Önző vagyok?

Elvárás, hogy az anyának önzetlennek kell lennie. De meddig tartanak az önzetlenség határai? Mire terjed ki? Mi várjuk el magunktól vagy mások várják el tőlünk? És hol a határ önzetlenség és önfeláldozás, a másik érdekeinek figyelembevétele, igények teljesítése és maximalista mártíromság között?

anya önzés, anyaság, megfelelési kényszerAz újszülött ösztönből jelez, igényel minket, kapaszkodik belénk, hiszen ez a természete, az életbenmaradás eszköze. Mi anyák pedig természetszerűleg kielégítjük ezeket az igényeket. Etetünk, pelenkázunk, ringatunk, napestig. De már ilyenkor is van, aki máshol húzza meg a fontos és a nem fontos közti vonalakat a prioritásokat. Van, aki már ekkor is hátra tud néha dőlni és elolvasni egy jó könyvet, mert az neki jár. Vagy el tud jutni már déli 12 előtt a ruhásszekrényig, ki tud sminkelni, és néha tornászik is, és fodrászhoz megy.

Talán azért, mert “álomrendes” babája van, aki egész nap alszik – talán így is van.
Talán azért, mert kéznél van a nagymama, az apa, a sógornő, a babysitter, aki segít – talán.
Vagy talán azért, mert elhatározta, hogy őneki ezek a fontosak és akkor is megoldja valahogy, ha a feje felett összecsapnak a hullámok, mert ez neki minden körülmények között jár.

Közben egy másik világban egy másik anyuka délután 2-kor veszi le a pizsamát, mert egész délelőtt, etetett, ringatott, pelusozott, főzött-mosott-takarított, a szemceruzáját már hónapok óta nem látta, tornászás gyanánt váltott babakocsitologatást végez a közértig meg vissza, a fodrász pedig csak vágyálom marad, mert a csemete nincs el a nagymamával fél óránál tovább, különben is mi lesz, ha pont akkor lesz éhes? És, ha mégis eljut, akkor minduntalan gyötri az önzőség vádja, amiért a mamára bízta arra a másfél órára a babát.

Vajon honnantól tartod önzőnek magad?
Mikor érzed azt, hogy ez már neked “nem jár”?
Mikor érzel lelkiismeretfurdalást?
És mikor sütöd rá másokra az önzés bélyegét?

Nem arról van szó, hogy mindenkinek kötelező lenne sminkelnie magát otthon (minek?) és fodrászhoz kéne járnia. Nem. Arról van szó, hogy mersz-e fenntartani magadnak olyan szokásokat, amik ahhoz kellenek, hogy önmagadnak, hogy teljes embernek érezd magad, hogy kikapcsolj, ellazulj és pihenj. Olyan apró fogódzókat a mindennapokban, amikre érdemes várni, amik számodra energia- és örömforrások. Mersz-e magad maradni a teendők és igények tengerében?

Egy anya számára ez a legnehezebb, hiszen egyik igényből a másikba szaladsz. Vannak sürgősek, nagyon sürgősek és fontosak. Vannak láthatóak (“Petike éhes, szomjas, álmos”) és láthatatlanok (“Mit fog szólni a férjem, ha nincs főtt vacsora?”, “Mit szól majd a gyerekorvos, ha Petike megint nem hízik eleget?”), és olyanok, amik a rátermettségedet kérdőjelezik meg (“Nem eszik rendesen a gyerek, nem vagyok jó anya.”, “Megint sírva ébredt, nem vagyok jó anya.”)

Kényszerré válik a megfelelés, akkor érzed jól magad, ha bizonyítod, hogy te aztán minden téren megfelelsz. Milyen mércének is? A védőnő és a gyerekorvos mércéjének? Az anyós, az anya mércéjének? A kismamaújságok mércéjének? A szakkönyvek számainak?

Miért nem a sajátodnak?

Miért kell megfelelni?

