Sok helyen olvasni arról, hogy nem szabad a babát sírni hagyni, ezért a tapasztalatlan anyuka megijed, amikor a csecsemője minden egyes alvás előtt álomba sírja magát bármit is tesz, bármennyire is igyekszik megnyugtatni őt. Vajon, ha a baba a karjainkban sír az is „sírni hagyásnak” számít? És vajon, ha csendben van és nem sír, akkor biztosan jól van?
A babák ránk vannak utalva. Önmagukban életképtelenek lennének és ahhoz, hogy életben maradjanak a természettől kaptak egy nagyon hatásos eszközt: a sírást, hogy fel tudják hívni magukra a figyelmünket. Mi felnőttek pedig olyan érzékelőrendszerekkel vagyunk ellátva, amik a babasírás hallatán azonnal riadót fújnak. Nem tudjuk huzamos ideig hallgatni a baba sírását, még az idegen babákét sem, idegesít és tettekre ösztönöz.
Vannak olyan babák, akiket a természet az átlagosnál erősebb „szirénával” áldott meg (a szomszédok nagy örömére :)) és olyan felnőttek, akiknek a befogadórendszere az átlagosnál érzékenyebb (ezért már az első kis nyekkenésre felriadnak éjjel és fülelnek a sötétben, vajon mi történik).
Az a tanács, hogy hagyjuk sírni a babát, a természet ellen hat. Valójában a tanácsot a tehetetlenség szüli: már minden logikus megoldást kilőttünk, tehát nyilván csak megszokásból sír a baba, nem kell törődni vele.
A baba sírását kétféle síkon is vizsgálhatjuk:
1. Hormonális oldalról nézve az történik, amikor a baba sírni kezd, a kortizol nevű stresszhormon szintje emelkedik a szervezetében. Amikor felveszik, babusgatják, a baba fokozatosan megnyugszik és a kortizolszint csökken. Ha viszont nem kap segítséget a megnyugváshoz, hanem „kisírja” magát, bár a baba csendes marad és már nem sír, a kortizolszint nem csökken.
Kutatások kimutatták, hogy a rendszeresen sírni hagyott baba szervezetében a kortizolszint még napokkal később is magas volt, ha pedig a kicsit rendszeresen sírni hagyják, nem nyugtatják meg, a megemelkedett stresszhormon szint még 6 éves korban is kimutatható volt.
Az átlagosnál magasabb kortizolszint ingerlékennyé teszi a kisgyereket, könnyebben válik agresszívvé, nehezebben viseli a változásokat, kisebb stressztől is nyugtalanná válik, azaz csökken a tűrőképessége.
2. Szociális oldalról nézve az történik, hogy ha a baba sorozatosan azt tapasztalja meg, hogy nem kap segítséget, amikor segítséget kér, vagy nem kiszámíthatóan kapja a segítséget (néha érkezik, néha nem), kevésbé fog bízni a világban és az emberekben. Ő maga is kiszámíthatatlanná válik a kapcsolataiban, nem tud majd megfelelően kötődni.
Az anyában is változások indulnak el olyankor, amikor úgy dönt, tudatosan sírni hagyja a gyermekét: felmérések kimutatták, hogy ha a „sírni hagyás” bevált, egyre gyakrabban alkalmazzák azt, képessé válnak rutinszerűen kizárni, ignorálni a baba sírását, csak később sietnek a segítségére, hiszen látszólag előzőleg sem lett tőle semmi baja. A sírni hagyás tehát ritkán korlátozódik csupán egyetlen esetre, gyakran bekerül a szülői eszköztárba és újra meg újra alkalmazza a szülő.
Ráadásul a sírni hagyással alvásra szoktatott babák később egy-egy változás hatására ugyanúgy felébredhetnek, mint előtte, tehát nem oldódik meg ezzel véglegesen a probléma.
Akkor most végzetes hibát követ el az, akinek 1-1 alkalommal sír a babája?
Természetesen nem. Mindenkivel előfordulhat, hogy nem hallja meg azonnal a baba sírását, vagy ahol több testvér van, az egyikkel kell foglalkozni, miközben a másik felébred és sír. Ha a baba segítségére sietünk, amikor csak tudunk, akkor választ kap a kérésére és ezzel megtapasztalja azt a szülői gondoskodást, amire szüksége van.
