megy. Az embergyerek azonban “koraszülöttként” jön világra, önmagában nem életképes, éppen ezért az életbenmaradáshoz szüksége van az édesanyjára, egy olyan személyre, aki gondoskodik róla, akire számíthat, akiben bízhat.

A bizalomnak itt nagyon fontos szerepe van, hiszen ezáltal tanulja meg a baba, hogy gondoskodnak a szükségleteiről. Jól megfigyelhető, hogy az újszülött kezdetben még torkaszakadtából sír, így jelzi, ha éhes, álmos, fájdalmat érez stb. Ahogy azonban megtanulja, hogy bízhat a környezetében, egyre halkabb és pontosabb kommunikációval jelzi igényeit.

Ugyanakkor az ember társas lény is egyben. Ahogyan az első években elsajátítja, megtapasztalja az egymástól való függőséget és azt, hogy bízhatunk egymásban, úgy azt viszi tovább a későbbi életére is. A kötődés maga nagyon komplex rendszer, éppen ezért a későbbi jó tapasztalatok révén a korábban kialakult bizalmatlanság orvosolható. Ez teszi lehetővé, hogy például az árvaházban, kötődés nélkül cseperedett kicsik örökbefogadás után ismét megtanulhassanak bízni az emberekben és önmagukban.

Kötődési mintázatok

A kötődés különféle típusait aszerint különítik el, hogy később, felnőttkorban, milyen viselkedést eredményeznek.

1. Biztonságos kötődés A biztonságosan kötődő gyermek kiegyensúlyozott, boldog, bízik az édesanyjában. Ezek a gyermekek 1 éves kor körül az édesanyjuk jelenlétében bátran indulnak felfedezni a világot, de az idegenekben ekkor még nem bíznak igazán, később azonban megfigyelhető, hogy társaságban először csak az anyukájuk öléből figyelik a történéseket, majd ha már biztonságban érzik magukat, a többi emberrel is bátran barátkoznak.

2. Az elkerülő kötődésű gyermek ragaszkodik az édesanyjához, azonban hamar megtanulja, hogy ne mutassa ki az érzelmeit. Ezek a gyermekek is kötődnek, azonban nem kedvelik a testi kontaktust, a puszilgatást és csak akkor reagálnak, ha választ is kapnak rá, mert ezt tanulták meg az első hónapok során.

3. Az ambivalensen kötődő gyermek vágyik az édesanyjára, de nem bízik benne igazán. Ha valami probléma van, fut az édesanyjához, de nem tud teljesen megnyugodni nála. Ellentmondásos a kapcsolata az édesanyjával, hol az ölébe ül, hol eltolja magától, ennek többnyire a szülő kiszámíthatatlan viselkedése áll a hátterében.

4. Az elutasító kötődést mutató gyermek egyáltalán nem bízik a szüleiben, sőt gyakran fél is tőlük. Dezorganizált kötődésnek is nevezik ezt a viselkedést, mert a gyermek egészen váratlan viselkedést mutat, menekül az anya elől, leblokkol, ha meglátja stb. Ez a kötődési mintázat szélsőségesen elhanyagolt gyermekeknél szokott létrejönni.

Kötődési zavarok

Az ambivalensen kötődő gyermekek bizalmatlan felnőttek lesznek, akik állandóan félnek, hogy elveszítik a biztonságot, a párjukat, a családjukat, ezért erősen kapaszkodnak a másik emberbe és gyakran szoronganak. Ugyanakkor önmagukban sem mernek igazán megbízni, gyakran csak egy másik emberrel együtt érzik magukat teljes embernek, a másoktól kapott elismerésektől teszik függővé a saját önértékelésüket.

Az elutasítóan kötődő gyermekek általában független, rideg felnőttek lesznek, akik nem mernek mély kötődést kialakítani senkivel, nem házasodnak meg, nincsenek mély barátságaik, bizalmas kapcsolataik.

A reaktív kötődési zavar azoknál alakul ki, akiket gyermekkorukban súlyosan elhanyagoltak. Ezek a gyerekek többnyire nem mutatnak érzelmeket, lassan gyarapodnak, elutasítják a másokkal való kapcsolatot, apatikusak és néha agresszívak lesznek. Bántalmazott gyerekeknél, alkoholista, mentális problémákkal küzdő szülők gyermekeinél fordul elő. Az egyetlen megoldása az, ha a gyermek minél hamarabb kikerül a problémás környezetből és olyan helyre kerül, ahol igazi törődést, odafigyelést, szeretetet tud kapni és kötődést tud kialakítani. Minél tovább áll ugyanis fent a kötődési zavart okozó helyzet, annál nagyobb a maradandó érzelmi károsodás esélye.

A korlátlan kötődési zavar fő jellemzője, hogy a kisgyermek nagyon barátságos, mindenkivel kötődést keres. Nagyjából 2 éves korban jelenik meg a kicsinél a válogatás nélküli kapcsolatteremtés, majd pedig a gyermek különféle viselkedési módokkal próbálja magára felhívni a figyelmet. Ugyanakkor a kapcsolatai felszínesek, barátságokat nem alakít ki. Ez a kötődési zavar elsősorban olyan gyermekeknél jelentkezik, akiknek nincs lehetőségük tartós kapcsolatok kialakítására például válás, családi nehézségek, távolságtartó, a gyermekeiket mindig másokra bízó szülők miatt. Felnőttkorban a reaktív kötődési zavart mutató gyermekek nehezen létesítenek párkapcsolatot, mély, bizalmas kapcsolatokat.

Nem rontottam el?

Sok anya érzi úgy, hogy valamit végzetesen elrontott a kötődés terén, amit nem lehet “visszacsinálni”. Ennek a hátterében általában az áll, hogy sok mindent hallani arról, mennyi minden fontos a kötődés kialakítása szempontjából. Szerencsére attól, hogy az egyik elem hiányzik, esetleg nem tudtuk megvalósítani, attól még a kötődés nem sérül. Például ha egy baba koraszülött, nem lehet rögtön születése után mellretenni, az első hetekben nem lehet az édesanyja karjában, nem lehet szoptatni, ettől később még kialakítható a biztonságos kötődés.

Amikor a gyermek viselkedését figyelve érezzük úgy, hogy talán sérült a kötődés, akkor is érdemes megnézni, pontosan milyen életkorban van a gyermek, és milyen helyzetben figyeltük meg a viselkedését. A kötődést vizsgáló, ún. Idegen Helyzet Tesztet Mary Ainsworth és kollégái 1 éves gyermekeken végezték el. A tesztben az anya és a baba bementek egy szobába, ahol jelen volt még egy ember. A gyerekek szabadon játszhattak a szobában, majd az anya kiment és pár perc múlva visszajött. A biztonságosan kötődő gyermekek először lelkesen mentek felfedezni a játékokat, amikor anya kiment, sírtak és csak akkor nyugodtak meg, amikor anya visszatért.
Az elkerülően kötődő gyermekek szinte semmilyen reakciót nem mutattak, amikor anya kiment és akkor sem, amikor visszajött.
Az ambivalensen kötődő gyermekek el sem mertek indulni felfedezni a játékokat, anyába kapaszkodtak, amikor kiment teljesen kiborultak, amikor pedig visszajött, a jelenlétében sem tudtak megnyugodni.

Nem szabad azonban a saját gyermeked viselkedését a kísérletben szereplő gyermekekéhez hasonlítani, nem mindegy, ugyanis milyen életkorban, élethelyzetben viselkedik hasonlóan a gyermeked. Például lehet, hogy egy 15-16 hónapos baba átmenetileg nem megy el anya szoknyája mellől, ez nem azt jelenti, hogy ambivalensen kötődik, hanem azt, hogy a szeparációs szorongás időszakában van.
Az is előfordul, hogy egy kisgyerek nem szereti, ha puszilgatják, ölelgetik, hanem a saját útját szeretné járni, hamar önállóvá válik. Ez sem jelenti feltétlenül azt, hogy a szülők rontottak el valamit, ugyanis a kutatók is elismerik, hogy a gyermek születéskori temperamentuma és a kötődési mintázat között van kapcsolat, tehát pl. egy veleszületetten nyüzsgőbb, nagyhangú babánál nagyobb eséllyel alakulhat ki elkerülő kötődés.

Végül szólnunk kell arról is, hogy nem csak a gyerek kötődik hozzánk, mi is kötődünk a gyermekhez. A kettőnk közti kapcsolat minőségét leginkább az határozza meg, te hogyan viszonyulsz a babához:
– Biztos vagy a szeretetedben?
– Vagy nem mered kimutatni az érzelmeidet előtte, nehogy “túl sok” legyen?
– Néha imádod a kicsit, néha pedig sajnálod, hogy gyermeket vállaltál?

Az befolyásolja leginkább a kötődés minőségét, te hogyan viszonyulsz a babához, hiszen az érzelmeidből, önbizalmadból vagy bizonytalanságodból, bizalmatlanságodból következik a viselkedésed is, ahogyan a babával bánsz, és ezt ő is érzi. A biztonságos kötődés kialakításához tehát leginkább arra van szükség, hogy merj bízni magadban, hogy képes vagy érzelmi biztonságot teremteni a gyermekednek a külső körülmények ellenére is.

About The Author

Vida Ágnes

Pszichológus, babapszichológus. 2006 óta foglalkozik csecsemőkori problémákkal, könyvei, tréningjei, tanfolyamai, könyvei szülők tízezreinek segítettek jobban megérteni gyermekük viselkedését és magukat, mint szülőket. Ági nem csak beszél róla, hanem csinálja is: személyesen is segít a hozzá forduló szülőknek és közben még a saját két kisfiát is nevelgeti. Kérdezni szeretnél? Sürgős kérdésekre a Facebook oldalon vagy a blogon tudok válaszolni, ha privátban vagy személyesen szeretnél kérdezni, a beatrix@kismamablog.hu címen tudsz időpontot kérni.

83 Comments

  • nono

    2013. december 12. csütörtök

    Kedves Ági!
    Kisfiammal kapcsolatban szeretnék kérdezni tőled.Egy 18 hónapos totyogó anyukája vagyok.Nagyon értelmes, kb. 15-20 állathangot utánoz,felismer képekről,tökéletesen jár/és minden, ami ezzel jár:felmászik,guggol,szalad,forog,hátra fele megy…/.Már sok mindent utánoz:tereget,főz,telefonál,puszit küld,integet.. Pár szót tisztán mond: Papa,cica,kakas,tata,lámpa/Pappppa/tato /traktor/.Szóval úgy gondolom,semmi gond az értelmével. Ami probléma, az a viselkedés.Meg amit kivált olykor belőlem az ő viselkedése… Állandóan rettegek,hogy kettőnk között van a baj.Én egy elég temperamentumos,hirtelen elcsattanós ember vagyok.A kisfiam állandóan unatkozik,pedig sokat vagyunk levegőn,olvasgatunk,rajzolunk…ill.én próbálkozok mindezzel.Mindent fél perc alatt megun,elkezd dobálózni,püföli az üveges szekrényt,ajtókat.Én meg jövök ötezredjére is a nem szabaddal,eltereléssel,erélyes rászólással,meg mindennel.A tányérokat folyamatosan eldobálja /a csirkemellel együtt… 🙂 /. Apukáját ritkán látja,sokat dolgozik,az ő részéről fegyelmezésről nem sokat beszélhetünk.Nagyon szereti a kisfiam és ez így van rendjén.Lehet,hogy önzően hangzik,de az is kikészít,hogy küzdök vele egész nap,meg a dolgaival….semmi viszonzás…. Apukáját megnevezi,puszit ad neki,rögtön minden mulatságos és szórakoztató. /anyósom szerint az Anya szó ugyan olyan könnyŰ,mint az Apa szó….tehát nem véletlenül nem szólít meg…/ Mostanság már puszit sem ad,nem ölel meg,mintha ott sem lennék sokszor.Előfordul toporzékolás néha és Nenene kiabálás, ha valami nem úgy történik,ahogyan ő szeretné.Persze néha betelik a pohár…nagyon bánom,de talán kétszer rácsaptam már a kezére,ha dobálózott és széttört valamit. /nem hatotta meg…/ Ha társaságban vagyunk,rá sem ismerek…produkció hegyek,tündibündi,tapsoltatja magát,simikéz.Szóval a kérdésem az,hogy a kettőnk kapcsolatában van e a baj?vagy korszaksajátosság?Kötődésprobléma?/sosem igényelte annyira az odabújást../Un engem? Próbálok magamon uralkodni és következetes lenni,de nem mindig sikerül.Kiszámíthatatlannak érez?Sokszor szívtelennek érzem magam,mert úgy berágok,hogy hozzá sem tudok szólni egy darabig.Ez azért nem fordul elő gyakran persze és nagyon sokat szeretgetem.Okozhat kárt kettőnk között?nekem kellene orvoshoz fordulni? 😀 Szóval segíts kedves Ági,vagy szeretnék 1-2 jó tanácsot. /mindkettőnknek az indulatkezelés hatékonyabb módszereire van szükségünk… 😀 / Néhány játékötlet? Válaszod nagyon köszönöm!