Önző vagy-e, ha azt akarod, hogy aludjon végre a gyereked éjszaka?
Önző vagy-e ha vele együtt alszol?
Önző vagy-e, ha szoptatási problémáknál inkább tápszerhez nyúlsz?
Önző vagy-e, ha nem akarod elválasztani?
Önző vagy-e, ha ő még szopizna, de neked már nem jó és el akarod választani?
Önző vagy-e, ha néha másra hagyod?
Önző vagy-e, ha sülve-főve együtt vagytok?
Önző vagy-e, ha nem hordozod?
Önző vagy-e, ha szereted hordozni, sőt élvezed?

Mint láthatjuk, az önzés fogalma relatív.

Ismerjük el, anyának lenni nehéz, fárasztó, egyedül vagy hagyva életed egyik legnehezebb és vadonatúj helyzetében, néha fogalmad sincs mit kell tenni, és amikor már van fogalmad, akkor is olyan fáradt vagy, hogy nincs kedved megtenni. Jár neked a kikapcs. Jár neked, hogy másra is gondolj. Jár neked, hogy magadra is. Jár neked a tisztelet. Jár neked az elengedés. Neked jár.

Megszabadulnál ezektől az érzésektől? Az ellentmondástól? A megfelelési kényszertől? Itt tudok segíteni neked >>

About The Author

Vida Ágnes

Pszichológus, babapszichológus. 2006 óta foglalkozik csecsemőkori problémákkal, könyvei, tréningjei, tanfolyamai, könyvei szülők tízezreinek segítettek jobban megérteni gyermekük viselkedését és magukat, mint szülőket. Ági nem csak beszél róla, hanem csinálja is: személyesen is segít a hozzá forduló szülőknek és közben még a saját két kisfiát is nevelgeti. Kérdezni szeretnél? Sürgős kérdésekre a Facebook oldalon vagy a blogon tudok válaszolni, ha privátban vagy személyesen szeretnél kérdezni, a beatrix@kismamablog.hu címen tudsz időpontot kérni.

17 Comments

  • Dia

    2013. november 03. vasárnap

    Kedves Ági!
    Kislányom 7 hónapos, alapvetően nyugodt, kiegyensúlyozott baba. Kb. 2 hetes korától tápszert is kapott, mert nem volt elég anyatejem, nem szopizott rendesen illetve a kis születési súlya és aluszékonysága miatt a védőnők szerint kalorizálni kellett. Kb. 1 hónapos korában pár órára az édesanyámmal hagytam, majd 2-3 hónapos korában 2-3szor pár órára a férjem szüleinél, egyszer hosszabb időre kb. 5 hónaposan szintén az édesanyámnál, ezen kívül még talán 2szer pár órára nála, egyszer 4-5 órára a férjemre és 2-szer fodrászhoz is mentem. Nagyon lelkiismeret furdalásom van emiatt és a problémám talán ebből ered. A picikém amikor cumisüvegből etetem szinte soha nem néz rám,keveset mosolyog rám, míg a férjemre, testvéremre, édesanyámra és lényegében szinte minden idegenre azonnal. A távolléteim során soha nem sírt utánam, nem hiányolt, elvolt az anyukámmal és a férjem szüleivel. Napközben gyakran hagyom a pihenőszékében, vagy a játszószőnyegén, amíg én a házimunkát végzem otthon.
    A napokban kíváncsiságból megkértem a férjem, hogy altassa el ő és minden gond nélkül elaludt nála (korábban nem tudott nélkülem elaludni, legalábbis ezt gondoltam egy alkalom után, amikor nem voltam vele és borzasztóan sírt, majd csak nálam nyugodott meg).
    Idegenek társaságában is jól el van és olyankor a szemeivel sem keres és nem is sír utánam.
    A férjemmel a terhességem 7. hónapjától eléggé megromlott a viszonyunk, előfordult, hogy a pici előtt vitatkoztunk illetve a kialakult helyzet miatt lényegében folyamatosan feszült vagyok.
    Attól félek, hogy az előbbi konfliktus és a sok távollétem miatt nem kötődik hozzám eléggé. Félek, ha ez így van, hogyan “tehetem jóvá”, vagy már kitörölhetetlen károkat okoztam a kettőnk kapcsolatában? Anyaként arra vágyom, hogy hozzám bújjon a kisbabám, hogy érezhetően hiányoljon, ha akár rövid ideig nem vagyok vele és nekem is ugyanúgy és ugyanannyit mosolyogjon, mint a családtagjaimnak és idegeneknek. Az utóbbi időben többször is vele aludtam este (bár a férjem szerint ez nem jó, mert megszokja a pici), de semmi nyűgösködés nem volt akkor, amikor másnap a kiságyába tettem le aludni. Ebből is arra következtetek, hogy nem kötődik annyira hozzám. Nem tudom, hogy mitévő legyek és hogy valósak-e a félelmeim, de nagyon szeretném ,ha a kisbabám jobban kötődne hozzám.
    Üdvözlettel: Dia

