Beválik majd az életben?

„Át kéne már aludnia az éjszakát”, „Miért nem eszik még önállóan?”, „Mikor fog már beszélni?”, „Mikor szokik le a csúnya beszédről? Az együttalvásról? A pelenkáról?” – amíg felcseperedik a gyermekünk sokszor, sokféle elvárásunk van a fejlődésével kapcsolatban. Néha a fejlődés tempója miatt aggódunk, szakemberhez fordulunk. Néha a viselkedését nem értjük vagy nem helyeseljük. Folyamatosan ott forog bennünk a kérdés, a kétely: vajon beválik-e majd a gyerekem az életben?

Lesznek-e barátai az oviban?
Mondja-e majd rá az óvónéni, hogy milyen ügyes kisgyerek?
Dicséri-e majd a tanítónéni?
Lesz-e kitűnő bizonyítványa? Nyer-e a matekversenyen? Bekerül-e a jó gimnáziumba?
Tanul-e rendes szakmát? Leteszi-e a nyelvvizsgát? Jó lesz-e az érettségi bizonyítványa?
Bejut-e majd a neves egyetemre, a legjobb gyakornoki helyre, a külföldi öszöndíjra, a jó állásba?
Lesz-e jó munkája, amit szeret? És magas fizetése?
Tud-e majd magának lakást meg kocsit, fut-e majd nyaralásra?
Talál-e majd párt magának, akiben annyira bízhat, mint bennünk?
Olyat, aki miatt merjük majd elengedni a kezét?

Ezért aggódunk annyira azért, vajon időben nyúl-e a játékokért, hogy akkor kezd-e el mászni, felállni, járni, mint a szomszéd babája, hogy barátságos-e a többi gyerekkel, megtanul-e rendesen köszönni, leszokik-e a verekedésről, a félénkségről, a cumiról. Már kicsiként azt figyeljük a szemünk sarkából, vajon be fog-e válni a „Nagybetűs Életben”.

Van, aki annyira szeretné ezt, hogy elébemegy a problémának, utánaolvas, utánatanul, beszél a védőnővel, a fejlesztőpedagógussal, a nyelvtanárral. Gyakoroltat, odafigyel, fejlesztet mindenáron, akkor is, ha a gyermeke egészséges. Úgy érzi, az ő felelőssége és feladata, hogy fejlődjön a gyerek, hogy jöjjenek az eredmények. Hogy az ő felelőssége ha a gyerek nem beszél még 2 évesen és egyesre írja meg a matekdolgozatot. Ott bújkál benne a félelem, hogy a gyereke enélkül nem fog beválni. Azért tesz-vesz, azért áldozza minden idejét, figyelmét a gyerekre, mert fél. A gyermeke pedig érzi ezt a félelmetés ő maga is tétovázik majd, nem mer egyedül nekiindulni, nem mer kockáztatni, vár a segítségre.

(Természetesen vannak olyan esetek, amikor tényleg fejlesztésre van szükség, amikor valóban segítségre van szüksége a gyermeknek a fejlődésben. Ilyen esetben szakemberhez fordulni kötelesség.)

Van olyan szülő is, aki nem a gyerek helyett oldja meg a dolgokat, hanem felteszi a lécet és azt várja, hogy a gyerek átugorja. Megteremti a feltételeket, támogatja és bíztatja a gyereket, szakembereket szerez, akik segítenek, mert a lécet át KELL ugrani. Mindig újabb és újabb léceket. Az éjszaka átalvásáét, a hisztiről való leszokásét, a „rendes” viselkedését, Az ilyen családban nem félelmek vannak, csak elvárások. Időpontok, amikorra tudni kell. Szintek, amiket el kell érni. A gyerek vagy alkalmazkodik és átugorja, vagy megtanulja kikerülni. Ügyesen leplezi, magyarázza, burkolja, hogy miért nem. Nem átrepül a léc felett, hanem az egyik léctől a másikig bukdácsol.

És persze lehet harmadik, negyedik és századik út is. Félelem nélküliek. Kevesebb mércével működőek. Attól függően, hogy mit gondolunk az életben való beválásnak.

A jó kapcsolatokat másokkal? („Jaj, de hülyén viselkedsz már megint, nem érdekel mit gondolnak mások?”)
A tömegbe olvadást? („Miért nem tudsz rendesen viselkedni, mint a többi gyerek?”)
A versengést, a győzelmet? („A te fiad csak 10 hónaposan állt fel. Épp ideje volt. Öcsike már 7 hónaposan tudta,”)
A megfelelést másoknak? („Nem igaz, hogy mindig csak magadra tudsz gondolni?!”)

A nevelés alfája és omegája az, mit gondolsz, mi kell ahhoz, hogy a gyermeked beváljon az életben. Milyen képességekre lesz szüksége? Mit kell elérnie? Mit kell tudnia? És vajon a saját példáddal mit tudsz ebből hitelesen átadni, megmutatni neki?