Kiabálás a gyerek előtt: mit okoz benne?

Mindenkinél kicsúszik egy-egy rossz szó, mindenki kiabál néha, vannak temperamentumos és kevésbé temperamentumos szülők és családok, minden családban vannak néha viták és mindenki felemeli néha a hangját. Mégis sokan aggódnak amiatt, hogyan hat mindez a gyermekre. Mit fog fel ő a kiabálásból? Károsodik tőle? Agresszív lesz? Szorongani fog? Vagy egyik sem?

Sok szülő fél a kiabálástól. „Csak ne a gyerek előtt” – mondják, és ha megvitatni-valójuk akad, akkor azt alvásidőben, zárt ajtók mögött teszik azt gondolva, hogy amit a gyerek nem lát, arról nem is tud. Csakhogy az aggodalmunk, a viták miatti félelmek, a nehéz élethelyzetek miatti stressz nem marad a zárt ajtók mögött. Már az egészen kis csecsemő is reagál az édesanyja feszültségére, érzi azt. Hiába vágsz mindig mosolygós arcot előtte, tudni fogja, ha rossz kedved van.

Nehéz helyzetekben, amikor feszültség, gondok vannak a családban nem eltitkolni kell azt a gyerek elől, hanem kezelni a saját feszültségünket: megbeszélni a problémákat egymással (a hallgatás mindig a legrosszabb taktika), kiadni a fájdalmat, a dühöt (sport, nagy séta a szabad levegőn – ez a babának is jót tesz), ha szükséges, akkor sírás, boxzsák (nagyon jó találmány és a gyerekek is szívesen püfölik), naplóírás (az egyik legjobb önismereti eszköz).

Bár a gyerekeink számára mindig sokkal jobb, gondoktól mentesebb életet szeretnénk, mint a magunké volt, nem tudjuk elkerülni, hogy néha szembesülnie kelljen az élet nehezebb oldalával is. Számára azonban az a fontos, hogy bármi is történjék, mellette legyünk, biztonságban érezhesse magát. Az anyagi körülmények, a családi perpatvarok, a változások kevésbé viselik meg, ha tudja, hogy mellette vagyunk, ha számíthat ránk, amikor hív, ha megvigasztaljuk, amikor elesett, ha odabújhat hozzánk, amikor igényli.

A szélsőséges eset: a rendszeres veszekedés otthon

Ha a veszekedés, kiabálás mindennapos egy családban az természetesen hatással van a kicsire. De nem a kiabálástól ijed meg a kicsi, hanem az ő helyzete bizonytalan ilyenkor, ha nem érzi biztonságban magát.

Nem a kiabálás a rossz. A düh, az indulat természetes érzés, a visszafojtott düh sem jó, és az sem, ha elhallgatjuk a kicsi elől az érzéseinket. A kicsi automatikusan megtanulja, másolja a környezetében látott düh-modellt. Ha a szülők temperamentumosabbak, ő is az lesz, ha a szülei szarkasztikusan közlik egymással az érzelmeiket, elvárásaikat, ők is így fogják, ha visszafojtják az érzelmeiket, ő is ezt fogja lemásolni.

A másolás akkor is megtörténik, ha megjátsszuk magunkat. A kicsi figyeli az arcunkat, a mimikánkat. Hiába mosolyogsz a babára szándékosan, a szem környéki nevetőizmokat nem tudod akaratlagosan befolyásolni, ezért pontosan tudja a kicsi, melyik a valódi és melyik a műmosoly.

De változtathatunk a szülői mintán, ha jobban megismerjük magunkat. Ha nem mersz kiállni magadért, nem mered elmondani, mi bánt, ha magadba fojtod az indulataidat, megtanulhatod kiadni őket. Az indulat normális része az életnek. Szabad csalódottnak lenni, dühösnek lenni, haragudni néha. A gyermekednek is megtaníthatod azt, hogy kiadhatja a dühét. De meg kell tanulnia azt is, hogy ennek milyen keretei vannak: nem tehet kárt senkiben és semmiben, nem bánthatja magát és másokat.

Persze a dackorszak időszakában először a maga módján fog próbálkozni. Verekszik majd, harap, odacsap (jellemzően a kifelé forduló gyerekek csinálják ezt), magát bántja (fejét csapkodja, fejét a földbe veri stb. – jellemzően a befelé forduló gyerekek választják az indulat levezetésének ezt a módját).

A hiszti is az indulatkezelés része: még nem tudja, mit tegyen, amikor csalódott vagy dühös, ezért a teljes testével reagál rá. Ez a fajta hiszti, amit nem lehet szóval nyugtatni, amit a kicsi nem képes rászólásra, fegyelmezésre leállítani, az ún. distressz hiszti. Ilyenkor a kicsi a szó szoros értelmében „magán kívül” van. Ilyenkor azzal segítesz neki a legtöbbet, ha odamész hozzá és magadhoz öleled. Ha érzi, hogy higgadt vagy, hallja a nyugodt lélegzetvételeidet: ebből megtanulja, hogyan kellene neki ilyenkor viselkednie, éreznie.

Kiabálni lehet, de… Kísérletek bizonyítják, hogy a gyerekek nem attól ijednek meg, ha a szülők kiabálnak, hanem attól, ha nem értik, mi történik és miért. Az ok nélküli dühkitörés az, ami félelemmel tölti el őket. Éppen ezért a megoldás nem az, ha egyáltalán nem emeled fel a hangodat a kicsi előtt, hanem az, ha elmondod neki, mit érzel (pl. „haragszom, mert…”) és megnyugtatod, hogy ne érezze bizonytalanul magát.

„Anya csúnyát mondott”

Néha mindenkiből kicsúszik 1-2 keresetlen szó. Ilyeneket hall a kicsi otthon is, az óvodában is és ahogy kezd kinőni a dackorszakból, megtanulja kezelni az indulatait, megnyugtatni magát, megjelenik az indulatkezelés módszereként a káromkodás is. Nem kell megijedni az első közösségből importált cifra szavaktól: ezeket egy darabig használja a kicsi, mert játszik velük, ízlelgeti az új szavakat, de ha otthon nem hall ilyesmit a kicsi, akkor elhagyja majd.

Más a helyzet, ha otthon is elhangzik néha 1-1 csúnya szó. A gyerekek ezeket szivacsként isszák magukba. Miért? Mert ezek erős érzelmi töltetű szavak. Akkor mondjuk őket, ha dühösek vagyunk, és ez segít a gyerekeknek hamarabb megtanulni őket.
Hiába szólunk rá az ilyen szavak miatt, ha mi magunk is használjuk őket, mint ahogyan nem működik az sem, ha alternatívákat (pl. „a rézfánfütyülő rézangyalát”) kínálunk fel helyette. A rászólásból ráadásul sok kisgyerek játékot csinál, csakazértis mondja, mert tilos – és mert otthon is elhangzik néha. A megoldás a családi „csúnya szó”-diéta, vagy ha nem foglalkoztok vele, és idővel a gyerekek a ti példátokon megtanulják a „csúnya szó”-etikettet 🙂