    • Vida Ágnes

      2014. január 08. szerda

      Nem azért nem mosolyog rád, mert téged nem szeret, hanem azért, mert a te jelenléted természetes a számára, mindenki más meg újdonság neki, most kezdi felfedezni, hogy vannak mások is rajtad kívül a világon és mivel számára a mosoly a legfontosabb kommunikációs eszköz, ezért ezt használja. Ne aggódj emiatt 🙂

  • Mimi

    2013. július 17. szerda

    Kedves Ági!

    Babánk egy éves múlt. Mosolygós, kiegyensúlyozott, nagyon tanulékony,és energikus baba. 10ónapos kora óta jár, mindenféle ételt szeret, és még cicil is. Sohasem aludta át az ájszakát, sőt, számtalanszor kelt, és csak cicin aludt vissza. Mi már az egy év alatt végképp kimerültünk, fizikálisan főleg, de már sajnos a türelmesség is egyre nehezebben ment a rengeteg ébredés, és nemalvás miatt. Nappal sem volt soha nagy alvásigényű a Manónk. Elkezdtük megtanítani egyedül aludni, mert eddig csak cicin, vagy babakocsiban ment. Pár napja csináljuk, és ügyesen halad, tegnap éjjel csak egyszer kelt, és már az első estétől sokkal jobb a helyzet. Esténként nem is sír, éjszaka sem, picit nyekereg, de alszik is, mint bemegyünk megsimogatni. De napközben nehezebben alszik el,bár csak pár percet sír,és ügyesen mutatja, hogy hol fog aludni. Viszont önzőnek érzem magam, hogy hagyom sírni. Vagy egyedül hagyom, hiszen egy évig mindig mellette voltam, mikor elaludt. Engem is megvisel, megszakad a szívem, hiányzik a karomból olyankor…De félek, hogy őt még inkább!Szerinted ő mit érezhet? Ártok neki ezzel? Lenne még egy olyan kérdésem is, hogyan szoktassam egy nappali rutinra alvás terán, vagy egy alvásra inkább?Mert az egyedül altatás előtt délelőtt éés délután is aludt kb egy-egy órát még, de most, hogy este jobban alszik, kevsebbet alszik napközben is, de olyan össze-vissza időpontokban, ami megint nem jó se neki, se nekünk. HOgyan szoktassam rá egy bizonyos időpontra? Mindig máskor álmos:S És hogyan szoktassam egy alvásra? Este 8kor tesszük le, alszik is ügyesen. Előtte négy órát ébren kellene lennie. Viszont háromkor mág nem álmos annyira, hogy elaldujon,és négyre fenn legyen. Délelőtt 10-10:30körül alszik el, de szeretném későbbre tolni, és így hátha du nem igényelné az alvást..de félek, hogy ezzel is felbolygatom a kis lelkét, mert mióta egyedül alszik, nyugtalanabbnak, kicsit nyűgösködőbbnek, akaratosabbnak érzem,pedig rengeteget vagyunk vele. Ez lehet az egyedül alvástól? Illetve enni sem akar. Se szilárdat, se pépeset. Pedig nagyon jó étvágyú volt. Sehol, sehogy sem eszik szinte…HOgyan tudnám rendszeres, nyugodt, sírás nélküli evésre szoktatni? Vagy ez is a alvás miatt van? Nem kellett volna még elkezdenünk egyedül altatni? Előre is köszi.

    • Vida Agi

      2013. július 21. vasárnap

      Ha ilyen következetesen végigcsináltad ezt, akkor büszke lehetsz magadra és rá is 🙂

      Az normális, ha nappal már csak 1x akar aludni, próbáld meg a délelőtti alvást kicsit későbbre tenni és akkor kimarad a délutáni.