    • Vida Ágnes

      2014. január 14. kedd

      Nem rontottál el semmit 🙂 A dackorszakban van, ilyenkor gyakori a hiszti, az indulatosság, ez természetes. Amikor nagyon indulatos, szóval nem lehet megnyugtatni, akkor vedd fel, vigasztald meg (ez az ún distressz hiszti, ami nem manipulációról, hanem az indulatkezelés zavaráról szól). Ha viszont reagál arra, amit mondasz, láthatóan azért hisztizik, hogy téged meggyőzzön valamiről, akkor ne vegyél róla tudomást. Mindkettőtök indulatkezelésének jót tesz, ha gyakran mentek szabad levegőre, minél hosszabb időre. Egy kisfiúnak a legjobb feszültséglevezetés a szaladgálás, a mozgás szabad levegőn – és a felnőttekre ez szintén igaz 🙂

  • Niki

    2013. november 30. szombat

    Kedves Ági!
    A kislányom 13 hónapos és aggaszt, hogy biztosan jól kötődő-e?
    Nagyon magabiztos, jó alvó, jó evő, önálló kislány.
    Gyerek foglalkozások alkalmával, amikor kb. 30-an vagyunk egy teremben, nem keresi a jelenlétemet, nem is éndekli, hogy hol vagyok!
    Egyszer egy fél napra el kellett utaznom, de amikor hazaértem, kedves volt ugyan, de nem örült nekem. Mintha egész nap vele lettem volna, semmi extra.
    Elrontok valamit? Vagy ilyen típus? Nem érdeklem sajnos… egyébként másnak sem. Az apukája, vagy a nagyszülők sem igazán. (Amúgy spontán meg szokott ölelgetni, szeretgeni.)
    Válaszodat előre is köszönöm: Niki

    • Vida Agi

      2013. december 09. hétfő

      Nem rontottad el. A gyerekek számára ebben a korban természetes, hogy anya mindig ott van, ezért nem csapnak nagy hűhót, ha anya megérkezik, mert bíznak benne, hogy vissza fog jönni. Ez jó jel tehát 🙂 A gyerekfoglalkozásokon is azért olyan magabiztos, mert tudja, hogy a közelben vagy és bízik benned, ha nem bízna, akkor a szoknyádon ülne és nem merne barátkozni.

  • Katalin

    2013. október 24. csütörtök

    Kedves Ági!

    Olyan kérdésem lenne hogy gyermekem 3 éves lesz (decemberben)és én nemrég kórházba kerültem több hétre.
    A szeretteim hozták hozzám látogatni minden nap szinte egy két órára, de nem jöhettem haza, így nehezen viselte ezt az állapotot. Lassan egy hónapja itthon vagyok, de szinte el sem tudok tőle szakadni. Egy pillanatra sem, ha megyek a boltba és szólók Neki, hogy elmegy Anya a boltba, akkor azonnal mondja, hogy Én is. De minden hétköznapi szituáció ugyanígy játszódik le. Senkivel nem hajlandó megmaradni, a Mamival együtt élünk még vele sem, a másik Nagyszülőkkel szintén nem – égtelen sírásba kezd-, hogy Ő nem megy el velük, szinte könyörög hogy itt maradhasson, de mi a Férjemmel úgy döntöttünk, hogy a nagy könyörgés ellenére is odaadjuk egy napra, hátha könnyebb lesz neki is. Én bűntudatot érzek, hogy cserben hagytam és bizalmatlan lesz felém ez miatt mert az Ő kérését nem hallottam meg, de úgy éreztük ez jobb megoldás. Ő persze retteg attól hogy vissza megyek, és ez miatt is szerintem? érzi ezt a fajta bizonytalanságot. Jót tettünk vele, hogy így nagy sírások közepette elengedtük vagy hagyni kellett volna hogy Ő maga válasszon, hogy marad Velünk vagy megy?
    Remélem nem okoztam benne bizalmatlanságot/törést a kapcsolatunkba. Előre is köszönöm a válaszát:

    Katalin

    • Vida Agi

      2013. november 16. szombat

      Ne érezz bűntudatot! Kisgyermekeknél természetes, hogy ha egy ideig nem volt együtt anyával, utána jobban “őrzi”. Dédelgesd sokat, és nyugodtan bízd rá a mamára, ha úgy adódik, idővel rendeződik majd a helyzet.

  • Csillandi

    2013. szeptember 04. szerda

    Kedves Ági!

    Nekem 10 napos volt a kislányom, amikor sajnálatos módon kórházba kerültem.

    9 évvel ezelőtt átmeneti pszichotikus zavart állapítottak meg nálam. Hozzátartozik a dologhoz az is, hogy emiatt eléggé tartottam az anyaságtól, mert aggódtam, nehogy kijöjjön a betegségem a kialvatlanság hatására. A várandósságom és a szülés ennek ellenére csodálatos volt, csak arra nem számítottam, ami utána következett.
    Már az Uzsoki kórházban nehézségeim adódtak, mert szülés közben a hüvely berepedése nyomán keletkezett belül egy ödéma, ami nagyon fájt. Próbáltam ellátni a kicsit, de ez sokszor fizikai akadályokba ütközött.
    A kevés alvás sok gondolatot szült, egész éjjel kattogott az agyam, többször is felkeltettem a férjemet, hogy vigyenek orvoshoz, pszichiáterhez, mert baj van. A lányom május 22-én született, végül június elsején először az ügyeletre, majd a sürgősségire, aztán a Honvéd kórházba vittek a fölöttünk lakók. Amikor rájöttem, mi vár rám, azt mondtam a férjemnek, hogy ha otthagy, engem ugyan többé nem lát. Leszedáltak, 24 órán át aludtam, ismét 10 napot töltöttem a pszichiátrián. A szüleimet csak napokkal később értesítették.

    A gyógyszerekről szépen fokozatosan ellenőrzés mellett leszoktam, most már teljesen jól érzem magamat és újra önmagam vagyok.

    A távollét és a gyógyszeres kezelés egy időre sajnos szinte teljesen kiölte belőlem az érzelmeket a lányom iránt, ami utólag visszatekintve érthető de egyben ijesztő is. Ez feltűnt a férjemnek és az anyósomnak is. A párom türelmes maradt velem, az anyukája sokszor osztott, de volt olyan kirohanása, amit teljesen jogosnak tartok, ha egészséges emberhez intézi.

    Most már szerencsére kötődök Védához és nagyon hiányzik, ha egy időre nem vagyok vele. Tüneményes, mosolygós kislány, amióta meggyógyultam és a férjem anyukája is elköltözött, ő is sokkal kiegyensúlyozottabb.

    Két kérdésem lenne. Az egyik, hogy számára mekkora traumát jelentett a hirtelen eltűnésem akkor, amikor még csak 10 napos volt? Kötődhet-e amiatt jobban a nagymamájához, mert abban az időben sokat dajkálta? (Utána le is kellett szoktatnom arról, hogy mindig kézben akarjon lenni, nagyjából sikerült, már ölben is elvan).

    A másik kérdésem, hogy mivel a gyógyszer miatt nem ébredtem fel éjszaka a sírására, kényszermegoldásként fél hetet Budapesten, fél hetet Gödöllőn töltöttem a szüleimnél, hogy a két nagymama felváltva tudjon éjszakázni (a férjem hajnalban jár dolgozni). Ez a “hontalanság” mennyire zavaró egy 2-3 hónapos babának? (általában csak az utazás napján volt nyűgösebb, akkor se mindig) Lesz-e hosszútávú következménye?

    Válaszát előre is köszönöm.

    Üdvözlettel:

    Andi

    • Vida Agi

      2013. szeptember 26. csütörtök

      Nem kell aggódnod, az az átmeneti időszak nem okozott gondot a kötődésben. A kötődés nem merev dolog, ami ha megsérül, javíthatatlan, hanem olyan, mint egy rugalmas szövet, ami ha megsérül, még javítható. Sok-sok szeretettel, testközelséggel tudsz javítani rajta bármikor.

  • Zita

    2013. június 03. hétfő

    Kedves Ági!

    Kisfiam 1 éves. Nagyon anyás, kis félős, bújós. Ha nem vagyok otthon, akkor eljátszik bárkivel akit ismer (sokat van a papával is), de amint hazaérek, onnantól csak anya jó. Fél az új dolgoktól, csak a megszokottat akarja. (pl. fürdetni költözünk a szobájából a fürdőszobába, a nagykádba beraktuk a kiskádat, és még így is végigordítja a fürdést. Vagy pl. cumit nem fogadja el a korának megfelelő méretet, csak azt, amit pár hónapos korában megszokott) Ha egy kisgyerek sír, ő azonnal sír, megijed a hirtelen zajoktól, pl. hangos nevetéstől. Ha sok ember van körülöttünk, fél. Játszóházba, vagy gyerekek közé esélyem nincs elvinni, mert azt érzem, hogy kínozom. Amúgy nagyon jókedvű, nevetgélős, imád kint lenni. Kapaszkodva lépeget. A fogzás különösebben nem viselte meg, most a 7-8-ast vakargatja. A szeparációs szorongás, ami 8 hónap körül szokott kialakulni, nálunk szerintem 6 hónap körül kezdődött, majd volt egy kis szünet, mostanában pedig nagyon elhatalmasodott a fiamon. Még anyatejes, mindig kapott cicit, amikor csak kért, sosem hagytam sírni. Most a napokban már kétszer előfordult, hogy nem akarta elengedni a cicimet, azzal a szájában akart aludni. Eddig ilyen sosem volt. Egész nap a lábam mellett játszik, vagy lóg rajtam, semmit nem tudok csinálni, mindenhová követ, naponta 1-2 óra van, amikor eljátszik egyedül. Ha apa hazaér este, akkor teljesen felpörög, boldog, de anyának akkor is szem előtt kell lenni.
    1. mit rontok el? A férjemtől többször megkapom, hogy anyámasszony-katonáját, mimózát csinálok a gyerekből, de hát én csak egyszerűen szeretem.
    2. fog változni még a babám kis érzékeny-lelkűsége, vagy ő mindig ilyen kis félős lesz?
    Lehet, hogy tényleg én rontom el a kisfiam nevelését azzal, hogy sokat babusgatom? Ahogy egyre nagyobb, mintha egyre rosszabb lenne a helyzet. Elkényeztettem, tudom, de hát azért szültem, hogy neki jó legyen.

    • Vida Agi

      2013. július 04. csütörtök

      Nem rontasz el semmit. A társaságra való igény velünkszületett, vannak, akik eleve kicsit bizalmatlanabbak, nem barátkoznak akárkivel, csak az ismerős arcokat kedvelik. Nyilván ez idővel fog változni, de az megmarad majd, hogy akivel elsőre találkozik, azt először felméri, a bizalmába fogadja és csak utána barátkozik vele. Ráadásul ő most abban a korban van, amikor leginkább anyára van szüksége, mert egyre önállósodik és közben kapaszkodik anyába, mert tudja, hogy ő a biztonság, a biztos pont a számára. Ugyanemiatt kapaszkodik a szokásokba is. Ha türelmesek vagytok vele, nem erőltetitek, akkor sokat fog ez még változni.

