Ne vidd túlzásba?

Olvasol erről a kötődő nevelés-dologról, egyetértesz vele, szeretgeted a babádat, felveszed, figyelsz az igényeire, érzed, hogy ez mindkettőtöknek jó.
És akkor behasít az érv, a jótanács, hogy: “Jó, jó. De ne vidd túlzásba!”

Ez az érv van ott, amikor egy 1 éves nyugodt, kiegyensúlyozott kislány anyukája megkérdezi tőlem, kell-e már fegyelmezni a gyereket, büntetni, fenyegetni, mert a családja szerint nem normális, hogy szimplán csak szeretik egymást, megbeszélik a dolgokat és így is működik a dolog, nem csinál semmi különösebben nagy “rosszaságot” a gyerek. Hát mi lesz így ebből a kis tündérből, ha nem kapja meg az élet első nagy pofonjait már most a szüleitől?!

Ez az érv van ott a fejedben, amikor úgy érzed a néhány hónapos babád TÚL anyás, amikor úgy érzed, NEM NORMÁLIS, hogy a másfél évesed két rohanás és világkörüli felfedező- és túlélőtúra között visszarohan még hozzád töltekezni és akár 2 napig is matrica üzemmódban kering körülötted, hogy aztán egy mukk nélkül elszaladjon a játszótéren szocializálódni.

De akkor is, amikor megkérdezik tőlem, normális-e, hogy a 2-3-4-5 hetes újszülött MÉG MINDIG testközelben akar lenni. Hát persze, hogy ott akar: ő még fel sem fogta igazán, hogy kint van!

Normális-e, hogy az óvodás hajnalban még néha átmegy a szüleihez? És, ha az iskolás?

A “ne vidd túlzásba” belső fékké válik és falat épít közted és a gyerek közé: ne gyere tovább, csak eddig, ennél közelebb már nem jöhetsz hozzám. A gyerek? A szülőjéhez? Akire támaszkodik? Akiben bízik? Nem mehet elég közel hozzá, mert ott a “ne vidd túlzásba”-fal?

És a másik oldal: azt szeretnéd legyen őszinte, forduljon hozzád, beszélje meg veled – de közben ott a fal, amit kettőtök közé állítasz?

🔹 A “ne vidd túlzásba” azt mondja a gyermek valós igényeire, hogy “na, ezt már nem, ez már túl sok.”

🔹 A “ne vidd túlzásba” eltakarja a szemed, nem veszed már észre, mikor lenne tényleg szüksége valamire a gyermekednek és mikor van az, amikor hátra kell húzodnod és hagynod, hogy maga tegye, maga próbálja ki.

🔹 A “ne vidd túlzásba” siettetni próbálja a gyereket, hogy legyen gyorsan önálló, ne legyen annyi gond vele, miközben nem veszi észre, mennyi új problémát generált azzal, hogy nem hagyja saját tempóban fejlődni.

Hol vannak a túlzás határai? Mindenki ott érzi, hogy “ez már túl sok”, ameddig ő kapott. Azon a ponton kifogy az otthonról hozott batyu és úgy érzi, “na, ezt már nem”, ez már kényelmetlen. Ilyenkor ő beszél, magára hallgat és a gyermek valódi igénye észrevétlen marad, zavaróvá válik. Ő bújna, de nincs kihez. Kérne, de nincs kitől.

Szeresd a gyermekedet, szoptasd igény szerint, dédelgesd – de csak amíg nagyon kicsi! – mondják. Ott fal náluk.

Utána már legyen RENDES a gyerek. 6-8-10 hónaposan már várd el, hogy aludja át az éjszakát, ne akarjon igény szerint szopizni, egyen rendes főzelékeket is, maradjon el a mamánál akár egy napra is, ne akarja magát felvetetni, foglalja el magát legalább 30 percre, nappal aludjon legalább egyszer hosszan, legyen kiszámítható napirendje, a Nagykönyv szerint, sőt inkább egy kicsit előrébb legyen a mozgásfejlődése, 1 évesen mondja ki az első szavát és az legyen az, hogy “anya”.
Legyen barátkozó, de ne túlságosan!
Védje meg magát az erősebbekkel szemben, de ne legyen indulatos!
Legyen egyéniség – de, csak, amikor megengeded neki!

Legyen normális! Átlagos! Csak semmi túlzás.

Az elején, amíg kicsi, addig legyen minden, az oké.
Aztán gyors elhidegülés, nőjön fel az a gyerek – valahogy így képzelik.

Mert ami azon “TÚL” van, amit ők már nem kaptak, azt soknak érzik, az már nekik majomszeretet. Az már nem normális, sőt: veszélyes.

Az okos szeretet nem ajnározás, nem égig magasztalás, nem a mindent a popó alá tolás.
Egyszerűen csak olyan erős gyökérzet, amit anya, apa, a család táplál és amiből aztán egész életén át táplálkozhat a gyermek. Nem szakítják ki idő előtt, nem akarják húzni felfelé a növénykét, hogy gyorsan nőjön, nem akarják idő előtt leszedni a gyümölcseit, nem várják el, hogy épp olyan hatalmas tölgy legyen, mint apa, vagy hogy fenyővé váljon, mert anya mindig is az szeretett volna lenni.

Csak biztosítják, hogy növekedhessen, olyan környezetet teremtenek, amiben elég a csapadék és a napsütés, néha lemetszik a vadhajtásait, segítenek, hogy jó irányba nőjön. És a növényke magától megerősödik, pontosan azzá nőve ki magát, akinek lennie kell.
Megismerve és kihozva magából a legjobbat.