      Az akaratosság a korral jár, nem az egyedül alvástól van.

      Az étvágya a nagy meleg miatt is lehet kisebb, ez normális.

      • Mimi

        2013. július 21. vasárnap

        Megnyugtattál:) Köszönöm!!! És már csak egyszer alszik 5 napja! Megszenvedtük mindhárman, déleőtt és délután is “elmenős” programot szerveztünk neki, hogy ébren tudjon maradni, de ez már a második nap, hogy nagyon ügyesen bírja!:) Este pedig szempillantás alat elalszik, és megvolt egy év és egy hét után az első átaludt éjszaka is!:) Étvágy nem javul túlságosan, de helyette most sokat cicil napközben. Remélem azért helyreáll az evőkéje is, de most, hogy azt írtad, ez normális, nem érzem magam olyan feszültnek emiatt. Még egyszer köszi!:)

  • shinyblack

    2013. július 11. csütörtök

    Én a fiam 2 honapos kora óta csinos ruha és smink nélkül a sarki boltba se megyek le. Elvbõl és kész. Önzõ vagyok? Lehet, De sz…k rá. Mutyiországban egyébként is nagy divat mindent a nõkre hárítani, a nöt, fõleg a nönek is alig tekintett kisgyerekest cseszletni és kritizálni, de én erre már annyira immunis vagyok hogy az se érdekel, ha én vagyok az “ördög” bizonyos emberek szemében csak mert veszek magamnak új cuccokat és érdekel a Saját kinézetem.

  • An.

    2013. június 22. szombat

    Kedves Ági!

    Sokat küzdök az “önző” jelzővel magammal szemben sajnos. Kezdődött azzal, hogy 18 hónaposan elkezdtük a bolcsit, mert sajnos muszáj volt visszamennem dolgozni. Sokan néztek rosszallóan, amit nehezen viseltem, de csak pozitívan tudok nyilatkozni a fiam fejlődéséről. Közben voltak kisebb esteket (mozi, beülős este barátokkal) amikor megint csak lelkiismeret furdalást éreztem. A nagyobb feladat azonban csak most jön. 1 hete munkahelyet váltottam, mert kaptam egy nagyon kedvező ajánlatot. Nem vagyok egy karrierista nő, de végre a szakmámban kaptam egy esélyt és végre társadalmilag hasznos munkát végezhetek. A lényeg, hogy a projekt felelőseként részt kell vennem továbbképzéseken, konferenciákon. Ezek maximum 5 naposak, minimum 1 naposak és a nyáron szünetelnek. Valószínű havonta lesz egy ilyen alkalom, de már most nagyon félek tőle. Még soha nem voltunk távol egymástól ilyen hosszú időre. Az apja sokat van távol, kicsit olyan ügyetlen is, tehát végig fogom aggódni ezt az időt. Vannak ugyan nagymamák, de igazán tudom, hogy ez nem ugyanaz, mintha együtt ébrednénk. Abban kérném a segítséged, hogy van e arra esetleg valamilyen tanács, hogy szoktassam őt is és magamat is a jövőbeni helyzethez, illetve mik a tanácsaid arra az időre, mikor nem leszek itthon – persze a fiam részére, én valahogy kibírom. Most 21 hónapos. Sajnos a munkahelyem is zárt. Szigorú rendszer és szabályok szerint dolgozom, jellegéből adódóan. (büntetés-végrehajtás)Így a napok vége is rohanás, valamint egy hete már nem én viszem a bölcsibe, hanem az apja. Félek, hogy maradandó nyomot hagyok a kis lelkében egy hosszabb távolléttel, de lehet, hogy rosszul gondolom. Mindenesetre elég ambivalens érzésekkel élek, mert imádom a munkám, végre sikerült ezen a területen elhelyezkednem, másrészt iszonyú lelkiismeret furdalásom van amiatt, hogy “átkapcsoltam” önzőbe, még ha muszáj is 🙁
    köszön válaszod előre is!