  • Ili

    2013. április 30. kedd

    Kedves Ági!

    Azért írok most neked, hogy segíts nekem értékelni a gyermekem kötődését hozzám. 15 hónapos tündéri fiúcska anyukája vagyok. A szeparációs szorongással én még nem találkoztam, sőt! Kisfiam rendkívül önálló ami már engem néha aggaszt is. A sétáink úgy zajlanak, hogy ő megy a kis feje után, hívásomra nem reagál, 10 esetből egyszer visszanéz, de halad az útján tovább. Ha véletlenül elesik, és meg szeretném vigasztalni, sírdogál az ölemben, de pár másodperc múlva ugrik ki a karjaim közül.Ha vendégségben vagyunk, mindenkivel barátságos, nem fél az idegenektől.Ha ő van valahol nélkülem, nem hiányol, amikor hazaérkezik akkor sem “rohan a karjaimba” ez természetes ebben a korban, vagy nem csináltam jól valamit?
    Vele egykorú ismerős kisfiúk én úgy látom sokkal anyásabbak. Elrontottam valamit?

    • Vida Agi

      2013. május 30. csütörtök

      Épp ellenkezőleg! A kisfiad bízik benned, bízik a világban, úgy érzi, nem történhet semmi baj, anya megvan, nyugodtan lehet menni felfedezni. Ez azt jelenti, hogy mindent jól csináltál 🙂

  • Adu

    2013. április 29. hétfő

    kedves Ági
    A kisfiam 2,5 éves és a problémám, hogy hozzám alig kötődik. Ez nem mostanában alakult ki, szerintem már másfél-kétéve is akár. Ha nagyon visszagondolok szerintem újszülöttként is mindig az apja tudta igazán megnyugtatni.

    Ami történik: ha apa itthon van, csak ő csinálhat vele mindent (öltözés, pelus, evés stb.) A játékkor is mondja, hogy anya menj innen. Elaludni is csak az apjával hajlandó. Ha éjszaka átjön hozzánk, akkor is félálomban őt keresi.
    Az apja korán megy dolgozni és este későn jön haza, így valóban ritkán találkoznak és biztos vagyok benne, hogy hiányzik neki. Ezzel nyugtattam magam én is, azonban elmentünk pár napra külföldre és a nagyszülőkkel volt. mikor megérkeztünk szintén az apja kellett neki.

    ha az apja nincs a közelben, viszont van nagymama vagy nagypapa, akkor őket részesíti előnyben. Tehát rám csak akkor tart igényt, ha kettesben vagyunk.

    A napokban megszületett a kisöccse. Reméltem, hogy ez majd változást hoz. Továbbra sincs változás. még mindig apa a sztár.

    Egy ilyen korú gyerek számára az elsőszámú biztonságot és kötődést nem az anyja kellene, hogy jelentsen? Hol ronthattam el?

    előre is köszönöm a segítséget.
    üdv
    adu

    • Vida Agi

      2013. május 30. csütörtök

      Nem rontottál el semmit. A babák, a gyerekek akár 2-3 felnőtthöz is tudnak kötődni. A kötődés nem azon múlik, hogyan viselkedik a gyerek. Számára most apa a kedvenc és az érdekes, a te jelenléted természetes neki, ezért nem csinál különösebb “felhajtást” miatta, mert bízik benned, tudja, hogy úgyis ottvagy, ha szüksége van rád.

  • Beatrix

    2013. április 03. szerda

    Kedves Ági!

    Én írtam neked facebookon tegnap, akkor megírnám ide a problémát. Az egyik legjobb barátnőm iker fiairól van szó, 15 hónaposak. A barátnőm Amerikában él és kb. egy hónapja fenekestül felfordult az élete. Az egyik kisfiú játék közben beütötte a fejét, de mivel 2 perc múlva már mosolygott nem vitte orvoshoz. Pár nap múlva amikor a barátnőm elment valamerre az apukára bízta a kicsiket és mire hazament a gyerekek és az apuka is eltűnt. Pár óra kétségbeesett keresés után derült ki, hogy a férje elvitte a gyerekeket a kórházba, a barátnőmet feljelentette a rendőrségen, kidobatta a lakásból és bíróságra adta az ügyet hogy a barátnőm bántalmazza a gyerekeket. A lényeg az, hogy Ő nagyon jó anya, de Amerikában nagyon komolyan veszik a bántalmazást, és most 1 évig csak felügyelettel láthatja a kicsiket, mert a férjnek hittek. Ő azóta belefogyott, beleőszült a bánatba mert nem látta a gyerekeket, semmit nem tud róluk. A férj azt mondja az ütéstől a kisfiúnak rohamai vannak. Nekem az a véleményem ez nem az ütéstől van hanem amiatt mert elszakították az anyukájuktól, és ők nagyon anyásak.. Azt szeretném kérdezni, hogy lehetséges ez? Lehet egy gyereknek rohama ( olyasmi mint az epilepsziás roham, pár percig tart) amiatt hogy ekkora sokk érte? Van erre valami orvosi bizonyíték? Mert Ő harcol a gyerekekért és mindent megtesz, hogy bebizonyítsa a gyerekeknek az anyjuk mellett van a helye! Előre is köszönöm a válaszodat.Bocsánat a helyesírási hibákért, de siettem.

    • Vida Agi

      2013. április 29. hétfő

      Ez nagyon szomorú eset. A kicsinek viszont epilepsziás-szerű rohamai nem igazán lehetnek attól, hogy nem látja az anyukáját, a beütött buksitól viszont igen.

  • Barbi

    2013. március 23. szombat

    kedves ÁGi!

    Nem is tudom hogy kezdjem ,én úgy gondolom hogy már tehetetlen vagyok ,és nem tudom mit tegyek !Van egy 2,5 éves kislányom ,a kislány anyás vagyis jobban kötődik hozzám ,az apuka külföldön dolgozik igazából most ment ki 2 hónapja , a kislányom elég barátkozós típus volt eddig ,csak nagyon meg változott már nem barátkozik és vissza húzódik, ez abban nyilvánul meg ha hozzánk jön valaki akkor egyből az ölembe ül át karolja a nyakam be fogja a szemét és el kezd sírni és ezt még a család tagokkal is csinálja pedig szerette őket ha reggel fel kel sosincs jó kedve mindig duzzog senkivel nem akar játszani egész nap mesét néz és fekszik ,ha egy kicsit fel oldódik akkor nincs baj ,de sajnos nem sokáig tart hullám völgy , de sajnos inkább az egész napos duzzogás levertség a jellemző és ha bárki el jön addig sír és bújik hozzám a szemét mindig be fogja vagy becsukja még el nem megy ez azóta van mióta apa külföldön dolgozik ,és még sajnos hozzá kell tennem hogy sehova nem akar menni még a boltba sem bírom el vinni magammal nem akar reggel fel öltözni egyszerűen nem bírok vele ,nem tudom kezelni a helyzetet !Kérem segítsen hogy mit tehetek ,vagy keressek fel egy orvost ?! válaszát köszönöm!

    • Vida Agi

      2013. április 20. szombat

      Változások idején a kisgyerekek szoronganak, ez természetes. Nyilván számodra is nehéz helyzet ez, ezért te is aggódsz, szorongsz és ezt veszi át ő is. Mivel azonban már 2 hónapja húzódik ez a helyzet, keress fel pszichológust vagy nevelési tanácsadót.

  • ildi

    2013. március 22. péntek

    Arra a kérdésre szeretnék választ kapni, ha dobál a 20 hónapos kisfiam hogyan reagáljam le?Játék lözben gondol egyet és eldobja ami a kezébe van, ha rászolunk meg egy dolgot eldob és lehajtja a fejét. De legközelebb ugyanezt megcsinálja hogyan viselkedjek?köszönettel Ildi

    • Vida Agi

      2013. április 20. szombat

      Ilyenkor meg kell figyelni, miért is csinálja ezt: játékból, azaz azért, mert élvezi és viccesnek tartja, vagy dühből, pl. azért, mert valami nem megy neki, vagy azért, mert haragszik valami miatt. Az első esetben az a gond, hogy nem tudja, hogy nem szabad ezt csinálnia és ez nem játék (ez a ritkábbik eset). A másodikban pedig az a gond, hogy nem tudja kezelni az indulatait. Ezért dob el még egy játékot, miután rászóltatok. Ilyenkor amit tehetsz: mondd ki neki az érzelmet (“tudom, hogy most dühös vagy”) és a tilalmat (“de akkor sem dobálhatsz, mert veszélyes”) és mutasd meg, mit csinálhat legközelebb a dobálás helyett, amikor dühös (“legközelebb, ha haragszol, mondd, hogy irgumburgum (ha már beszél ennyit) és csinálj ilyen arcot (és mutasd meg neki)”) Utána pedig közösen menjetek és az eldobott játékot tegyétek a helyére, hogy lássa a tette következményeit. Ezzel megmutatod, mi az elvárt viselkedés, feloldod a feszültséget és idővel elkezdi majd leutánozni.

  • Bognár Nikolett

    2013. március 21. csütörtök

    Szia Ági!

    Egyik barátnőm mesélte, hogy a babája a szülés előtt a 39 héten még folyamatosan forgott, egyik nap normál fekvésű volt, másnap farfekvéses, következő nap meg a szülő csatornában volt a pici keze, és emiatt kellett császározni.
    Én még ilyet nem hallottam, hogy 39 hetesen folyamatosan forogjon a baba, szerintem csak azért mondta, hogy nehogy elítéljük a császár miatt, mert a kismama klubban mindenki hüvelyi úton szült. Természetesen nem ítélnénk el, de van, aki már pletykál, hogy hazudozik. Említette nekem, hogy szégyelli, hogy nem tudott természetesen szülni. Én hogyan tudnék neki segíteni, hogy ezt feldolgozza, abban sem vagyok biztos, hogy mikor mond igazat. A depresszió tüneteit is vélem felfedezni rajta, sokat kiabál, és a babával is nagyon ridegen viselkedik. Hogyan győzhetném meg, hogy forduljon szakemberhez?

    • Vida Agi

      2013. április 20. szombat

      Előfordul, hogy a 36. hét után még meg tud fordulni a farfekvéses baba, de hogy folyamatosan forogjon az szinte teljesen kizárt, mert ilyenkor már szinte egyáltalán nincs erre helye. Mindenképpen beszélgess vele arról, hogyan érzi magát, miért feszült stb. Hagyd, hogy kibeszélje magát, ez sokat segíthet abban is, hogy ha szükséges, akkor javasolni tudd neki a pszichológust.

      • Juli

        2013. április 23. kedd

        Sziasztok,
        Elnézést, hogy belekotyogok, csak szeretném hangsúlyozni kicsit a kivételeket. Lehet, hogy nem jellemző, de az én fiam a 40. héten kezdett forgolódni, akár naponta, óránként, pedig a 32. hét óta be volt fordulva. /onnan tudom, hogy korábban be kellett feküdnöm a kórházba más okból, és folyamatosan figyelték a babát ctg-n és uh-on és mindig máshogy feküdt, a 41-ben született meg hüvelyi úton/, de az egyik szobatársamnak pl. a vajúdás közben fordult keresztbe a babája, őt is császározták emiatt. ha vele nem is ez történt, akkor kár, hogy úgy érzi, hogy hazudnia kell, pláne más kismamáknak. Sajnos, ilyenről én is hallottam már, hogy ‘lenézik’a császárosokat…nem is értem… de, ha itt nincs szó erről, akkor talán nem ártana megerősíteni benne, hogy ezért nem ítélik el…Az én környezetemben többen is szültek így is, úgy is, és én speciel felnézek a császáros mamikra. Szerintem sokkal rosszabb nekik, hiszen utána napokig /hetekig/igen erős fájdalmaik vannak, és nekik akkor már ráadásul a babáról is gondoskodniuk kell, míg mi a normál szülés után 2-3 órával, ha lassacskán és kisterpeszben is, de vígan tologattuk a babákat:-) szóval inkább le a kalappal előttük!