Az igazi szeretet nem túloz.
Ő magától is tudja, mikor kell hátralépni és mikor közel engedni.
Rugalmas.

“Szeresd a gyermekedet, de…”
Ahol szeretet van, ott nincs “de”.
Ott csak szeretet van. ❤

Tudj meg még többet kötődő nevelésről és a problémás nevelési helyzetek megfelelő kezeléséről Magyarország legismertebb szakembereitől >>

About The Author

Vida Ágnes

Pszichológus, babapszichológus. 2006 óta foglalkozik csecsemőkori problémákkal, könyvei, tréningjei, tanfolyamai, könyvei szülők tízezreinek segítettek jobban megérteni gyermekük viselkedését és magukat, mint szülőket. Ági nem csak beszél róla, hanem csinálja is: személyesen is segít a hozzá forduló szülőknek és közben még a saját két kisfiát is nevelgeti. Kérdezni szeretnél? Sürgős kérdésekre a Facebook oldalon vagy a blogon tudok válaszolni, ha privátban vagy személyesen szeretnél kérdezni, a beatrix@kismamablog.hu címen tudsz időpontot kérni.

6 Comments

  • Andrea

    Reply Reply 2017. augusztus 06. vasárnap

    Szeretnék ötletet kérni, mert teljesen tanácstalan vagyok a kislányommal kapcsolatban. Mindig nagyon nagyon anyás volt (és nagyon akaratos születésétől kezdve, olyan kis erőszakszervezet típus, de emellett tündércuki és hatalmas a szíve, sokat segít, kis gondoskodós), kb. másfél éves koráig senkire nem tudtam rábízni. A férjemmel ketten vagyunk rá, nagymama távol, ritkán tudnak találkozni. Aztán másfél éves korától apára már simán egész napokat is otthagyom, szeretnek együtt lenni. Most két és fél éves. Születésétől kezdve dolgozom otthon, de arra figyelek, hogy rá is tudjak mindig időt szánni, a közös játék, mese, összebújások minden nap megvannak. Ennek ellenére, amint leülök a gépemhez dolgozni (adok neki érdekes elfoglaltságot, amikor csak tudom, akkor bevonom a munkámba), jön a hiszti, hogy anyajejeeeeeee (anya szeret), hogy merem én ezt megtenni vele. Most direkt eljöttünk egy hétre anyukámhoz (nagyon szeretik egymást, többször vigyázott már rá és tökjól elvoltak együtt), bízva abban, hogy ő mamázik, nekem meg lenne napi 4 órám nyugodtan dolgozni. Erre a napjaink abból állnak, hogy amint leülök a gépemhez, a kislányom egyből rázendít, képes másfél óráig is bömbölni tele torokból, én meg persze nem haladok. Okos és értelmes kislány, meg is beszéltem vele, hogy mit fogunk mamánál csinálni, látszólag megértette. De most itt van ez a hisztidömping. Volt, hogy fél napra bébiszitterre hagytam, amikor hazaértem, alig akarta a hölgyet elengedni, látszik, hogy tökjól kijöttek, fülig ért a szája és lelkesen mesélt nekem, mi mindent csináltak. Következő alkalommal már amikor meglátta a bébiszittert, jött a bömbi, akaszkodott a nyakamba. Teljesen tanácstalan vagyok, megy fel bennem a pumpa, utálom, hogy nem haladok, és azt is, hogy nem tudom, mit rontottam el a kislányommal. Van valami tippetek erre? Másnál is van ilyen?

    • Vida Ágnes

      Reply Reply 2017. augusztus 07. hétfő

      Nem rontottál el semmit, ez egy ilyen korszak 🙂 Minden kisgyerek átmegy ezen, szeretné ő irányítani a dolgokat, szeretné ő irányítani anyát is. Ki fogja nőni. Addig pedig, ha ilyen jól elvan másokkal, az a legjobb módszer, ha vagy ő megy el otthonról, amíg dolgozol, vagy te mész el otthonról valahova dolgozni.

      • Andrea

        Reply Reply 2017. augusztus 07. hétfő

        Köszönöm a gyors megerősítést, Ági! 🙂

  • Rékus

    Reply Reply 2017. augusztus 03. csütörtök

    Kedves Ági!Már százszor megállapítottam sok más anyukával egyetemben,hogy Te egy kincs vagy!Csodás,építő és értékes a munkásságod!Ez az írás ismét kimodja amit mi nem tudunk vagy nem merünk.Köszönöm Neked!

  • Máté

    Reply Reply 2017. július 19. szerda

    “De akkor is, amikor megkérdezik tőlem, normális-e, hogy a 2-3-4-5 hetes újszülött MÉG MINDIG testközelben akar lenni. Hát persze, hogy ott akar: ő még fel sem fogta igazán, hogy kint van!”

    A mi négyhetesünk nem igazán viseli, nem igényli a testközelséget. Ha felvesszük, akár ölbe, akár vállra, akkor mocorog, “menne”. Nem nyugszik meg a testközeltől, hiába írják ezt mindenhol. Ez normális? Vagy mi rontottunk el valamit? Kell így erőltetni?
    Más dolgokban sem a könyvekben leírtak szerint viselkedik a gyerkőc. Mintha nem olvasta volna, hogy mi a dolga. 🙂

Leave A Response To Rékus Cancel reply

* Denotes Required Field