    Anita

    • Vida Agi

      2013. július 11. csütörtök

      Nehéz helyzet ez, tudom, de szerencsére a gyerekek nagyon rugalmasak. Neki nem az a fontos, hogy mindig vele legyél, hanem az érzelmi biztonság, amit nyújtasz neki (illetve, amit a család nyújt neki, hiszen két szülője van). Ha, amikor együtt vagytok, akkor megkapja a figyelmedet, a szeretetedet, ha a munkahelyi stresszt kívül tudod hagyni a családon, ha nem lótásfutásnak éled meg a helyzetet, akkor neki is jó lez így.

      • An.

        2013. július 16. kedd

        Köszönöm a biztatást. Közben megkezdődtek a tréningek, az első 5 napon túl is vagyok. Nagyon jól bírtuk! Folytatódott a napi rend, rutinok, csak mással! Szuperül érezte magát, de a hétvégén nagyon bújós volt 🙂 Még hátra van 2szer 5 nap, remélem azzal sem lesz semmi gond!

  • Andi

    2013. május 11. szombat

    Kedves Ági!

    Bizonyára nem ide kívánkozik a kérdésem, de vhogy meg szeretnélek kérdezni, mert kicsit egyedül érzem magam a problémámmal. Van egy csodás kis legénykém, Beni, aki 9 hónapos. Kis vasgyúró, már 11 kg, 76 cm, egyedül billeg néha, kapaszkodás nélkül, egész beszédeket mond babanyelven. Imádom őt! A párommal sajnos nem jövünk ki túl jól, szinte már csak veszekedünk, és sokkal jobb, ha csak kettesben vagyunk itthon a kisfiammal. Nagyon zűrös volt a kapcsolatunk, mivel a kicsi születése előtt egy évvel ismerkedtünk meg úgy h ő megkért segítsek neki a 3 kisiskolás lánya nevelésében, mert lelépett az anyjuk, aki meg is csalta… de aztán több lett köztünk. ők meg végül pereskedtek a gyerekekért, amit aztán az asszony nyert meg, s a kislányok már ott vannak, hozzánk hetente jönnek. Szörnyű volt a terhességem alatti időszak ilyen szempontból, el is költöztem, míg Beni meg nem született. a volt élettársa rám támadt, mikor 7 hónapos terhes voltam… a pszichológiai vizsgálat szerint pedig én lettem a gonosz mostoha. 🙁 szóval rettenetes nehéz volt, aztán a szülés után sem változott sok minden, még mindig vannak balhék köztük, de köztünk még több. és igen, sajnos a kisfiam füle hallatára. nagyon szégyenlem és sajnálom! engem sírni is látott már sokszor. jó pár kilót fel is szedtem, ami miatt piszkálva is vagyok. és én végül arra jutottam, h külön szeretném folytatni, egyedül. de persze őrlődök, h a kisfiamnak hogy volna jobb. természetesen szereti az apukáját. de attól félek, h a sok kiabálás nagyon nagy kárt okoz neki. én is ilyen családban nőttem fel. (meg a nagymamáméknál szerencsére!) de neki nem ilyet szánok. el is költöznénk a dédiék közelébe, akiket már ismer, mert minden héten megyünk.
    te mit gondolsz? egy ekkora korú kisgyerek már felfogja a dolgokat, igaz? és frusztrálja. nagyon féltem! és hát félek is! mire számíthatok, ha szakítás, költözés bekövetkezik. mert ő igazán nem tehet semmiről. de én nem szeretnék többet együtt élni az apukájával.
    Előre is köszönöm a válaszod!
    Üdvözlettel: Andi

    • Vida Agi

      2013. május 31. péntek

      Természetesen a kicsi érzi, látja a változást, de jobb neki békében, szeretetben, kiegyensúlyozottan cseperedni anyával, dédivel, mint egy viharos párkapcsolatban. Ha biztonságban érzi magát melletted, akkor ez a változás nem hátrány, hanem előny lehet a számára.