  • Dóra

    2013. március 12. kedd

    Kedves Ágnes!
    A segítségedre, és valami fajta jó tanácsra lenne szükségem! Röviden: kislányom Bianka most másfél éves. 11 hónapos volt, amikor az apukájától külön költöztünk, majd később elváltunk. Nem tudott az apja semmit csinálni a kicsivel, és ezt Bius is érezte, emiatt nem tudtam őket kettesben hagyni, mert állandóan sírt utánam… A probléma ehez hasonló: azóta lett egy párom, akivel hosszú hónapok óta együtt vagyok, és közel 3 hónapja együtt is lakunk. A kislányom szereti őt nagyon, mert ha épp dolgozik, vagy csak nincs velünk akkor keresi, hiányolja, ha együtt vannak nagyon jókat játszanak, nevetnek, stb., egészen addig, amíg a szobában vagyok én is! Ahogy csak a konyhába kiteszem a lábam, a kislányom kikelve magából ordít, sír, mintha soha többé nem láthatna! A párom ha megpróbálja megvigasztalni az csak olaj a tűzre… Emellett szerinttem extrém módon féltékeny is rá a kislányom: sokszor ha megölelem a párom közénk furakodik, és tol el minket egymástól, természetesen nyafi kíséretében! Körülbelül 3 hete csinálja ezt a kislányom, próbálom vele megértetni, hogy attól h néha mást is ölelek és puszilok attól Őt nem szeretem kevésbé, és hasonlók, de ez kevésnek bizonyul… Ha ketten vagyunk Biussal, akkor nem zavarja az sem ha a fél délelőttöt a konxhában töltöm, mert szépen eljátszik egyedül, néha beköszön a konyhába, kap egy puszit és megy vissza játszani. De ha a párom itt van, akkor egyfolytában látnia kell engem! Az apukáját nagyon ritkán, és nagyon rövid időkre látja, kb 1,5 havonta 20 perrcre, tehát szerintem az sem lehet a baj, hogy esetleg az apukájához kötődne! De egyébként az apukájával sem marad el nyugodtan a kislányom, csak anya annya anya… A kérdésem az lenne, hogy elsősorban mi okozza ezt a fajta viselkedési formát a kislányomnál? Én hibáztam volna valamikor, hogy ez a helyzet kialakult? A másik pedig, hogy Ön szerint mi tévő legyek, hogyan tudnám elfogadtatni a páromat a kislányommal? Félek hogy emiatt tönkre mehet akár a kapcsolat is… Válaszát előre is köszönöm!

    • Vida Agi

      2013. április 01. hétfő

      Ez teljesen normális reakció a részéről. Eddig ő volt a középpont, most meg van valaki más is. Fél, hogy emiatt teljesen elveszít téged, hiszen még kisgyerek, nem tudhatja, hogy ez nem így van. Legyél vele türelmes, te is, a párod is, egyelőre ne akard elvárni tőle, hogy ottmaradjon vele, ha te kimész, hagyd, hogy a te jelenlétedben szokja a helyzetet, ismerkedjen vele. Ha türelmes vagy és nem erőltetsz semmit, ha biztosítod róla, hogy ő továbbra is fontos, akkor nem lesz féltékeny. És beszélj erről a pároddal is, egy kapcsolatban ez nem lehet akadály.

  • Kiki

    2013. március 08. péntek

    Kisfiam 1 éves örökbefogadott (1 hónaposan) soha nem volt bújós típus és azt sem szerette ha mi ölelgettük a párommal.Nem rég ha ölelni,puszilni akarom annyira hevesen reagál hogy sírva fakad,zokog,hüppög.Azt érzem hogy nem igazán kötődik hozzám.Lefekvéskor és ébredéskor sem bújik!Egész picinek hidazott a kezembe,nem nézett rám pl mikor cumisüvegből etettem.A szeretete kimutatása maximum abban nyilvánul meg hogy néha(napi 1-2 alkalommal)odajön rám dől kb.3mpre és már megy is tovább,persze ennek is nagyon örülök,de aggasztanak ezek a sírások mikor hozzáakarok érni meg akarom fogni.:-(

    • Vida Agi

      2013. március 13. szerda

      Vannak olyan gyerekek, akik nem szeretik annyira az ölelgetést, puszilgatást, ez furcsa érzés a szülőnek, hiszen mindenhonnan azt hallani, hogy a kisgyerekenek testközelség kell, ugyanakkor -általában a fiúknál-, előfordul. Egyelőre annyit tudsz tenni, hogy amikor magától odabújik, azt örömmel fogadod és más területeken adod neki a szeretetedet (javaslom Gary Chapman: Egymásra hangolva c. könyvét)

      • Kiki

        2013. március 20. szerda

        Kedves Ági!

        Sajnos a problémánk egyre súlyosbodik,teljesen elutasít,már etetni-altatni-pelenkázni is alig bírom,nem hajlandó még csak arra se nézni ha szólok neki,semmire se reagál,hallani biztos hall,ha hozzáérek olyan hiszti rohamokat produkál hogy én ebbe lassan belerokkanok.Tudnál nekem ajánlani egy szakembert aki tudna velünk foglalkozni(Pest megye vagy Budapest)
        köszönöm

  • Patti

    2013. március 06. szerda

    Kedves Ági!
    Nagyon el vagyok keseredve, szinte minden nap belehalok kicsit a jelenlegi helyzetbe. Kisfiam ebben a hónapban lesz 2 éves és az elmúlt 1-2 hónapban nagyon megváltozott. Úgy érzem ez az én hibám, elrontottam valamit , de nagyon. Én vagyok vele minden nap, apukája dolgozik csak este ér haza. Ő egész nap mondogatja papa, ha jön egy kocsi már rohan az ajtóhoz, hátha apja ért haza. Ha én elmegyek itthonról, nem sír – ami jó – de mikor hazaérek, akkor sem lelkesedik nagyon. Most volt pár alkalom, hogy a mama vigyázott rá, nekem orvoshoz kellett mennem és alig vett észre, mikor megjöttem. A mamát ölelgette és sírt nagyon mikor elment. Mostanában már nagyon kimutatja, hogy nem akarja, hogy én fürdessem, vagy fektessem, csak az apja. Ez mindig nagyon rosszul esik, de próbálom tartani magam, hogy ne lássa a szomorúságot rajtam. Ma este azonban azt hittem beleőrülök a kudarcérzésbe és szomorúságba. Apukája letette és kiment a szobából, kisfiam pedig szabályosan tajtékzott, hogy ne menjen. Mivel nagyon sírt én bementem hozzá, de ő csak állt az ajtónál, nézett az apja után. Mikor megpróbáltam betenni az ágyba, majd kiszakította a karját, földre vetette magát és annyira sírt, hogy alig kapott levegőt. Csak akkor hagyta abba, amikor én is elsírtam magam, mert mikor próbáltam simogatni a pocakját, eltolta az arcom. Már nem bírom ezt a folyamatos kudarc érzést, hogy rossz anya vagyok, vagy nem kötődik hozzám rendesen. Nagyon odafigyelek rá, mindig ölelem puszilom és napjában 100x is elmondom, hogy szeretem, de emellett a házimunkát is ugye el kell látnom. Szóval nagyon bánt ez az egész, még soha életemben nem éreztem így magam, úgy érzem nem akar engem, nem ölel úgy, vagy örül nekem úgy, mint a mamát és az apát.Tudom, hogy őket ritkábban látja, de érzem, hogy ez nem csak ennyi, attól még engem is tudna szeretni, nem?Kérlek segíts, mit tegyek, már nem tudom mihez kezdjek és szégyellem is magam amiért ilyen anya vagyok…köszönöm

    • Vida Agi

      2013. március 13. szerda

      Ez a dolog nem arról szól, hogy nem szeret téged vagy, hogy nem kötődik hozzád, épp ellenkezőleg! A te jelenléted természetes neki, tudja, hogy vissza fogsz jönni, amikor elmész otthonról, tudja, hogy mindig számíthat rád. Mások jelenlétére pedig most kezd nyitni, ezért most ők az érdekesek, izgalmasak és fontosak neki. De ez nem azt jelenti, hogy ne szeretne téged! Ő még nem tudja, hogyan kellene kimutatni a szeretetét feléd, vagy hogy neked jólesne, ha ő szeretgetne, ehhez még kicsi, nem tanulta meg – de ha te továbbra is szeretgeted, akkor idővel tudni fogja, hogy ez a módja annak, hogy kimutassuk az érzéseinket a másik iránt és meg fogja adni majd ezt neked is.

  • Zsu

    2013. március 01. péntek

    Kedves Ági!

    Lehet túlzás, de egy kicsit féltékeny vagyok a 3hónapos kislányom plüss zsiráfjára. Régebben sokat mosolygott rám a kislányom, de ez az utóbbi bő hónapban elmaradt és csak a zsiráf az, amire teli szájjal, hangosan kacag és beszél is hozzá. A probléma azóta áll fenn, hogy a védőnéni javaslatára hagyom, hogy egyedül is eljátszon ébren. Az apjára és a nagyanyjára is szokott alkalmanként mosolyogni, viszont rajtam legtöbbször átnéz, csak ha énekelgetek neki (erre tegnap jöttem rá) akkor kapok mosolyt. Nálam megnyugszik, ha más foglalkozik vele megkeres a szemével, olyan mintha én lennék neki a bázis. Sokszor azt érzem teljesen tisztában van vele, hogy én vagyok az anyarabszolga és azt csinálhat velem amit akar. Nincs vele egyébként különösebb probléma, 5hetes koráig 1x kelt éjszaka, azóta átalussza. Nyugodt, itt tudom hagyni a mamira, apára vagy bébisziterre ha leugrom a boltba vagy tornázni kikapcsolódásként.
    Elrontottam valamit? Szeretném ha a kislányom szeretne engem.

    A másik: van egy kacsája, akivel állandóan veszekszik. Kiabál vele, de olyan veszekedésfélének tűnik. Nem tudjuk honnan vette, nálunk nincsenek hangos szavak, sosem veszekszünk. Jelenthet ez valami rosszat?

    Köszönöm szépen!

    -egy aggódó anya

    • Vida Agi

      2013. március 13. szerda

      Nem kell ettől megijedni, sem féltékenynek lenni 🙂 Ebben a korban a baba még úgy gondolja, hogy ti ketten egyek vagytok. Mindenkire mosolyog, mert tudja, hogy ők mások, de rád nem, mert te az ő része vagy – az ő szemszögéből, furcsa ezt elképzelni, de most még így gondolja. Aztán majd 2-3 hónap és egyszercsak rájön, hogy te nem vagy a része, nem vagytok mindig együtt és ezt majd ezt fogod is látni abból, hogy elkezd majd tartani az idegenektől és jobban kapaszkodni beléd. Az, hogy beszélget az állatkáival, teljesen normális, az is, hogy némelyikkel “kiabál”, ő még tudja igazán használni a hangját, a hangosabb hang nem feltétlenül jelent veszekedést, inkább csak a kacsa ezt váltja ki belőle, ez normális.

      • Zsu

        2013. március 14. csütörtök

        Nagyon köszönöm Ági, megnyugtattak a szavaid! A levelem óta még többet énekelek és beszélek neki, így a mosolyok is megszaporodtak! 🙂 De már nagyon várom, hogy “kapaszkodjon belém”!

  • forgeva

    2013. február 03. vasárnap

    Kedves Ági!

    Keresztlányunk 2 hónapos. Anyukája nagyon fiatal, és sajnos felelőtlen is. Az anyukát és a nagymamát sem az igazi anyjuk nevelte fel, hanem a mi családunk. A párommal úgy gondoljuk, hogy a kisbabát majd nekünk kell felnevelni. Jelenleg heti 2-3-4 napot látjuk a gyereket, jól érzi magát velünk, altatjuk, játszunk vele, etetjük, pelusozzuk. Amikor nálunk alszanak az anyukával akkor szinte csak velünk van a gyerek. Egyébként az anya szereti a kislányt, de már többször észrevettük, hogy türelmetlen a gyerekkel, milyen lehet ha nem látjuk?
    A kérdésem az lenne, hogy ha később tényleg hozzánk kerülne a gyerek, az mekkora törést jelenthet a lelki világában?

