Ésszel vagy szívvel?

Ennek a cikknek azt a címet is adhattam volna, hogy IQ vagy EQ. Olyan témáról fogok most írni, amivel sokszor sokféle szempontból szembesülök, amikor anyukákkal és gyerekekkel beszélgetek egy-egy probléma kapcsán. Mégpedig arról, hogy amikor a gyerekek problémáival, furcsa szokásaival, magatartásával foglalkozunk, vajon az eszünkkel vagy a szívünkkel, az érzelmi intelligenciákkal figyeljük-e a baba, a kisgyermek viselkedését és hozzuk meg a vele kapcsolatos következtetéseket, döntéseket.

Ésszel vagy szívvel?Az esetek többségében azt látom, az anyukáknak erős érzelmeik vannak a babával, a gyerekekkel kapcsolatban, azonban a következtetéseiket, a döntéseiket már az észérvek alapján akarják meghozni. “Eddig jó alvó, volt most elromlott az alvása, mi történhetett vele?” – kérdezik gyakran az anyukák, majd logikai alapon levezetik, mi mindent tettek meg a gyerek jóalvása érdekében, milyen megoldások kizártak az ő esetükben, valamint melyik ismerősük mit tanácsolt az ügyben.

Az esetek többségében totálisan félreértik szegény babát. Dolgozom egy könyvön, amit évek óta készülök megírni, a címe “Félreértett csecsemők” lesz és előreláthatólag az év elején fog megjelenni, ebbe sok ilyen helyzetet összegyűjtöttem, amikor az anyukák logikus érvek mentén próbálják értelmezni, mit miért csinálhat a baba, holott a baba, a kisgyermek viselkedése nem matematika. Az, amin ő átmegy a fejlődése során túlmutat a racionális fogalmakon, mégis gyakran próbálnak a szülők logikát keresni a viselkedésében.

Egy kisbaba nem logikus. Hányszor hallom néhány hetes picurok anyukáitól, hogy egyszerűen nem értik a babát, nem látják a napirendjében a logikát. Már hogyan is lenne benne logika és rendszer? Egy ilyen picinek nincsen időérzéke, az első hetekben azt sem tudja mikor van nappal és éjjel, ezt a mi szokásaink révén tanulja meg.

Amikor gyermeked lesz, olyan, mintha idegen nyelvet szeretnél tanulni anyanylevi környezetben. Mondjuk kivisznek egy idegen országba és ott kell nyelvtankönyv és szótár nélkül helytállnod. Mit csinálsz elsőként egy ilyen helyzetben? Nyilván figyelsz és tanulsz, megpróbálod megfejteni, mi mit jelent. Míg végül spontán megtanulod a nyelvet, anélkül, hogy felfogtad volna a nyelvtant és bemagoltad volna a szabályokat.

Ezzel szemben mit csinálnak az anyukák? Lázasan lapozgatják a könyveket, törik a fejüket, próbálják megfejteni a szabályokat. Pedig a nyelvtankönyv a szívükben van, pontosan tudják, mi micsoda, csak most nem olyan világban élünk, ahol az érzelmi intelligencia fejlettsége dominál.

Nemrégiben dr. Csernus Imre előadásán vettem részt, ahol a maga szemtelenül hatékony és sokak számára sértő módján szembesített minket vele, mennyire leépült az érzelmi intelligenciánk, mennyire mindent “fejből” szeretnénk megoldani. Hozzáteszem az iskolarendszer és a hagyományos nevelés javarészt arra helyezi a hangsúlyt, hogy az IQ-t tartsuk elsődlegesnek az EQ felett, ezt fejlesztjük, ezt díjazzák, ezért fokozatosan ez kerül előtérbe, az érzelmi pedig a háttérbe, így amikor szülővé válunk nem csoda, ha ezt a “feladatot” is IQ-val próbáljuk megoldani. Szerencsés esetben a gyermekünk “logikus” eset, kevésbé szerencsés esetben nem tudjuk semmilyen elméletbe beleilleszteni, ezért állandó küzdelemben vagyunk, hogy valahogy mégiscsak beletuszkoljuk szegényt az általunk kialakított képbe.