  • Fanni

    2013. május 07. kedd

    Kedves Ági!
    2 éves a kislányom, nyugodt, visszahúzódó tipus, nagyon ragaszkodik a megszokott dolgokhoz. Nem szereti az olyan vendégeket, akik ritkán jönnek, ilyenkor csak sirdogál, és kiállhatatlan (akik gyakrabban jönnek, azokkal nincs gondja).Lassan már nem jön hozzánk senki, hiszen ezt a sirdogálást nincs kedve hallgatni senkinek, hiába mondom hogy ne vegye magára senki.Nem szereti a tömeget sem. Ha valahova elmegyünk vendégségbe, és a megszokott személyeken kivül vannak mások is, keserves sirásba fog. Ilyenkor olyan helyre viszem ahol nem látja az embereket, és megnyugszik. Rövid időn belül valamennyire feloldódik, és szabadon járkál, de nem megy közel az idegenekhez. Nem barátkozik, és nem szereti ha hozzá szólnak, vagy őt figyelik. Eddig türelmes voltam vele, ezeket a helyzeteket mindig higgadtan kezeltem, de a férjem szerint mindent rosszul csinálok, és én tehetek róla, hogy igy reagál az idegenekre, vendégekre. Szerinted hogyan kellene reagálnom, mit kellene tennem ilyen esetekben? Valóban én tehetek róla?

    • Vida Agi

      2013. május 31. péntek

      Nem csinálsz semmit rosszul. A barátságosság mértéke, az, hogy mennyire kedveljük a társaságot, veleszületett tulajdonság. Vannak olyan gyerekek, akiknek több idő kell, hogy megbarátkozzanak az idegenekkel, akik nem jól viselik a tömeget, a sok embert. Ez természetes. Ha ilyenkor nem erőltetitek a dolgot, hagyjátok, hogy a maga tempójában oldódjon fel, akkor idővel egyre könnyebben oldódik majd fel társaságban is.

  • Zsóka

    2013. április 30. kedd

    Kedves Szekeres Emese!

    Bár a kérdés nem nekem szól,személyes tapasztalatim okán válaszolnék mégis.
    Nagylányom 12 éves,és autista. Normál óvodába jártunk,mert azt gondoltam az ottani vegyes csoport,és az “egészséges” gyerekek felhúzóerőt jelentenek majd a kislányom számára,és ez részben igaz is volt,meg nem is. Az autizmus nem egyszerűen autizmus,és kész. Vannak jobban,illetve kevésbé érintett gyerekek. Mindegyikük állapota más,másként reagálnak dolgokra. amit elbír az egyikük,az a másik számára lehet,hogy elviselhetetlen.
    Mivel a kisfia 2 éves,és valójában a koránál fogva talán még kis sem derült mekkora mértékben van hatással rá az autizmus,ezért én a speciális intézményt látom jobbnak,ahol kezdettől fogva megkaphatja a célirányos fejlesztéseket,amiket egy normál bölcsiben nem,és nem akkora óraszámban akkor sem,ha egyéni fejlesztésre hordja. Ezenkívül vannak ma már szép számban integrált intézmények,ahol normál közegben fogadnak autista,és más problémájú gyermekeket is,az óvoda választásnál ezt érdemes szem előtt tartani.
    Az autizmus számtalan kérdést fog a jövőben felvetni,ezért érdemes autizmus társaságokkal felvenni a kapcsolatot,ahol szülő munkaközösségek is vannak. Illetve országos autimentor hálózat is működik,ahol gyakorló anyukák nyújtanak segítséget azoknak akik megkeresik őket.
    Személyes véleményem,hogy mindig tartsa szem előtt a gyermek érdekeit,és eközben hallgasson az ösztöneire is. Ha esetleg azt tapasztalja,hogy valami nem jó kisfiának,még mindig választhat más módot arra,hogy segítse,hiszen Ön ismeri a legjobban.
    Tisztelettel:
    Gy. Zsóka