    Köszönöm

    • forgeva

      2013. február 03. vasárnap

      mármint a baba lelki világában

    • Vida Agi

      2013. február 25. hétfő

      A babák ahhoz kötődnek, akik a legtöbbet gondoskodnak róluk, akik minden nap körülveszik őket. Ez lehet egy ember is, de akár több is. Nyilván, ha valakihez kötődik (jelen esetben az anyukához) és tőle elkerül, akkor az nagy változás a számára, de ha olyasvalakihez kerül, akit szintén ismer és kötődik hozzá, akkor ez legfeljebb csak kisebb problémát okozhat nála.

      • Áshin Marianna

        2013. február 28. csütörtök

        Tisztelt Vida Ági!

        Érdeklődöm, hogy fél éves gyerek, ha a lábait megfeszíti, a két bokályát egymáshoz dörzsöli, vagy a kicsi fejét felemelve tarja fekvő helyzetben és feszíti, az normális-e. vagy vigyem el orvoshoz?

        • Vida Agi

          2013. március 02. szombat

          Ezt szokták néha csinálni a babák, de ha mást nem csinál hason fekve (karjával nem tudja kinyomni magát, nem próbálkozik az átfordulással), illetve ha azt látod, hogy ilyenkor erőlködik, nyög, nyafog, akkor érdemes megmutatni orvosnak.

  • Szilvia

    2013. január 20. vasárnap

    Kedves Ági!
    Olvastam dr. Raffai Jenő: “Csecsemők jobb fejlődési esélyei a kapcsolatanalízisben” című cikkét (Pszichoterápia IX. évf. 2000. június 193-199 o., http://www.babanet.hu/publ/raffai1.htm).
    Szeretném megkérdezni, hogy a magzattal való valós kapcsolatfelvételhez az “Igazi szülésfelkészítő tanfolyam” anyagában lévő instrukciókat minden esetben elegendő-e követni, vagy esetleg vannak-e módszerek, amelyekkel “mélyebbre” lehet menni, vagy biztosabb eredményt lehet elérni? Véleményed szerint hová érdemes fordulni, ha valakinek fontos ez a téma, de bizonytalan abban, hogy milyen eredménnyel próbál kommunikálni a magzatával?
    Válaszod előre is köszönöm!

  • Berni

    2013. január 15. kedd

    Elnézést, az elfelejtettem említeni, hogyha elhagyom a szobát, akkor jön utánam, követ mindenhová, ha fáradt még sír is ha kimegyek.. Csak ez a túlzott barátkozás zavar, vannak vele majdnem egyidős gyerekek a környezetemben és ők,ha egy baba (az én fiam) beül az anyukájuk ölébe akkor féltékenyen odafurakszanak az enyém meg nem is törődik vele, ha más babát felveszek.

    Még egyszer köszönöm,

    Üdv Berni

    • Vida Agi

      2013. február 03. vasárnap

      Ez a viselkedés azt jelenti, hogy bízik bennetek és a szeretetetekben. Ez jó! 🙂

  • Berni

    2013. január 15. kedd

    Kedves Ági és Kedves Anyukák!

    Van egy 14 hónapos tündéri kisfiam. Nagy szeretetben, sok játékkal, énekkel nevelgetjük, szerencsére nincs hangos szó és veszekedés, sok szabadságot adunk neki a környezetünkben, ami érdekli megnézheti(ha veszélyes persze felügyelettel). A természete is nagyon kiegyensúlyozott, már csecsemőkorban sem volt igazán sírós, inkább csak nyöszörgős. Szinte (az akarat érvényesítésektől, illetve a fogzás okozta nyűgösködéstől eltekintve) mindig mosolyog és vidám.
    DE. Engem zavar, hogyha pld.egy barátom átjön hozzánk, akivel akkor találkozik először, nagyon barátságos. Nem azonnal, de kb. 10-15 perc után odaül az ölébe, játszik vele. Vagy az utcán sétálunk és vadidegen nénik felajánlják a kezüket sétára és ő elfogadja (velünk nem igazán akar így sétálni)
    Más is tapasztalt ilyet, rendben van ez? Valamit elrontottam?

    Köszönet a válaszért, Üdv
    Berni

    • Vida Agi

      2013. február 03. vasárnap

      Nem kell ettől megijedni 🙂 Ez általában akkor fordul elő, ha a kisgyerek kiegyensúlyozott, nyugodt környezetben cseperedik és azt tanulta meg a szüleitől, hogy szabad bízni másokban, nem kell félni tőlük, mert az emberek jók. Ez egyáltalán nem jelent problémát. Idővel, ahogy nő, úgyis megtanulja majd a többi kisgyerektől a játszótéren, a bölcsiben, oviban, hogyan viszonyuljon az emberekhez, addig pedig örülj neki, hogy milyen barátságos, nyitott kisgyerek 🙂

  • Vivi

    2013. január 04. péntek

    Kedves Ági!
    Nagyon hasznosnak tartom a tanácsaidat,én is írtam már párszor neked.
    Most a következő a problémám..
    Kislányom elmúlt 2 éves.Szárnyal az akarata,de nagyjából kordában tartható,emellett okos,ügyes kislány.
    A problémám az ő és anyukám kapcsolatával van.
    Ha ketten vannak,nagyon jól érzi magát a kislányom,szót fogad a nagymamának,nem undok,szeretik egymást,nagyon szoktak mókázni.
    Viszont ha együtt vagyunk,sokszor undokul viselkedik vele.
    Jellemző a kislányomra,hogy nem szereti ha valaki hirtelen kerül az aurájába,találkozáskor ha rögtön puszit “követelnek”..olyankor odacsap..én elfogadtam ezt,tudom hogy néha várni kell pár percet mire pl. köszön valakinek.
    Tudom én,hogy köszönni márpedig kell mindenkinek,de ha szépen mondjuk neki,hogy köszönjünk el,adjunk puszit,akkor osztogatja ő a puszikat rendesen.
    A minap történt (és nem ez az első ilyen eset),hogy anyukám eljött velem a kislányomért a bölcsibe. Anyukám rögtön hajolt hozzá pusziért,persze kislányom odacsapott,majd éktelen sírásba kezdett.Anyukám egy idő után megkérdezte tőle,hogy kimenjen a bölcsiből,amíg felöltözünk?Igen volt a válasz,anyukám kiment,kislányom rögtön szó nélkül öltözött.Viszont anyukám nagyon a szívére vette/veszi a dolgot..
    Ez a szitu most tényleg olyan csúnya volt, hogy én is nagyon rosszul érzem magam. Kiköveteltem a kislányomtól, hogy kérjen bocsánatot,meg is tette. Tudom hogy tudja már milyen az ha valaki szomorú,vagy haragszik,egyébként rögtön szalad ölelni,puszilni,ha ilyet lát,nagy vigasztaló 🙂 Mit gondolsz,mennyire fogja fel,ha undok valakivel? Mit tegyek a nagymama-unoka kapcsolattal?? Egyébként azóta ilyen,mióta másfél éves korában,költözés miatt anyukámnál laktunk pár hónapig.Az az én és anyukám kapcsolatának se tett túl jót,sok volt a feszültség.Gondolod van összefüggés,ott történhetett valami törés a kislányomban,vagy ezt így nehéz megjósolni?

    Nagyon köszönöm előre is a válaszodat!!

    Szép hétvégét kívánok!

    • Vida Agi

      2013. február 03. vasárnap

      Szerintem nem arról van szó, hogy ne tudná, hogyan kell viselkedni, hanem, mint írtad, ő nem szereti, ha hirtelen valaki puszit követel tőle (ha belegondolsz ez normális, te se örülnél neki, ha követelnék tőled mások a puszit, ha te magadtól nem akarsz adni :))
      Egyrészt a mamának is meg kell értenie, hogy a kislányodnak kell egy kis idő, amíg feloldódik és utána már ad puszit is, másrészt a kislányod is megtanulja majd, hogy nem szabad másokat csapkodni. Ha nincs ebből sértődés és kiegyensúlyozottan kezelitek a dolgokat, akkor idővel meg fog oldódni. Te se erőltesd ilyenkor, hogy mindenképpen rohanjon puszit adni, inkább hagyd, hogy szemügyre vegye a másik embert, ha kell, akkor addig öleld meg, vagy vedd fel, amíg megfigyeli a másikat és aztán hagyd, hogy magától menjen oda köszönni, amikor már feloldódott.

  • Zselyke

    2012. december 31. hétfő

    Kedves Ági!

    Rendszeresem olvasom blogodat ami nagyon jó, számos megoldást találok a mindig felmerülő problémáinkra. de most viszont tanácsodat szeretném kérni. Van egy 25 hónapos kisfiam. Sajnos még be sem töltötte a 2. életévét, amikor el kellett mennem dolgozni, így 22 hónaposan bölcsődébe kellett adnom őt. Eleinte minden simán ment, szeretett oda járni, szerette a gondozónőt is. 1 héten belül teljesen beszokott, nem sírt, nem hisztizett, hogy menni kell. De kb. egy hónapja nagyon sír mikor viszem az oviba, nem akar ott maradni. Váltott műszakba járok, van mikor reggel korán megyek el, ilyenkor apa viszi őt, és nincs probléma, mikor délutánra megyek dolgozni, én viszem és akkor a sírást az utcára kihallom. Ezt eddig nem csinálta. Nagyon szeretett a mamánál is lenne, de most még a hallatára is hisztizni kezd, hogy ő ott marad én pedig eljövök. Kérlek adj tanácsot, hogyan tudnám vele ezt a helyzetet jobban elfogadtatni, mert ez nekem is nagyon rossz, hogy sírva hagyom ott az oviban. Amikor időm engedi vele vagyok, együtt játszunk, vagy főzünk. Sokat olvastam már a kötődésről, de nem tudom, hogy miért csinálja ezt. Szeretném, ha tudnál segíteni! előre is köszönöm!!!

    • Vida Agi

      2013. február 03. vasárnap

      A gyerekek általában néhány hónap elteltével jönnek rá, hogy elmúlt az ovi varázsa és most már mindig menniük kell, ilyenkor nagy hisztik szoktak lenni. Persze ezek általában anyának szólnak, mert vele “lehet”. Ez gyakorlatilag olyan, mint amikor a szeparációs szorongás korszakában volt, hogy nagyon érdekli a világ, és el is akar szakadni anyától, meg nem is. Próbáld meg, hogy egy kis mackót vagy más figurát elneveztek anya-babának és minden reggel, amikor a kisfiad is ottvan, megkéred rá a babát, hogy ő vigyázzon rá napközben és majd este mesélje el, milyen klassz dolgokat játszottak az oviban együtt. Ezzel eltereled a figyelmét arról, hogy ő most hisztizni akart és egy önmagnyugtató eszközt adsz a kezébe, amihez fordulhat napközben, ha szomorú.

  • kovacs renata

    2012. december 14. péntek

    Kedves Mindenki!
    a fiam 11 hetes,és várnám hogy mosolyog,rámnéz,de nem teszi.Soha nem néz a szemembe,és soha nem mosolyog rám.Semmivel nem tudom felkelteni az érdeklődését.Sem a hangok,sem a játékok nem érdeklik.Van a pelenkázószekrényén három matrica,az a mindene.Azokhoz gügyög,azoknak nevet,mosolyog.Velem szemben teljesen közömbös.Valamelyikőtök találkozott ilyesmivel?Van okom aggódni?

    • Vida Agi

      2013. január 13. vasárnap

      A kötődéshez ennek nem igazán van köze, viszont érdemes lenne megemlítened az orvosnak a következő vizsgálat alkalmával.