Ez nagyjából olyan küzdelem, mintha egy nagy puha szövet gömböt próbálnál belerakni egy feleakkora kockaformába – lehetetlen 🙂 Akárhogy is tuszkolod, valamelyik csücske mindig ki fog lógni. Szóval jobban jársz, ha elfogadod, hogy nem kockád van, hanem gömböd és máris kerekebb lesz a világ 🙂

About The Author

Vida Ágnes

Pszichológus, babapszichológus. 2006 óta foglalkozik csecsemőkori problémákkal, könyvei, tréningjei, tanfolyamai, könyvei szülők tízezreinek segítettek jobban megérteni gyermekük viselkedését és magukat, mint szülőket. Ági nem csak beszél róla, hanem csinálja is: személyesen is segít a hozzá forduló szülőknek és közben még a saját két kisfiát is nevelgeti. Kérdezni szeretnél? Sürgős kérdésekre a Facebook oldalon válaszolok, a blogon a hozzászólások között nem. Ha a kérdésed hosszabb vagy privátban szeretnél kérdezni, kéthetente az online fogadóórán tudsz kérdezni.

3 Comments

  • bianka

    2010. április 01. csütörtök

    Kedves Ági,

    én is egy ilyen “nem értem” szerű problémáról kérdeznék. 14,5 hónapos kislányunk túlságosan barátságos, de mindenkivel. aranyosan mosolyog az utcán, integet és cimborál kutyával, gyerekkel, felnőttel, ez rendben is van, örülünk neki. de azt nem értem – tényleg -, h miért kell átkéredzkedni idegen emberekre, mikor apja, vagy én tartom (ha épp kézben van). és szinte bárkire szívesen átmegy, aki szimpatikus neki. nekem pedig sok ember ezek közül egyáltalán nem az(bajszos nők, büdös bácsik puszilgatják, akik nem teljesen idegenek, tehát nehéz szólni).
    nem tudom, miért ilyen kedves, jó hír is ez, mindenki csodálja, másrészt ez a rossz oldala és nem tudom, h akadályozhatnánk ezt? a végén még ellopják, mert hagyja magát, ha nem figyelünk egy percre.
    ehhez kapcsolódna egy olyan probléma is, h mintha hozzám nem kötődne olyan erősen. este ugyan csak én tehetem le, de ha 1-2 órán át nem lát, akkor nem szalad hozzám, csak épp konstatálja, h ott vagyok újra, mosolyog is, de nincs kitörő öröm – nekem pedig úgy hiányzott…
    lehet, h ezek álproblémák, de azért gondoltam rákérdezek, jókat segítettél már pár dologban!

    köszi előre is!
    bianka

  • Anyaci

    2009. december 16. szerda

    Valóban!
    Ráadásul a lelki egészségünkkel sokszor addig nem is törődünk, amíg fizikailag nem okoz betegséget valamilyen lelki probléma. Fogorvoshoz eljárunk, de ha nyomaszt valami, sokszor elfojtjuk ahelyett hogy a végére járnánk. Ez sincs jól így, fontosnak tartom megtanítani a gyermekemet arra, hogy mindig tudja és merje kifejezni, amit érez.

  • kata

    2009. november 26. csütörtök

    Kedves Ági!
    Teljes mértékben egyet értek az írásoddal. A legtöbb anya szerintem a társadalmi elvárásoknak és környezetének akar megfelelni és erre tanítja a babáját is (természetesen vannak kivételek). Véleményem szerint minden ember, baba egy önálló személyiség, aki egy alaptermészetet hoz magával és a mi dolgunk annyi, hogy szeressük őt és mindenbe mellette álljunk, támogassuk, de szinte soha ne mi mondjuk meg neki hogy mi a jó neki, mi legyen ha nagy lesz, kinek és minek feleljen meg, hiszen ő maga tudja hogy mi a jó neki és azt el is fogja mondani ha nyitott rá a környezete.
    Természetesen nem a szélsőségekre gondoltam a fentiekben (pl. drogozás, éjszakai kimaradások stb). Csak ha őt például a zongora érdeklni, akkor ne legyen muszály úszásra járnia mert a szülő szerint az jobb.
    Remélem nem kavartam nagy port a hozzászólásommal.