  • Szekeres Emese

    2013. április 30. kedd

    Kedves Ági!
    Az önzés tényleg relatív, én inkább ahhoz viszonyítok, hogy a gyerek előnyére, vagy hátrányára válik-e, amit teszek? Például én nem szívesen választanám le kisfiamat, pedig elmúlt 2 éves és tudom, hogy szeret szopni, úgy alszik el, fontos neki és éjjel is igényli. Én ezt nem akadályozom, én is igénylem lelkileg, mert ebben az egy dologban érzem, hogy szüksége van rám. Más is öltöztetheti, pelenkázhatja, játszhat vele, de szoptatni csak én szoptathatom. Mindenki körülöttem, szakemberek is javasolják, nyomatékosan is, hogy a gyerek fejlődését akadályozom ezzel, ugyanis részben emiatt nem eszik darabos ételeket, nem is érdeklik és nem is fogadja el a kekszeket, pogácsát, kenyeret. Bébiételen, tápszeren, főzeléken él. Ráadásul autista, ez még fokozza az étkezési nehézségeket. Önzőség az is, hogy a normál bölcsiből nem szándékozom átvinni speciális bölcsibe, mivel ott vegyes problémájú, kis beteg csoport van és kisfiam mégsem az a kategória. Inkább viszem külön foglalkozásokra, bár szeptembertől át kell vinnem a speciális csoportba, mert a normál bölcsi a papírok miatt nem vállalja a gondozását. Nekem egyszerűbb lenne a másik intézmény, mivel ott helyben, napi szinten vannak foglalkozások, szakemberek vannak és a munkahelyemhez is közelebb van, de a gyerek állapota miatt aggaszt az a csoport és ameddig lehet, maradnánk a normál bölcsiben. A csapda az, hogy onnan meg oviba kell menni jövőre és ott nem maradhat tovább kisfiam, a másik intézményben jövőre meg már nem lesz hely. Kérdésem az, tegyem-e félre személyes érzéseimet és csak a gyerek érdekét nézzem, akkor is, ha az neki nehezebb lesz (elválasztás, másik bölcsi)? Az eddig tapasztaltak azt mutatják, hogy sok mindent rosszul csináltam és most jönnek ki a problémák 🙁

    • Vera

      2013. május 03. péntek

      Kedves Szekeres Emese!

      Engem érdekelne, hogy ki mondta ki a kisfiára, hogy autista? Ilyen diagnózist orvos ugyanis 4 éves kor előtt ritkán állít fel, mert ebben a korban még nem igazolható teljes biztonsággal a kórkép.
      Csak azért írom ezt, mert egy kisgyermek fejlődését az is hátráltathatja, ha rásütik, hogy “beteg”, pedig ő csak ilyen személyiség, kicsit zárkózottabb vagy merengőbb alkat, netalán valamilyen trauma érte, ami ilyen hatással van rá. Ha ez így van, el kell fogadni, hogy ő ilyen, vagy traumatikus hatás esetén szakember segítségével feloldani a helyzetet. Egy kétéves már szinte mindent ért, így azt is, hogy ő “beteg”(sőt, azt is érezheti, hogy ő más mint a többiek, hogy vele valami baj van, ezért nem járhat rendes óvodába).
      Ne haragudjon, nem szeretnék beleszólni az életükbe, sem pedig felülbírálni az esetleges szakvéleményt, de orvosként felmerült bennem, hogy biztosan helyes irányba terelték-e magukat egy ilyen diagnózissal.
      Én az Ön helyében biztosan felkeresnék egy gyermekpszichiátert vagy gyermekneurológust, aki jártas a témában, mert egy elhamarkodott diagnózissal rengeteget árthatnak ennek a kisgyereknek.
      A legjobbakat kívánom Önöknek!
      Üdvözlettel:
      Turcsik Vera

      • Szekeres Emese

        2013. május 12. vasárnap

        Kedves Vera!

        Köszönöm biztató levelét, magam is bizonytalan vagyok kisfiam autista jellemzőit illetően. Sok minden nem illik rá, valami meg igen. A gyógypedagógusunk szerint kisfiam jó fél évvel le van maradva és még nem beszél. Most az intézményváltás a fő téma, amit nem szeretnék, a kis beteg csoportba járatni. Ott napi szinten fejlesztenék, de a csoport vegyes és nem biztos, hogy jót tenne kisfiamnak, bár nem tud még különbséget érzékelni a gyerekek között. Valószínűleg elviszem kisfiamat egy pszichiáterhez, hátha vállalnak hamarabb diagnózis felállítását. Remélem a legjobbakat és köszönöm az együttérzést! Üdvözlettel:
        Emese