  • Ingrid

    2012. november 14. szerda

    Sziasztok! Kapcsolódnék Angéla és Luca által leírt problémákhoz. Nekünk se alakult úgy az élet, ahogy a könyvekben és magazinokban írták. Egyedül vagyok a lányommal, apa estig dolgozik, néha úgy érzem már csak azért is. Anyósom itt lakik egy köpésre, de egyszer se jutott eszébe, h átjöjjön csak egy percre segíteni, viszont mikor szülés(császár) után 1 hónappal átjött, tudott rinyálni, hogy nincs elmosogatva, és az ágy bevetve. hetekig jártam úgy wc-re, hogy kendőben volt rajtam a gyerek. Szép lassan kezdtem kiborulni. És perszue az össze-vissza éjszakák, hogy csak 1et hadd aludjak át, vagy legalább reggel 5-ig, még az is jó lenne. Akkor mondtam apának, nem bírom egyedül megoldani. Most pszichológushoz járok, és már az első alkalom után jobb volt. Már attól, hogy elmondhattam. És a lányomon is látom, hogy nyugodtabb. Kell a segítség! Ha mástól nem, akkor egy idegentől, de kell!!

  • Ancsa

    2012. október 31. szerda

    Kedves Ági!

    Van egy két hónapos kisfiam. Ő az első napoktól kezdve nagyon figyel minden ingerre, ami körülveszi. Így nap közben alig 2 órát alszik. Mivel zajos tömbházban lakunk a belvárosban, így szerintem muszáj megszoknia, hogy sosincs csend, csak éjszaka. Talán ez lehet az oka a problémámnak is. Úgy látom kezdi megszokni a látogatók jelenlétét, és hogy “nyúzzák”. Viszont, ha sok volt neki, csak az ölemben képes megnyugodni, és aludni. Amint leteszem már ébren is van. Aztán nyűgösen sírni kezd, és kezdhetem előröl a nyugtatást. Ha nincs látogató, akkor is csak negyed óráig tud egyedül lenni a szobában, aztán kiabál, hogy hol vagyok. Új játékot adok neki, ha megint kiabál, játszószőnyegbe teszem, de persze ilyenkor már nem tudom egyedül hagyni, mert akkor mondja a magáét. Néha beválik, hogy hordozóba ültetem, és nézi mit csinálok, de legtöbb esetben csak az ölemben érzi jól magát. Érdeklődve figyel mindenre, és reklamál, ha leülök vele. Imádom őt, de gondot okoznak a nappalok, mivel semmit nem tudok tőle csinálni. Kérlek adj tanácsot, mert értékelem, hogy ilyen kíváncsi, de örülnék neki, ha meg tudnám vele szoktatni, hogy anyának a konyhában is dolga van.

    • Vida Agi

      2012. november 13. kedd

      Még csak 2 hónapos, nagyon kicsi. Normális, ha 15 perc után elunja magát, ez egyébként önmagában nagyon jó, hogy ilyen sokáig elvan, ebben a korban 5 percet kell tudni egyedül játszani. Próbáld meg azt, hogy a 15 perces önálló játék után 15 percet játszol vele, aztán megint egyedül játszik, aztán megint veled és így tovább. Közös játéknál sem kötelező mindig felvenni, így nem szokja meg, hogy állandóan ölben van. Ha pedig a hordozóban is unatkozik és még mindig dolgod van, javaslom a hordozókendőt.

  • Luca

    2012. október 25. csütörtök

    Kiegészítésképpen az Angélának írtakhoz:

    Nem, neki nem szülés utáni depressziója van! Az ember egy ilyen gyerek mellett(és akinek nem ilyen gyereke van az fel sem tudja fogni a problémát)már azért válik depresszióssá, mert a normális napi dolgait nem tudja ellátni a gyerektől. A wc-n nem ülhet 1 percnél tovább az ember, főzésről ne is beszéljünk. Ez is így nagyon gáz, de hogy még az éjszaka sem lehet a tiéd, h legalább akkor pihenni tudjál, ez az egész így borzasztó! Mutassatok nekem olyan nőt, aki ezek után bájosan mosolyogva tologatja a gyerekét a játszótéren.Angéla, gyerekpszichológushoz fölösleges menned! Mi is voltunk. Elmondta, h úgy látja, nem autista, nem fogyatékos (köszi gondoltam, ezt én is láttam), de továbbit csak 3 éves kor után tud megállapítani. Másrészt olyan sablonszövegeket mondott, h : ne főzzek, adjak konzervet, menjek kikapcsolódni, meg h, ilyen a gyerek temperamentuma.Könyörgöm, h a fenébe menjek kikapcsolódni, amikor 1: a gyereket nem tudom senkire rábízni, 2. nem is maradna el senkivel, 3. már egy átaludt éjszaka is baromi nagy kikapcsolódás lenne számomra. Ez van, rátudtam, hogy TÖBBEMBERES BABA. Ezt Dr. Sears, egy amerikai gyermekorvos fedezte fel és nagyon ajánlom figyelmedbe, segít feldolgozni, h ilyen a babánk. Segítségem nincs, így jártam, ezt osztotta a gép. Szeretem nagyon, de én is az óvódáskort várom, de nagyon. Amúgy szerintem a környezeti ártalmak is befolyásolják a manapság születő gyerekeket. Mintha túl lennének pörögve.Sokat olvastam a témában, az élelmiszerekben található adalékanyagoktól kezdve, a védőoltásokban lévő higanyon át nagyon sok minden.Lehet ezzel is magyarázható a dolog.Ki tudja…

    • Vida Agi

      2012. november 13. kedd

      Van, aki gond nélkül megoldja a többemberes babával járó plusz gondokat, van, aki hatalmas teherként éli meg. Van, aki a kifogásokat keresi, van, aki a megoldásokat. Aki viszont egyáltalán nem keresi a megoldásokat, hanem úgy érzi, feladja, az depressziós, és ezt kezelni kell. A te esetedben sem feltétlenül gyermekpszichológushoz kellett volna menni, lehet, hogy jobban járnál, ha te mennél el, mert hidd el, ha most úgy érzed, nem tudod kezelni a helyzetet, később sem lesz sokkal jobb, akkor másként lesz nehéz. És ennek a megoldásához neked is változnod kell.

      • Ágnes

        2012. november 16. péntek

        Kedves Ági!
        … és kedves sorstársak!

        A mi kisfiunk szintén többemberes, és most 15 hónapos korában is sokszor úgy érzem hogy tuti én vagyok a béna, hisz sokan 2-3 gyereket nevelnek (látszólag) lazán, én meg úgy érzem nekem ez az egy is meghaladja az erőm. Pedig mindenki dicséri (bölcsisek, konduktor, fodrász, stb.) hogy milyen okos és kiegyensúlyozott… bezzeg én már ki vagyok fáradva rendesen, testileg és szellemileg is. Bennem az tartja az erőt, hogy nemsokára elég nagy lesz a rajzoláshoz, gyurmázáshoz, mesékéshez, főzőcskéhez (teregetnivalót már adogatja, ha nem szalad el vele 🙂 és akkor sokkal könnyebb lesz!

        Tanácsot szeretnék kérni: Az én férjem 6 hónapja külföldön van, Karácsony körül jön majd vissza. Amikor kiment dolgozni a pici 8 hónapos volt. Nincs segítségem, szóval csak én voltm vele. Egyébként nagyon élénk, okos, erős akaratú, zsivány, vele mindig menni kellett, itthon egyszerűen unta magát, és engem. Szeptembertől jár bölcsibe, imádja, őt is a többiek. A bölcsis nénik szerint sosincs vele gond, nagyon ügyes 🙂 Igazi társasági lény.
        Ha a férjem visszajön szeretnénk több időt együtt tölteni, “összerázódni”, na meg a fiúknak is “újra össze kell ismerkedni”. Azt viszont nem szetném, hogy a bölcsiből nagyon kizökkenkjen, vagy nagyon megszokja, hogy mostmár ketten ugrálunk körülötte, mert már a bölcsiben is “próbálkozott” a bölcsis nénikkel, hisztizett pl. az udvaron, ha nem figyeltek rá vagy hárman, másrészt januártól én is dolgozom (új munkakörben) és a férjemnek is sok munkája lesz, és nem igazán szeretnék újból 2-3 pokoli hetet, amíg elfogadja, hogy bizony még a vajaskenyér megkenése is idő… Az is elgondolkoztat, hogy mit fog szólni hozzá, hogy nem csak vele foglalkozok, hanem pl. a férjemmel beszélgetek. Apukáját képről megismeri, mostanában puszit is ad neki a képre 🙂
        Még egy kérdésem lenne a viselkedésével kapcsolatban: az, hogy ledobálja a dolgokat (játék, ennivaló, bármi) a földre, és hogy ha valamit nem akar (pl. kezet mosni menni) akkor egyszerüen lefekszik a földre, az életkori (15 hós) sajátosság?
        Bocsánat a kisregényért, kavarog bennem néhány kérdés 🙂

        • Vida Agi

          2012. december 13. csütörtök

          Ebben a korban minden változás nyűgösebbé teheti a kicsit, így nyilván, ha sok hónap után hazatér az apukája, az is pár napra összekavarhatja és megváltoztathatja a viselkedését, de ez természetes. Ha ott vagy addig vele és érzi, hogy számíthat rád, akkor gyorsan megszokja majd, hogy apa itthon van.

          A dobálás és a többi a dackorszak velejárója. Próbálgatja a szárnyait, önállósodik, bizonygatja, hogy milyen önálló. Ez a cikkem sokat segíthet abban, hogyan kezeld: http://www.kismamablog.hu/gyermekneveles/mitol-lesz-szofogado-a-gyerek
          És ez is: http://www.kismamablog.hu/gyermekneveles/3-megoldas-hisztire

      • Detti

        2012. december 26. szerda

        EZT KÉNE BELÁTNIA MINDEN ANYUKÁNAK!

    • Timi

      2012. december 31. hétfő

      Szia!

      Amiket leírtál nagyon ismeros.Első kislányom pont ilyen volt,ő már 5 éves lesz januárban.azt nem tudom hogy lehetet volna másként csinálni,viszont azt igen hogy 6 hónaposan negykézláb ment és már felállt-sokkal könnyebb volt vele-igaz utánam mászkált ,10 hósan elindult.hamar beszélt 1,5 évesen a színeket ismerte,és most is nagyon intelligens gyerek folyton dícsérik bárhova viszem,itthon kicsit nagyszájú,de ha elmegyünk valahova vagy az oviba, jólnevelten viselkedik.Nehéz volt vele az első félév nem is tudom hogy bírtam ki de most egy angyal,megérte

  • Szabina

    2012. október 25. csütörtök

    Kedves Ági! Csak azt szeretném tudni,hogy ambivalens kötődésből lehet szoros kötődést csinálni? 3 éves a kislányom,és ma erre jöttem rá,hogy megromlott a kapcsolatom vele(az én hibám). Most sok lenne leírnom,de tudom hogy ez a probléma. Hogyan tegyem jobbá a kapcsolatot,kötődést. Kérlek segíts!!!!

    • Vida Agi

      2012. november 13. kedd

      Igen, a kötődésen sosem késő változtatni. Sok foglalkozással, szeretettel, testközelséggel lehet rajta változtatni.

  • Agi

    2012. október 23. kedd

    Kedves Ági,
    van egy 4 hónapos kisláyom. megszeretném kérdezni, hogy az baj-e hogy a pici nem szeret hason lenni, és amikor hasára rakom akkor nagyon sír. Olyan fájdalmasan. Hiába próbálom nyugtatgatni, elvonni a figyelmét hogy mijen jó is hasalni,de nem megy. Ez miért van és hogyan tudám rávenni a picit hogy hassaljon.Nagyon aggódom.
    Előre is köszönöm.
    Várom válaszát!

    • Vida Agi

      2012. november 13. kedd

      Nem baj, de fokozatosa, kis lépésenként vedd rá, hogy ellegyen hason. Először csak a mellkasodra tedd hason és beszélj hozzá, ezt nagyon szokták szeretni. Ha megunta, fordítsd vissza. Utána, ha ez már megy, akkor a földre is leteheted hason és feküdj oda elé, szórakoztasd, beszélj hozzá, addig, amíg meg nem unja, olyankor fordítsd át. Ezt csináljátok naponta legalább 5 alkalommal, és idővel egyre jobban fog menni a hasonfekvés. Ha 1 hónapon belül így sincsen javulás, forduljatok fejlesztőpedagógushoz.