Azt is tudni kell, hogy a baba hamar megtanulja felismerni a szülő hangját, tehát olyan esetekben, amikor nem tudunk azonnal odaszaladni, elkezdhetjük őt hanggal is nyugtatni.
A cél nem az, hogy mindig azonnal elhallgattassuk a síró babát, hanem, hogy válaszoljunk az igényeire, érezze, hogy törődünk vele, ne hagyjuk magára.
De mi van akkor, ha kézbe veszem, és ott sem nyugszik meg?
Van olyan, hogy a baba annyira belelovallja magát a sírásba, hogy nehezen tud kikeveredni belőle. Ilyenkor a szülők gyakran akár fejenállni is képesek lennének csak, hogy megnyugodjon a baba. A legrosszabb, amit ilyenkor tehetünk, hogy mindenfélével próbáljuk elterelni a figyelmét, csak hallgasson el végre. Játékok, tévé, mobil, hinta, bohóckodás… Ezzel ugyanis túlingereljük a babát és bár egy rövid időre talán elhallgat, később újra kezdheti a sírást. Valójában az segít a legtöbbet, ha csökkentjük ilyenkor az ingereket: kendőbe kötjük, ahol hallhatja a szívverésünket, magunkhoz öleljük és lassan, mélyeket lélegzünk, miközben átsétálunk egy kevésbé ingergazdag helyiségbe a lakásban, bebugyoláljuk egy takaróba pólyaszerűen (sokszor a baba ilyenkor a saját kontrollálatlan mozgása miatt nem tud megnyugodni) és úgy tartjuk a karunkban. Az egyenletes „fehér zajok”, mint a susogás, zúgás (pl. ventillátor) is sokat segíthetnek ilyenkor megnyugvásban.
Mennyi idős korig érvényes a „nem szabad sírni hagyni”-szabály? Mi van később, amikor a gyerek már manipulatív szándékkal is alkalmazza a sírást?
Rossz hír azoknak, akik szerint a hisztiző gyerekre már nem vonatkozik ez a szabály: a sírástól minden életkorban megemelkedik a kortizolszint. A síró felnőttnek is jólesik a vigasztalás és nehezebben nyugszik meg, ha magára van hagyva a fájdalmával, mint ha a szerettei segítenek neki. 1-6 éves kor között a kisgyerek az érzelmek világában él, amikor valami fáj neki, az nagyon fáj, akkor is, ha számunkra lényegtelen apróságokról van szó vagy, ha nem értjük, mi is a sírás, a hiszti oka.
Mindegy, hogy kontrollálatlan distressz hisztiről van szó vagy Kis-Néró hisztiről, a hisztinek mindig oka van.
A hiszti két típusa:
Distressz hiszti esetén meg kell nyugtatnunk a kicsit, mellette maradnunk, nem szabad magára hagyva sírni, mert itt pont az lenne a cél, hogy a mi higgadtságunk, nyugodt vigasztalásunk révén a gyermek megtanulja, hogyan kell megnyugtatni magát.
Kis-Néró hiszti esetén először meg kell nézni, valóban arról van-e szó (ha igen, akkor azt tapasztaljuk, hogy ha beszélni kezdünk a gyerekhez, alkudozni vele, ő képes teljesen abbahagyni a hisztit és megnyugodni, majd, ha nem kapott olyan ajánlatot, ami számára megfelelő lenne, akkor újra kezdi).
Ilyenkor, bár a hisztinek úgy tudjuk elejét venni, hogy nem engedünk neki, érdemes azon elgondolkodnunk, vajon MIÉRT alkalmazza a gyermekünk ezt a módszert. A Kis-Néró hiszti minden esetben valamilyen érzelmi szükséglet kielégítésének hiányát jelzi. Talán több figyelmet igényelne a gyermekünk, túl sokszor kell alkalmazkodnia (túl sok a program, a rohanás), ezért keresi a módot arra, hogyan kontrollálhatná a környezetét, az életét. És, bár a sírás ilyenkor talán már nem az életbenmaradásról szól, azért még fontos érzelmi szükségletet és problémát jelez, amit nem elég csupán „nevelési célzattal” figyelmen kívül hagynunk, foglalkoznunk kell vele.