  • Szabó Renáta

    2012. október 23. kedd

    Kedves Ági!

    Van egy problémám, amit valószínűleg én okoztam, még valahol az elején kezdődhetett… a lényeg, hogy a kisfiam most 21 hónapos, az apukája azt mondja: “ennek a gyereknek Te vagy a rongyija”, ami abban nyilvánul meg, hogy ha én altatom el vagy csak ott vagyok mellette mikor elalszik, egyfolytában piszkál, általában a számban nyúlkál. Ez még elég kis korában, pár hónaposan kezdődött. akkor nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, még aranyos is volt. De most már egyre jobban zavar, és fájdalmas is sokszor. Pont ma éjszaka felébredt, ilyenkor egyből engem keres. Oda bújt hozzám, és egyből el kezdte piszkálni a szám. Most elhatároztam, hogy nem fogom engedni neki. Elmondtam, hogy fáj nekem és hagyja abba. Megnyugtattam, hogy ott vagyok mellette, énekelek neki, átölelhet, de a számhoz ne nyúljon. Hatalmas sírás kerekedett. Egyszerűen nem tudtam sehogy megnyugtatni. Csak azt éreztem, hogy hogy lehetek ilyen szívtelen anya, hogy ha ez nyugtatja meg a gyerekemet éjszaka, akkor miért nem hagyom és viselem el. Aztán végül engedtem neki…. biztos ez most bután hangzik így…
    Én azt érzem, hogy valahogy onnan indulhatott a dolog, hogy sosem hagytam őt egyedül, mikor még csak pár hetes volt ha le is raktam az ágyába, mindig ott voltam vele, beszéltem neki, ringatva altattam el. Mikor picit nagyobb lett és már játszadozott, akkor is ott voltam vele, mert nem akartam, hogy unatkozzon. Azóta viszont semmit nem csinál nélkülem. Egyébként, ha nem vagyok otthon nagyon jó fiú, elvan apával, mamával, el is alszik velük, de ha én is ott vagyok és lát, nem kell senki más. Pedig nagyon örülnék, és néha nagyon jól jönne, egy kis szőrme állat, vagy rongyi vagy bármi “helyettesítőnek” főleg az elalvásnál. Szerinted tudok még ezen változtatni? Lesz majd olyan, hogy én a konyhában lehetek, míg ő játszik a szobában?

    • Orsi

      2012. október 31. szerda

      kedves Ági, kapcsolódnék ehhez a kérdéshez én is, mivel hasonló hmm, “gondom”? van. bár az én kisfiamat nem érzem túlságosan ragaszkodónak, vannak periódusok, amikor “magánéletet él”, és ezt egyensúlyban érzem azokkal a szituációkkal, amikor együtt vagyunk. igen okos, barátságos, gyönyörűen fejlődik. viszont neki is van egy ilyen rossz szokása. Szopizás,elalvás alatt a hajam után matat, ha nem éri el, akkor pedig a nyakamon, arcomon nyúlkál. Sajnos én soha, senkitől nem viseltem el, ha a nyakamhoz, arcomhoz nyúlt, most tőle sem, főleg éjjel tud ez pillantok alatt kihozni a sordromból. akkor lett ez igazán probléma, amikor három hónapnyi ujjszopás után (8-10hónapos koráig) egyszercsak elfelejtette a hüvelykujját, és már csak a hajam érdekli. próbáltam sokféle rongyit adni neki, egyik sem érdekli, a cumival nem tud mit kezdeni, a hüvelykujját pedig nem szopja többé, mintha sose csinálta volna. egyértelműen a hajazás neki a stresszoldás, csak sajnos ez engem nagyon nagyon zavar. És úgy érzem, hogy ha a nap során egész nap vele vagyok, sokat játszunk, nevetünk, énekelünk, hordozom, akkor talán nem vagyok zord anya, ha ezt az egyet nem szeretném engedni neki, bár sokszor mégis furdal a lelkiismeret, hogy nem engedem olyan módon ellazulni, ahogy szeretne (nagy sírás szokott lenni belőle). szerinted az én önuralmammal van baj? vagy hogyan tudnám gyengéden valahogy elterelni másfele?

      • P Gyöngyvér

        2013. december 03. kedd

        A középső gyerkőcöm nekem is nagyon hajas volt, Apa nem is tudta altatni, mert kopasz. 🙂 Megoldást az én megnövesztett és levágott (gumival összefogott) hajtincsem jelentette, amit éjjel boldogan tekergetett a kis ujjaival, és én is boldogan aludtam. Az ilyen hajtincsek könnyen elvesznek, úgyhogy ne csak egyet spájzoljatok be hajnyíráskor.. Aztán megnőtt a saját hajacskája is, és kicsi problémák esetén már nem kellett neki az enyém. 🙂

  • agi

    2012. október 22. hétfő

    kedves Angela,

    Ha azt szeretned, hogy a kicsi babad kiegyensulyozott legyen lelkileg, erzelmileg, akkor tenned kell valamit, megpedig azonnal. Muszaj segisteget kerned 1 pszichologustol vagy akar pszichiatertol, nemcsak anyukadtol, aki a vegtelenul negativ ‘Isten buntetese’ elszolasaival csak sulyosbit az allapotodon es a hozzaallasodon. Ha te nem vagy jol a borodben,nem tudsz felnottkent viselkedni es uralkodni magadon a babad elott, o sem fogja ezt soha megtanulni. Vannak szakavatott emberek, akik minden tudasukat bevetve tudnak segiteni. Ne add fel es fokepp vigyazz nagyon magatokra, hogy ez a nehez idoszak ne hagyjon nyomot a kicsi lelken!

    Agi, egy 13 honapos mano anyukaja

  • Kata

    2012. október 19. péntek

    Kedves Ági,
    Kislányom 13 hónapos. Sokat viszem közösségbe, így a gyerekektől nem fél, viszont rég nem látott vidéki Nagypapától vagy a férjem barátaitól (főleg férfiak) sírva fakad. Nem tudom mi ilyenkor a megoldás,illetve az okát sem tudom miért ilyen félénk.
    Köszönöm a válaszod!
    K

  • Nita

    2012. október 18. csütörtök

    Szia!
    Èn 7òràra lakok a szüleimtôl, baràtaimtòl ès semmilyen segítsègem nincsen. Nem terveztem a terhessègem, sôt gyereket se akartam igazàn…ikreim lettek. A pàrom ùgyszintèn dolgozik. Nehèz, de ezt èn vàllaltam, nem a gyerekeim akartak vilàgra jönni, èn döntöttem így. Imàdom ôket teljes szívembôl, de persze nèha kiborítò.
    Èn nagyon sajnàllak, de fôleg szegèny gyerekedet. Keress fel egy orvost a sajàt èrdeketekbe. Nem szènyen a szülès utàni depressziò- ez betegsèg, ès te az vagy a leveledbôl ítve.

  • tila

    2012. október 17. szerda

    Másodszor fogalmazok, mert először egy nagy káosz lett amit írtam, belementem ránk vonatkozó részletekbe ami pedig msot nem fontos. Csak annyit írnék, hogy teljesen együttérzek veled. JÁrtam hasonló cipőben, meg kellett tanulnom megszeretni és elfogadni magamat és a lányomat olyannak amilyen. Néha felkelni sem volt kedvem, mert minden elölről kezdődött és tényleg piszok nehéz feladat az anyaság. Aztán elkezdtem kineziológushoz járni, mert már én is az ablakon kiugráson gondolkoztam. Mára vannak terveim, és mással is foglalkozok, mint a lányom, aki lassan két éves.Aki pedig elítél téged, az nem anya és nem értheti,hogy mennyire nehéz annak lenni.
    Kitartást kívánok és sohasem szégyen segítséget kérni.

  • Angela

    2012. október 15. hétfő

    Kedves Ági,
    én nem szeretnék többet tanácsot kérni senkitől, csak megosztanám a kötődéssel kapcsolatos saját tapasztalatom.
    Nagyon hittem benne, de sajnos nem működik esetünkben.
    Már kora reggel annyira elegem van a gyerekemből, aki most 18 hónapos, hogy legszívesebben kiugranék az ablakon. Eddig se bírtam idegekkel a vele való foglalkozást, ahogyan a férjem sem, mert a kislány nagyon nehéz eset. Pedig nagyon türelmesek, odaadóak, figyelmesek voltunk eddig. Igyekeztünk ezt nem túlzásba vinni azért, hogy harmonikus arányban legyen önálló játék és közös foglalkozás a napok során. De már, ahogy korábban is panaszkodtam, élni se tudunk tőle. Irtam ide is segélykérő emailt, de rájöttem, hogy nincs segítség. Ranschburg tanár úr volt az egyetlen, aki tényleg elgonolkozott minden egyedi ügyön, így tudott volna jó tanácsot adni. A szokásos sablonválaszt kaptam Tőled is, hogy menjek el néha lazítani, stb. Vagy írták, hogy amíg a mosdóban vagyok, adjak a kezébe valamit játszani…hát az én gyerekem 5 mp-nél tovább nem játszik semmivel, addig nem tudom elvégezni a dolgom. Ez itt kevés, nem erről van szó! Már reggel megőrülünk a gyerektől.
    Tudom nagyon jól, hogy ártok neki az idegeskedésemmel és állandó kiakadásaimmal, amikor is sírok az idegtől és szidom az életet. Anyám szerint ez Isten büntetése, hogy ilyen a gyerekem, mert én is ilyen voltam. Ha ez így van, akkor nekem nem kell ez a szar anyaság, lazán fogom venni, beadom oviba, aztán küzdjön egyedül. Nekem még azt se engedi, hogy felöltöztessem. Ezt csak azért írtam le, hogy lássák az anyukák, hogy mennyire hazug a média, minden arról szól, hogy szüljetek asszonyok, közben ez a világ legszörnyűbb feladata. Ez nem csak “nehéz”, hanem egy átok. Alig várom, hogy lazítsak valahogy a gyerekkel való kapcsolatomon.
    Hát ennyi, köszönöm és elnézést, ha valakit felháborítok, tulajdonképpen nem érdekel, mert jogom van az érzéseimhez.

    • Móni

      2012. október 16. kedd

      Szia Angéla!

      Én nem olvastam az előző leveled, csak az jutott eszembe, – ha eddig még nem tettétek meg – hogy keress fel egy gyerekpszichológust, aki személyesen is ellátogat hozzátok és “helyszinen” végigkiséri pár alkalommal az eseményeket. A neten kerestem egyszer én is, mert a kislányom nagyon megváltozott a kistesó érkezésekor. Szerencsére nálunk megoldódni látszik a helyzet:)

      Üdv:
      Móni

    • Vida Agi

      2012. október 16. kedd

      Visszaolvastam az összes korábbi hozzászólásodat és úgy gondolom, hogy neked magaddal van bajod. Ezt írtad: “A gyerekeket is sajnálom, hogy én jutottam nekik anyának.” Ez nem gyermeknevelési vagy kötődési probléma, hanem szülés utáni depresszió. Ha ugyanis nem lenne az, akkor tudnál rajta “sablonmegoldással” segíteni. Mi is ez a “sablonmegoldás”? Sokan annyira be vannak zárkózva a gyerekkel közös életbe, hogy túlnagyítják a problémákat. Egy totyogóval élni piszok nehéz dolog. Mindenkinek az. Azok élik túl ép ésszel, akik nem csak azzal foglalkoznak, milyen vacak az egész, mennyire elégedetlen, hisztis, sírós, akaratos ez a gyerek egész nap. Ők általában az általad “sablonmegoldásként” emlegetett módszerek valamelyikét alkalmazzák, tehát valami mást is csinálnak a gyerek mellett, amiben kipihenik magukat, ami más célt is ad az életüknek, mint szüntelenül az anyaság sötét oldalán rágódni.
      Nálad ez a dolog nagyon régóta húzódik, szerintem keress fel egy pszichológust, mielőtt komolyabbra fordul az állapotod. Külföldön vagy, egyedül, várandósan egy dackorszakban levő kisgyerekkel, ezt mindenképpen fel kell dolgoznod szakértő segítségével.

    • Eka

      2012. október 16. kedd

      Nagyon elgondolkoztató, amit írtál. Mi is külföldön élünk 7 órányira a nagymamáktól, barátoktól, rokonoktól. A férjem reggeltől estig munkában, hazaérve már fáradt ahhoz, hogy különösképpen segítsen bármiben is. Magyarul a most egy éves gyerekem megszületése óta reggeltől estig velem van, nincs kinek lepasszolni akár csak egy kósza órára sem.
      Baromi nehéz a nap majdnem minden pillanatában helyt állni, számomra sokáig az volt az egyetlen kapaszkodó, hogy a holnap mindig könnyebb lesz. Ügyesebb leszek, türelmesebb leszek, tapasztaltabb leszek. De soha nem éreztem, hogy ennyire el lennék keseredve, mint ahogy téged látlak a levélben. Szívből remélem, hogy sikerül ebből az életérzésből kitörnöd!
      Üdv
      E

    • Marta

      2012. október 22. hétfő

      Kedves Angela,
      Nem szoktam olvasni ezt az oldat, es nem is szoktam hozzaszolni a neten semmihez. Ezt a baratnom kuldte ma reggel, hogy olvassam el, es most ugy erzem, h ugyan nem kertel tanacsot, meg sem lehet szo nelkul hagynom.
      Pszichiater vagyok, GYED-en, ket kisgyermekkel. A kisebbik gyermeken nekem is naggggyon sokat kovetel, az elso hozza kepest egy angyal volt, persze ezt csak most latom, hogy van osszehasonlitasi alapom.
      Sajnos azt kell mondjam, hogy nem a gyerekkel van a problema. Surgosen keress segitseget magad reszere: pszichoterpia (hosszabb folyamat), es lehet, hogy antidepresszivum is szukseges.
      udv, m

      • lola

        2012. október 26. péntek

        sziasztok!
        Bocsánat, hogy belszólok, de lehet hogy nincs igazatok.
        Én ugyan nem vagyok pszichológus, így lehet hogy félreértelmezem Angéla problémáját, de valamilyen szinten hasonlókat éltem át én is. Nem minden gyerek egyforma, és a rózsaszín ködfelhőbe burkolt babás oldalak, meg az újságok által tálalt ömlengős nyáladzásnak nulla köze van a valósághoz. Felépítenek a nőkben egy képet, hogy milyennek kell lennie az ideális kisbabának, az ideális szülésnek, és az ideális családnak. Aztán megszületik a baba, és baromira semmi sem olyan mint amit a nyugis kis estéimen a a pocikámat simikézve elképzeltem. Az én babám nem volt soha bújós baba, nem igényelte túlságosan a testi közelséget, aztán amikor totyogni kezdett még inkább önállósította magát, én pedig persze, hogy kudarcnak fogtam fel az egészet, hiszen én mindent tökéletesen csináltam, ahogy a nagykönyvben meg volt írva! Persze, hogy egy idő után kiborul az ember, hiszen folyton csak ad és ad, és nem kap cserébe semmit. Rémes volt látni a játszótéren a többi babát, akik kapaszkodtak az anyjukba, az én fiam meg azt is leszarta, hogy egyáltalán ott vagyok-e még! Aztán megszületett a kistesó, aki bújik, aki keservesen sír ha nem lát, akinek anya a világ közepe, és én lassan megértettem, hogy a fiam ilyen, és így kell elfogadni. Szeretem, imádom, de már nem próbálok görcsösen ráakaszkodni. Ezzel csak azt akartam mondani, hogy lehet hogy tényleg Angélánál is inkább a babával van “baj”, és tényleg ennyire nehezen kezelhető kislány. “Még felöltöztetni sem engedi magát”-hááát, ez is ismerős. 🙂 Persze nyilván az indulatait kezelni kell, és nem kell a gyerek előtt kiborulni (de ez néha piszok nehéz a sokadik “NEMNEMNEEEEM” után).

    • Luca

      2012. október 25. csütörtök

      Kedves Angéla!

      Én teljesen együtt érzek veled!!Nekem 16 hónapos a babám és ugyanez a helyzet! Egy végtelen türelmű, sok problémás gyerekkel foglalkozó pedagógus vagyok, de amit az én gyerekem is csinál, azt ismerősök is mondják, h nem normális. Alvászavara is van, úgyhogy még éjszaka sincs nyugalom.Én már egyszerűen megszűntem létezni, egy rabszolga vagyok leamortizálva, lesoványodva, mivel engem enni se enged, betegre ordítja magát, ha nem veheti ki az ételt a számból,így enni is jóformán éjszaka tudok. Zuhanyzást, egyéb dolgokat percek alatt kell lebonyolítani, mert különben bekékül az ordítástól. És ez nem hiszti! Ez valami más, annál több!Rengeteget foglalkozom vele, éjjel-nappal, nagyon szeretem és mégis ez van.Voltam én már mindenhol: neurologus, pszichológus, netes segítségkérés. Mindenhol ugyanaz a sablonszöveg! Az orvosok azt mondják: “Anyuka, hát, ilyen a gyerek temperamentuma, ez van”. Ami még segített és neked is ajánlom, a keresőbe üsd be , h “Többemberes baba”. Ez egy fogalom,amit nemrég fedezett fel egy orvos.Ha elolvasod az oldalakat és a linkeket szerintem te is ráismersz a gyerekedre, az enyémre teljesen ráillik az a 10 ismérv, ami ezeket a babákat jellemzi.Azzal magyarázzák a problémát amúgy, h ezeknek a gyerekeknek gyengébb az idegrendszerük az átlagosnál és ezért ilyenek. Teljesen igazad van, h a média csak az anyaság “rózsaszín ködét” reklámozza, ilyenekre pedig nem készíti fel az embert. Én már csak azt várom, h végre beszélni tudjon és meg tudjak vele értetni dolgokat. Hát, nem így képzeltem én sem el a “babázást”….

      • Ágnes

        2012. november 16. péntek

        Kedves Luca!

        Az én kis többemberes emberpalántám annyira túlpörögte magát, hogy napközben szinte semmit, éjszaka meg egyfolytában mászkákva aludt, így aztán egész nap hisztis volt. Nekem is azt mondta az orvosunk, hogy ” ilyen vérmérsékletű”, de én egyszerűen nem tartottam normálisnak, hogy éjszaka se alszik mélyen, pihentetően. Másrészt én is 2 órákat aludtam, ami kikészített. Elmentünk homeopátiás orvoshoz, kapott erre homeopátiás bogyót, és úgy néz ki, hogy javul a dolog. Nem állítom, hogy egy mormota lett, továbbra is kelünk éjjel, de napközben tudunk játszani, és du. azért alszik egy órát – mélyen. Esetleg próbáljátok meg, hátha segít nektek is.

        Üdv. Ági

    • Zsó

      2012. november 13. kedd

      Kedves Angéla,
      én nem azért írok most Neked, mert szeretnélek “kioktatni”, vagy ilyesmi, de segíteni szeretnék esetleg, ha tudok, Neked és a Kicsidnek is.
      Hidd el, nem vagy egyedül a hiszti-problémával, a nehezen kezelhető gyermek fogalmával sokunk találkozott már. Nekem a nagyobbik kislányom születésétől kezdve, hasfájós, sírós, hisztis, nyűgös, akaratos, nemalvós… gyerek volt. Már 20 percenként keltem éjszaka hozzá, mert azt hitte, Anya az élő cumi, cici nélkül nem tudott aludni. Így került az ágyunkba, mert már azt hittem, összeesek a fáradtságtól, a szobája felé vezető úton. De minden egyes mosoly, egy-egy édes szó, vagy mondat, újra meg újra emlékeztetett, hogy miért is szeretem őt, és ez a szeretet iránta türelmesebbé tett, újra erővel töltött fel. (Holott semmiképp sem nevezném magam alapvetően türelmes embernek!) Nem mondom, voltak mélypontok: sírás, popóra ütés (persze nem embertelen mértékű és erejű), rákiabalás…, de sosem tudtam megfelejtkezni az alapvető, mélyről jövő szeretetemről, amit iránta érzek. Ez volt újra és újra a “töltés” a mindennapokban.
      Úgy érzem az írásodon, hogy te erről a mélyen rejtőző érzésről átmenetileg “megfelejtkeztél”, vagy legalábbis nem veszel észre mást a kisgyermekben, csak a rosszat. Igazad van, nem minden fehér: nem csak mosolygós, illatos, kedves, alvós babák léteznek, sőt, ebből van a kevesebb. De azért nem is minden fekete! Újra meg kell látnod a gyermekedben az édes kis jellemvonásokat: egy mozdulatot, szót, bármit, ami újra örömmel tölt el, hogy ő van neked. És nem lehet-e, hogy ezt a ridegséget, ahogy róla írsz, ő már jó ideje érzi rajtad? Nem lehet-e, hogy kevés az ölelés, dajkálás, simogatás, ami a komfortérzetét adná? Én Kovács Ágnes doktornő könyvében azt olvastam, hogy léteznek úgy nevezett atópiás alkatú gyerekek, akik nem csak, hogy hasfájósak, allergiára, kiütésekre hajlamosak, de nehezebben alkalmazkodnak a külvilág esetleges negatív ingereihez, legyen az bármi. Én az én nagyobbik kislányomat abszolút ebbe a kategóriába sorolnám, tényleg nagyon-nagyon nehéz volt vele. De nem szűntem meg játszani, szeretgetni, törődni vele a jó pillanatokban. Egy idő után rájöttem, a hisztit ignorálni kell. Hadd bőgjön, ha ok nélkül, ellenkezésből teszi. Úgy tettem, mintha nem is figyelnék oda, igaz, közben mély levegőt kellett vennem, hogy uralkodni tudjak magamon. De pár ilyen után szépen lassan leszokott a hisztiről. És képzeld: ma 4 és fél éves, és MINTAGYEREK az oviban! Imád oda járni, szereti a gyerekeket, szót fogad, együttműködő és kiegyensúlyozott! (Nem mondom, néha bepróbálja a hiszti-műsort OTTHON, de már csak ritkán és nem olyan kitartóan.) Próbáld meg a kicsi drámáit figyelmen kívül hagyni, nem odanézni, hagyni, hadd cirkuszoljon. A “normális” pillanatokban pedig szeresd őt nagyon, ne érezze ezt a bizonytalanságot, kiábrándultságot rajtad, mert ez biztos, hogy csak ront a helyzeten. Lásd meg a napjaitokban az örömteli pillanatokat is, és ezek adjanak erőt a másnaphoz, a cirkuszok lekezeléséhez. Próbáld meg azt a tényt elfogadni, hogy ő esetleg egy olyan gyerek, aki nehezebben tűri a fájdalmat, az éhséget, vagy bármi hasonló ingert, de meg fogja tanulni kontrollálni magát. Tudni fogja,mert néhány hónap alatt megtanulja, hogyan kezelje ezeket a helyzeteket, lesz ő még teljesen “normális” (szerintem most is az!), de még túl pici, hogy kifejezze, mi az, ami zavarja. De van fény az alagút végén,hidd el! Egyelőre Neked kell türelmesebbnek lenned.
      Egyébként most már 2 gyermekes anyukaként állíthatom, hogy a hiszti végéhez közeledve, egy szeretetteljesen anyai ölelés, egy puszi csodákra képes! És te is sokkal jobban fogod érezni magad tőle, hiszen ő a Te kincsed!!! Kitartás, türelem, és SZERETETKIFEJEZÉS, mind szavakkal, mind pedig tettekkel, közös játékkal, öleléssel!!!! Minden jót kívánok Nektek!

      • P Gyöngyvér

        2013. december 03. kedd

        Óriási LIKE! 🙂 Gyöngyvértől